Shimatta… Nem látsz a saját szemedtől? Ja, tényleg nem, akkor jól van, elmondom, hogy örülj a fejemnek. A fejemről beszélve, biztos észrevetted, hogy nincs éppen magasan. Nem vagyok éppen égimeszelő, de én vagyok a legkompaktabb harcos, akivel csak találkozhatsz. És ne merészeld leszólni a magasságom, mert azt találom megütni, ami nekem kézmagasságban van. Szóval menjünk tovább. Tipikusan japán arcom van, az extrém hajam és a smink nélkül a saját anyám sem tudna szerintem megkülönböztetni a többi New Yorki ázsiaitól. Ebből leszűrheted, hogy nem éppen átlagosan nézek ki, mindenféle különleges kinézetet kipróbáltam már, a '80-as évek eredeti goth stílusától a viking harcosnő ruháiig, de végül a visual kei mellett állapodtam meg, az számomra a legkényelmesebb és az tetszik a leginkább. Ezt a stílust követi a hajam, a sminkem és a ruháim is. Szeretem a szép ruhákat, az ékszereket, a magassarkúakat, de ezt csak a majdnem nővéremmel szoktam megosztani, senki mással. Persze az összes cuccom olyan, hogy jól néz ki, de mégis bírja a strapát, hiszen sokszor kell verekednem. A hajam pont ezért rövid, de szanaszét van általában zselézve és mindig színes.
Beszéljünk egy kicsit az alkatomról is, hogy teljes képet kapj a megjelenésemről. Leginkább kisfiúsnak mondanám első ránézésre, hiszen nem igazán látszódnak a ruháim alatt a vonalaim, de elmondhatom, hogy alatta megtalálod azért a másodlagos női jegyeket, meg rengeteg izmot. Amivel most verlek el, ha be mertél mászni a ruháim alá.

Ohhó, jól van, te akartad tudni, akkor folytassuk ezzel. Nem vagyok egy jó ember, jobb, ha messzire elkerülsz és nem jössz a közelembe. Nincs túl sok barátom, elhiheted. Az egész városban hírlik, hogy én minden élő és mozgó dologgal verekedésbe keveredem és amit csak lehet, provokálok a következőre. Be kell ismernem, ez így is van, nem fogom magamat megtagadni. De van egy kisebb kiegészítés a dologhoz. Nem azért kezdtem el ezt csinálni és csinálom még mindig, mert annyira szeretek minden este más ismeretlenekkel verekedni. Nem ez a helyzet. Legyen egyelőre az én titkom, hogy miért is alakult így, de akkor mesélek egy kicsit a körülményekről.
Igen, szeretek verekedni, akár még ki is járkálni néha az éjszakába néha, de nem szeretek ennyire erőszakos lenni, hogy minden este ezt csináljam. Azért alakult így, hogy a szüleim figyelmét magamra tereljem és magamon is tartsam, amíg csak lehet. Amiért olyan dolgot erőltetek magamra, amit nem csinálnék normális esetben, rendszeresen gyűlölöm magam és emiatt időszakosan enyhe depresszióval küzdök. Irónikus, nem? Annyi vagánynak akarok tűnni, hogy még a mentális betegséget is bevállalom érte. Nem olyan rossz még szerencsére, de nagyon igyekszem kordában tartani. Persze a bátyámnak véletlenül sem mondanám el, hogy nem érzem jól magam, mert az egész miatta történik. Túlságosan aggódna értem és kitálalna a szüleinknek, amit meg végképp nem akarok. Jó ez így, egyedül is meg tudom oldani.
Akkor most egy kis általánosság, hogy derítsük a hangulatot. Makacs vagyok, állhatatos, nekem nem mondja meg senki, mit csináljak, de amúgy nagyon kedves vagyok, ha úgy érzem, érdemes rá valaki. Mások, főleg a bátyám boldogsága sokkal fontosabb, mint a sajátom ezért is áldozom fel olyan sokat érte. Örülök, amikor Rei ismerkedik és végre barátokat szerez magának, de olyan irigy tudok lenni, nem akarok osztozni a bátyámon, hiszen senki sem adott olyan sokat neki, mint én. Ezért is szoktam magam ostorozni, hiszen nem kellene ennyire irigyelnem a testvéremet másoktól. Elég széplelkű vagyok, de ezt gondosan rejtem, amíg csak lehet. Persze, ha sikerül olyan témába tenyerelned, amiben nem vagyok olyan magabiztos, akkor megláthatod a sérülékeny és nagyon is érzékeny oldalam.

Egy-két egyéb dolog rólam:

• A macskák fontosak. Notórius macska etető és mentő vagyok, van, hogy meg is tartok egy-egy példányt, hogy utána tovább adjam őket rendes otthonokba.
  
• Imádom a csillagos eget és az éjszakát, ha éppen olyanom van, kimászom egy magas épület tetejének a szélére, hogy onnan nézzek le a városra.
  
• Kicsit mindig siratom, hogy nem lettem egy csomó minden más, mint ami vagyok.
  
• Remekül főzök. Otthon főleg japán kajákat csinálok, de szoktam ritkán amerikait is.
  
• Van egy nagyon régi plüss vöröspandám, elraktam és azóta az ágyam alatt tartom és senkinek sem hagyom, hogy tudjon róla. Néha még előveszem és játszom vele kicsit csak úgy.
  
• Kiskoromban alvajártam rendszeresen, néha még most is előjön, de már csak ritkán.
  

Na jó, erről végképp nem akartam beszélni, de ha már itt vagyunk és mert parancsot kaptam, legyen. Most várod, gondolom a korábbiak alapján, hogy elkezdjek siránkozni, milyen nehéz és rossz gyerekkorom is volt. Az volt, de attól még nem fogom sírni és meg is mondom miért, de előbb egy kis történet.
Réges-régen, amikor még nagyon kicsi voltam, szerettem a szüleimet, nekem volt a legkedvesebb és legjobb bátyám, boldog voltam. De aztán feltűnt, hogy a bátyám teljesen máshogy viselkedik a többi gyerekkel és a felnőttekkel, mint velem. Velük kimért volt, hideg és kötelesség tudó. Mindenki arról áradozott, hogy mennyire jó árnyvadász.
Nem értettem, hiszen velem ő mindig egy gyengéd, végtelenül figyelmes testvér volt, nem úgy viselkedett, mint máskor. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért megkérdeztem a szüleinket. Az volt a hatalmas szerencsém, hogy még mindig elég kicsi voltam, hogy azt higgyék, csak hülyeségeket beszélek, mert akár le is leplezhettem volna a testvéreimet. Mert akkor már többen voltak, Suzaku és Shiro. Shiro volt az, akit a bátyámnak hittem addig, Suzu pedig mindenki másnak mutatta magát. Akkor kezdtem el gondolkodni. Ha a szüleim lehordtak, hogy nem tudják miről beszélek a bátyámmal kapcsolatban, akkor nem tudják, hogy a fiúkban több személyiség lakik.
Meg akartam védeni Shiro ártatlan lelkét, nem akartam, hogy az a gyönyörű bátyám áldozatul essen az öldöklés és démonok világának. Nem, azt nem hagyhattam. A szüleinknek nem tűnt föl, nem akarták megvédeni őt, ők csak a tökéletes Suzakut látták. Viszont ha én észrevettem, akkor csak időbe telik, hogy másoknak is feltűnő legyen.
Három lehetőséget láttam: vandalizmus, kurválkodás és a verekedés. Nem volt szívem mások nehezen megszerzett dolgait tönkretenni, a másik… Nem, nem bírom ki még a gondolatát sem, hogy valaki úgy érjen hozzám, az ki van zárva. Maradt a harmadik.
Első alkalommal annyira féltem, hogy alig mertem odamenni a csapat mondénhez, de végül megembereltem magam és megtörtént. Igaz, hogy csúnyán elvertek, de nem érdekelt, mert elértem a hatást, amit akartam. A szüleink leszidtak, szobafogságra ítéltek, mindenféle büntetést kitaláltak nekem, csak, hogy ne akarjam újra csinálni, vagyis csak velem foglalkoztak.
Elmeséltem Shironak is…. Hát, ő már nem volt olyan boldog, mint én, de megértette az okaimat. És ez így ment utána évekig. Valahol sajnáltam, hogy nem lett jó a kapcsolatom a szüleimmel, mert akár szerethettek is volna, ha nem növöm ki magam az egyik legbalhésabb árnyvadásszá a generációnkban. Csak a Jace gyerek vette fel velem a versenyt és az nagy szó.
A kapcsolatom velük egyre rosszabb és rosszabb lett, de nem tehettem mást, így kellett lennie, ha meg akartam védeni Shirot. Aztán közben jöttek a többiek is. Előbb Kazu, akinek bírom ugyan a stílusát, de ha előkerül, a szívroham kerülget. Ruri, a nővérem, akivel a minimális pubertásomat is kiélhettem, hiszen az anyám nem szeretett velem mutatkozni, máshonnan meg hogyan tanulhatná meg egy magamfajta lány a felnőtté válás csínját-bínját? És végül Rei, aki segített a rosszabb napjaimon felvidulni és akivel a legkönnyebb szót érteni. Persze szeretem Suzut, de minden alkalommal lehordja a fejem, amikor szakadtan jövök haza, pedig tudja, hogy mire a szeme elé kerülök, már megkaptam a magamét a szüleinktől.
Rei-jel és Suzuval ápolom szinte a legjobb kapcsolatot, mert amióta kicsit nagyobbak lettünk, szinte csak ők vannak elől, Shirót alig látom. Nagyon hiányzik, és szeretném, ha többet tudnék vele beszélni, de elfogadtam, hogy jobb neki hátul, a többiek mögött, ahol nem érheti bántalom. Amíg én viselhetem el helyette a fájdalmat és a szenvedést, addig megéri.