Biztosan láttál már olyan nőt, akin messziről látszik, hogy a munkájának él, mindig tökéletes és kifogástalan a ruhája, a sminkje és a haja. Utazó bögrével a kezében és egy Mark Jacobs táskával rohangál fel-alá és tudod, hogy éppen egy megbeszélésre siet. Nos, ez vagyok én, legalábbis távolról nézve. Kicsit közelebbről pedig rájössz, hogy nem egészen ez a helyzet, ahogy sosem az első benyomás a helyes.
Igen, sokat adok a külsőre, mert a mostani világban ezt tartják sokra, nem az egyéb értékeket. Nincs vele bajom, mindig megtalálom, mi az, ami ízléses és jól áll rajtam. Mostanság elegáns kosztümöket hordok a munkába, de azokban a ritka alkalmakban, amikor nem dolgozom, képes vagyok minimális erőbefektetéssel felöltözni, vagy éppen a legdivatosabban felöltözni, de sosem márkás ruhákból. Mindig külön szabóval varratom, pusztán mert megtehetem és mert így a kisvállalkozóknak is jut egy kis munka, ami nincs alul árazva. Nem vagyok híres, nem kell tökéletesen kinéznem állandóan, de magamnak megadhatom azt a luxust, hogy csak olyant hordjak, amit tényleg szeretek.
Hosszú, majdnem fekete, tökéletesen szögegyenes hajam szinte mindig kontyba van fogva, egyszerű és gyors, nem kell vele sokat foglalkozni. A világítóan kék szemeimet csak minimális sminkkel szoktak hangsúlyozni, amúgy sincs rá szükségem és így állok az ékszerekkel is.

Nem mindig és nem mindenki szokott szeretni, mert én vagyok az, aki a szemedbe vágja a kényelmetlen igazságot, és általában cenzúra nélkül. Természetesen tudom, hogyan kell úgy játszani a szavakkal, hogy elérjem, amit akarok, de azzal nem jut semerre a világ, ha mindenki csak kerülgeti a forró kását. Nagy érték az őszinteség, ezért sokat gyakorlom, de sosem ártó szándékkal, ennek ellenére sokan megsértődnek rám. Nem hibáztatom őket, ha nem elég erősek elfogadni az igazságot, akkor haragudjanak nyugodtan rám.
Az anyaösztönöm erős, egyszerűen vonzanak a hányattatott sorsúak, a bajba jutottak, a gyengék, és mindnek segíteni akarok. Meglepően jól is bánok a gyerekekkel, szoktak engem szeretni, és akiket nem üldöztem el a nyers véleményemmel, azok szívesen jönnek hozzám tanácsért, vagy segítségért. Éppen ezért az empátiám és belelátásom dolgokba kivételesen jó tud lenni, ha veszem rá a fáradságot. Ez párosítva az eszemmel, végül kivételes hűséget eredményezett a családom irányába. Bármit, de tényleg bármit megtennék értük.

Hát, akkor kezdjük az elején igaz? Ha elkalandozom valahol menet közben, bocsásd meg nekem. Szóval, vágjunk neki.
Az életem... Egészen normális volt. A római birodalom volt még javában uralom, de a Rómától északabbi területeken nem volt annyira "rómais" minden. Ott a katonák csak úgy ellézengtek és néha még a néppel is elvegyültek. Rendes nőnek számítottam, legalábbis részben. Volt férjem, gyerekem, jól gazdálkodtunk és megvolt mindenünk, amit abban az időben akarhattunk. Aztán a férjem meghalt betegségben.
Addig is dolgoztam, mint gyógyító és jós, de azután már kénytelen voltam, ha nem akartam, hogy a kisfiam éhezzen. Nehéz volt és sok lemondással járt nap, mint nap, hogy az éppen csak totyogó gyermekemet ellássam segítség nélkül. A többieknek csak annyijuk volt, amennyire feltétlenül szükségük volt, ezért adni nem tudtak, venni meg nem volt lehetőségem. A tél volt a legrosszabb.
Az egyik évben hoztak hozzám egy súlyosan megégett lányt, aki alig volt magánál. A házuk leégett, benne a teljes családjával és majdnem ő is odaveszett, szinte az utolsó pillanatban hozták ki. Újra kellett tanítanom járni és beszélni, de végül felépült és velem maradt. Csodálatosan bánt a kisfiammal én pedig tehetetlenül beleszerettem. Igen, akkor jöttem rá, hogy nem csak a férfiakat szeretem és nem csak velük lehet együtt lenni. Imádtam mindent belőle, a mosolyát, a kedvességét, a haját, ahogy a hajnal fénye megcsillant rajta. De nem élvezhettem túl sokáig a társaságát, csak néhány év jutott nekünk együtt.
A falu talán megelégelt engem, megutálta, hogy csak élek a semmiben és egy nővel vagyok egy férfi helyett, ötletem sincs. Egyszer csak az tudtam, hogy egy csapat dühös ember, mint a filmekben fáklyákkal jöttek értem és azt kiabálták, hogy a gonosztól való vagyok. Tiltakoztam, kiabáltam, igyekeztem kitörni közülük, de túl sokan voltak én pedig egyedül ellenük. Annyira sikerült beszélnem velük, hogy ne öljenek meg rögtön, hanem csak börtönbe zártak. Tudtam, hogy legkésőbb másnap kivégeznek, akármi történik, ezért amint elaludt az őr, kibontottam a fából összetákolt falat. Ne becsülj le egy kétségbeesett, családját féltő nőt.
Futottam, rohantam, ahogy csak bírtam a korábbi házam felé. A téli utcákon nem volt senki, így biztonságban voltam, legalábbis azt hittem. De akkor nekirohantam egy férfinak, aki azzal a lendülettel belém is harapott. Nem értettem semmit, féltem, fáztam, de az ő karjában békére leltem. Másnap este már új vámpírként ébredtem. Elmagyarázott nekem a férfi mindent, megmutatta, mi lett a sorsa a családomnak is. Mivel nem volt más választásom, és megígérte, hogy vigyázni fog rám, vele mentem. Kaptam egy testvért és egy apát. Azóta sem hagytam el őket.