„A Madame olykor rendkívül titokzatos tud lenni. Azt hiszi, hogy a jó öreg Cantarella szeme nem lát mindent. És akkor azt érzem, enyém a világ. De van, amikor valóban eltűnik órák, napok hosszára, és csak találgatni tudunk egymás közt, hogy merre jár olyankor. Azt hiszem, mestere lehet az illúziókeltésnek; sosem tudni biztosan, ebben a különös fogócskában ki a kanári, és ki a macska. Apropó macskák. Ha nem ismerném jobban, azt hinném, valami mesekönyvből kilépett vámpír, amilyen vékonyka, tűhegyes szemfogai vannak. Különösebben nem is rejtegeti őket, amikor nevet. Ha nem láttam volna számtalanszor tükörben, azt hinném, vámpír. Számomra teljességgel érthetetlen módon a Madame mindig este, lefekvés előtt fésüli ki viharos, egybecsavarodott loknijait. Sosem értettem, miért, de imádom nézni a mai napig.”

― Carthia „Cantarella” Canten

Cantarella egy a legtehetségesebb, így tehát legkedvesebb gyermekeim közül. Tanulás iránti olthatatlan szomja hajtotta a karjaim közé, végül kémkedésben megnyilvánult őstehetsége miatt maradt mellettem. Korosabb vendégeink szeretik az időt vele mulatni, mert kifinomult, visszafogott, érett nő képét mutatja kifelé. Nem ritka az sem, hogy ezen férfiak neki öntik ki a szívüket, ez pedig kifejezetten jól jön, hisz tudom, hogy minden információt kézbesítesz - legyen az egy botrányos válás, vagy épp politikai csőd. Hisz senki sem gyanakszik a kurvákra, nem igaz?