Nos, ami azt illeti elég magas vagyok. Legnagyobb bánatomra, ugyanis így mindig észrevesznek, és néha legszívesebben egy tizenöt centit lejjebb faragnék a magasságomból. Olyasmi alak vagyok, aki tinédzserkorában hirtelen nagyot nőtt, és a teste nem bírta utolérni a változásokat. Vékony vagyok, és egyáltalán nem izmos. A legnagyobb jóindulattal és maximum karcsúnak és szálkásnak lehetne nevezni, de nem vagyok egy erőember. Soha nem is voltam. Ha nem lennék az ami vagyok, akkor valószínűleg még az egészségem is elég instabil lenne. Nem vigyázok túlságosan magamra. Hajam eredetileg barna, de évek óta élénk narancs színben hordom, mert.. hát mert így kell hordanom. Szemeim kéket, és hol sminket viselek hol nem. Modellkedek, és néha mást is csinálok, így élő próbababa vagyok olykor a sminkesek, öltöztetők, fodrászok és divattervezők kezében de mit bánom én? Már megszoktam. Ha épp nem ők játszanak velem, akkor szeretek sötétebb dolgokat felvenni, és kényelmes utcai viseletre berendezkedni. Elég egyszínű a ruhatáram, bár nem mondhatnám hogy szegényes lenne, több tucat fekete holmim van. Néha sminkelek is magamnak, mert észrevettem hogy ha kicsit kihívóbb a külsőm, akkor kevésbé kötnek belém, és hazaérve ráérek a kanapémra kuporodva filmezni, miközben a háziállatom simogatom.

Biztos azt gondolod, hogy mivel milyen vagyok, valószínűleg olyan is vagyok. Rossz alak, alkohol, cigi, bulik, vadulás, nők... Pedig nem. Őszintén szólva  elég távolt állok az ilyen jellemtől, inkább magamnak való vagyok. Történtek dolgok a múltamban ami miatt nem vonz ez az önpusztító életmód, eléggé pusztítom magam én máshogy. Nagyon furcsa ez a dolog, úgy értem, más embert látnak a kifutókon, mint ami én vagyok, és sokszor elgondolkodtam már rajta hogy miért nem veszik észre az igazi ént. Azt, aki elrejtőzik a smink, a ruhaköltemények mögé. Szomorú vagyok. Nem csak egy esemény miatt, hanem úgy konstans, semmi normális és állandó nincs az életemben, mondhatni elég üres és a lakásom is csak Cyrillel osztom meg a kockás pitonnal. Igen, pont egy kígyóval, de nekem ő a kedves, nem a cicák meg a kutyák. Nem félek tőle hogy megölne álmomban, már egy pár éve megvan, bár amikor megtaláltam még csak ilyen kis gizda volt. Na mindegy. Kissé fásultak a hétköznapjaim, és monoton. Alig van olyan hogy magamra gondolnék és elmennék valahová, mert félek az emberektől, és ha nem.. nem kell semmit csinálnom, akkor inkább csak otthon vagyok, és olvasok, filmezek, vagy elfoglalom magam valami játékkal. Jól élek, nincs panaszom a fizetésemre, de néha túl magasnak érzem az árat. Néha úgy érzem nem tudom tovább csinálni.
Mégsem roskadtam még össze. Valami még mindig hajt előre, és nem engedi hogy feladjam az egészet, és megtegyem az utolsó lépést a halál felé. Próbálok kilábalni ebből, és elvegyülni néha. Nem mindig sikerül, sokszor visszamenekülök a lakásba de néha megpróbálom. És szóba állni emberekkel, segíteni nekik önzetlenül. Alapvetően nem vagyok ilyen de törekszem rá. Hol több, hol kevesebb sikerrel, és közben vérzek mélyen belül, mert senki nincs aki támogatna, és senki sem mondja nekem hogy tartsak ki, hogy van miért kitartanom egyáltalán. Tényleg érdemes? Vagy csak feleslegesen túráztatom magam? Néha nagyon naiv, és ártatlan tudok lenni. Hogy lehetnék ártatlan amikor a lelkem mocskos? Nem tudom. Semmit nem tudok.

Álmodtam, mégis olyan valóságosnak tűnt az egész. A hangok, a simogató kezek, a hangulat. Az a félhomályos szoba ahol csinálni szoktuk, a fekete selyem ágynemű, a fehér mintás díszpárnákkal... Annyira valóságosnak tűnt. Hátratúrom a hajam az arcomból, és mély levegőt veszek. Jól van. Csak álom volt, nyugalom, nem történt semmi. Győzködöm magam, és végül kikecmergek a konyhába hogy csináljak egy forró csokit. Az többnyire segíteni szokott ilyenkor, bár ne csodálkozzak hogy ilyen álmok kísértenek...

Nem tudom hogyan és hol kezdődött el, alig ismertem a szüleimet, és nem sokáig. Lemondtak rólam, és ha még élnek is, nem tudom mi van velük. Nem is érdekel. Mindenesetre a nevelőim, csinos, szép gyereknek láttak, és gyerekkoromtól kezdve modellkedek, mindenféle témában. Később kezdtek komolyabban is alakulni a dolgok, hogy már utazni is kellett, rendezvényekre, és kiállításokra. Bemutatókra. Volt olyan is, hogy én voltam a kiemelt modell. Nem tudom szerettem-e igazán. Livia-t boldoggá tette ha ügyes vagyok a kifutón és James is büszke volt rám, hát megtettem. Aztán felnőttem, valahol, menet közben. Már sokkal inkább felvettem hogy piszkáltak emiatt, meg sokat maradtam ki az iskolából mert menni kellett és furcsa ruhákban láttak mások. Bántott, mert azok csak ruhák... én pedig én vagyok. Bár ez rajtam kívül senkit nem érdekelt. Aztán egyszer csak 17-18 éves lettem, és furcsa ajánlatokat kaptam, és noszogattak hogy fogadjam el. El kellett mennem a függöny mögé ahol... elborzasztott amit láttam, de nem menekülhettem, mert eléggé nyomatékosították hogyha nem engedelmeskedem, és nem megyek bele dolgokba akkor többé esélyem sem lesz, és a nevelőimnek ez fontos volt. Belementem, és elvesztettem az ártatlanságom, és kicsit magam is.

Két évvel később nem tudom mi történt, de Livia és James egyszerűen eltűntek, egyszer csak nem értek haza. Kétségbeesetten próbáltam megtudni mi történt, de később rendőrök jöttek hogy letartóztatták őket, valamiféle csalás miatt és számíthatnak pár év kényszerpihenőre a rácsok mögött. Nem tudtam hogy mihez kezdjek hirtelen, de akkor megjelent egy alak, aki mintha mindig is ott lett volna. Kouji volt a neve, és azt mondta hogy ő vállalja a gyámságot ha a modellkedés mellett más szolgálatokat is teszek neki. Szexuális szolgáltatásokat, cserébe gondoskodni fog rólam. Elfogadtam az ajánlatát, mert nem tudtam hirtelen mi mást tehetnék és betartotta szavát. Egy kisebb de kényelmesebb és szebb belvárosi lakásba költöztetett ahol tudtam fogadni azokat akiket hozzám küldött, és így megmarad a modell munkám is, jelentős pénzekkel mert megfizette az árat és korrekt volt. Már amennyire egy ilyen helyzetben az lehet lenni, de kedveltem Koujit. Vele ritkán feküdtem le, de azokat az alkalmakat szerettem.


Így vagyok, és élek és egyedül Kouji tudja hogy olykor bundát növesztek, és még abban a formában is elfogad, volt olyan alkalom amikor úgy aludtam el rajta, mert olyan ügyfelet küldött aki annyira kikészített hogy utána inkább alakot váltottam. A nevelőim is tudták mivé váltam, de ők kellemetlenségnek tartották és csak akkor foglalkoztak velem amikor nagyon kellett.  Ők nem szerették. Kouji szemében viszont így még inkább megnőtt az értékem, és nincs anyagi problémám egy jó ideje. Azok a bizonyos előnyök és hátrányok.