Magas vagyok, hosszú, karcsú lábakkal, közel darázsderékkal s a férfiak plátói szerelme. Dús fekete sörényem enyhe csigavonalakkal karistolja kerek fenekem, míg telt kebleim szuszakolom be a testhezálló ruhákba. Az emberek azt hiszik, hogy szép vagyok és milyen jó nekem. Hát nem. Igaz, csak akkor szembesülnek a titokkal, ha belém kötnek, ha beszólnak, vagy ha rácsapnak a fenekemre. Olyankor az a szexy test átmegy predátorba, megfeszülve kidomborodik a szálkás izomzatom, amit kemény edzéssel fejlesztettem ki és tartom karban. A munkám miatt kell is, hiszen női címvédő bajnok vagyok ketrecharcban. És a címem... nem adom. Kéne? Na gyere ide egy pofonért! Nyugi, vicc volt. Úgysem tudnál legyőzni. Ami az öltözködésemet illeti, a mindennapokban inkább szeretem a kevésbé kihívó, bő cuccokat, mint nagy póló és nagy pulcsi. Persze amikor betalálnak egy-egy jól fizető modell felkéréssel, akkor  bármennyire is utálom, de a pénz szűke miatt elvállalom, hogy lengén fotózzanak. Csipkében, fűzőben, domborítva, ördögien. Főként fehérnemű fotózások miatt kérnek fel, állításuk szerint az én testem annyira tökéletes, hogy bármit adnak rám, az jól áll. Nekem mindegy... csak fizessenek ki. Nem olcsó az élet egyedül itt New York szívében

Alapvetően kerülöm a feltűnést, és kerülöm a férfipillantások kereszttüzét, így kissé szégyenlősnek is gondolhatnak azok, akik először látnak bebújni a tutyim mögé, mikor hímek közelednek. Valójában.. nos. Rettegek tőlük. Rettegek és a jeges rémület cikázik a gerincemben minden egyes alkalommal, mikor megszólít az egyik. De ezt nem látjátok, nem érzitek, nem halljátok.
Mert én felpattanok, felveszek egyfajta férfias kötekedő stílust és ha kell,
puszta kézzel döngölöm a földbe a nyamvadt képét az önbecsülésével együtt. Nem vagyok tárgy, nem vagyok trófea... nem vagyok játékszer. A legkegyetlenebb női ketrecharcosként ismernek azokban a körökben, míg másutt, nos... csak egy elbújt kisegér vagyok, barátok nélkül, család nélkül. Egyedül a nagyvárosban, próbálok megélni valahogy. A ketrecharc nem fizetne rosszul, de alig mernek kihívni engem, a menedzserem pedig nem engedi, hogy férfi kihívóm is legyen. Úgy érzem, fél, hogy megölném...

Gyűlölöm magam. Gyűlölöm, ahogy kinézek. Gyűlölöm az anyám, de mindennél jobban gyűlölöm a mostohaapám, aki azzal a gusztustalan valójával dörgölőzik még mindig hozzám a rémálmaimban. Pedig évek teltek el… pedig már rég más környékre költöztem. Költöztem? Jó vicc. Menekültem… Még mindig gyötör az emlék, még mindig kéretlen képekkel bombázza az agyam, mikor épp nem irányítom 110%-osan a gondolataim. Lehet megoldás lenne, ha soha többet nem aludnék, de sajnos nem kivitelezhető. Meghalni gyávaság, pedig sokszor csak meghalni volna jó. Aztán újjászületni. Nem is tudom, talán pillangó szeretnék lenni, vagy egy szabad, öntörvényű macska! Mondjuk nagymacska, mondjuk Párduc. De szép is lenne… de a rémálom marad, a rémálom üldöz. És én még mindig itt vagyok. Gyűlölöm, teljes szívemből. Akkoriban még azt sem tudtam, mi történik, miért ölelget olyan mézesmázosan kedvesen. Még kicsi voltam, apám halála után anya gyorsan újraházasodott, hiszen kell a háznak úr, kell a gyereknek apa, és Frank olyan kedves hozzám… Túl kedves. Gyerekként még nem értettem, miért kell folyton az ölében lennem, miért kapok olyan sok nyalókát, ha csendben ücsörgök és hagyom, hogy ölelgessen. Akkor még nem… azt hittem ez normális, hogy az apák ennyire szeretik a gyerekeiket. Ahogy beléptem a tinédzserkorba, változások történtek, rajtam, bennem s benne is. Elég hamar, szinte már a korszak elején elkezdtem nőiesedni, sokkal hamarabb értem, mint a korombeliek. Persze ez rohadtul frusztrált, hiszen a fiúk örökös céltáblája lettem és az utcán is mindig megkaptam a figyelmet, pedig nem kértem. Nem akartam, nem vágytam rá. Ahogy arra a túlzott érdeklődésre sem, amit a mostohámtól kaptam. Az iskolámba párszor jöttek védőnők előadást tartani, így amikor az a tetű tiltott vizekre evezett, felismertem mit akar. Felismertem, hogy ez nem normális, mert emlékszem, az osztálytársaim mennyire furcsállták, hogy apuci nem tud leakadni a kislányáról, aki még csak nem is a vére. Sírva rúgtam el magamtól és zárkóztam be a szobámba, míg anya haza nem ért. És én elmondtam neki, és ő nem hitt nekem. Butaságokat beszélek, csak meg akart ölelni, „apád sosem tenne ilyet.” Tisztázzunk valamit, ő nem az apám. És nem is lesz soha. Haraptam, csíptem rúgtam s mivel nem kaptam segítséget a saját anyámtól, többször is elszöktem. Párszor vissza is vittek, mígnem egy valaki, egy pszichológus nő a sokadik alkalomnál végre komolyan vett és eltiltották tőlem azt a férget bírói úton. Persze… mit sem számított ez neki, így amint betöltöttem a nagykorúságot, stoppolással egészen New Yorkig szaladtam! Még nem akadt a nyomomra, de csak idő kérdése lehet. Addig össze kell szednem magam… nem nyomhat el a félelem vele szemben, mert hiába vagyok bajnok, ha egyszer a puszta gondolatától is sokkot kapok és megmerevedek. Ezt így nem lehet…

Elég a szenvedésből, ideje arcot mosni és kávézni, ugyanis mára van egy fotózásom. Azt hiszem, a Bazaar címlapjára fog menni. Nem mintha olvasnék újságokat, max azokat veszem meg, amiben benne vannak a ketrecharcos hírek, a rangsor és egyéb infók. Szeretem, hogy a nevem az első helyen van… ahogy azt is szeretem olvasni, mennyire arcoskodnak az interjúkban, kihívni még sincs elég vér a pucájukban. Elvégre, néhány komoly meccsem alatt világossá vált számukra, hogy nálam nem babra megy a játék. Én nem színészkedem… én kőkeményen összetöröm az ellenfelem. Csak így maradhat Fekete Párduc az élen… ha már az életem mindenhol máshol egy kész csőd. Legalább ez az egy dicsőség, ez az egy jó dolog hadd legyen meg nekem.