Mit akarsz hallani? Jóképű vagyok, lányok, anyukák kedvence? Hagyjál már lógva. Nem vagyok magas, ütöm a 180-at éppen csak és kész. Fehér lovam sincs, lehet, régen volt, de hogy nem él már, az tuti. Éhes voltam, ennyi.

Tehát, ha annyira tudni akarod, hogyan is festek valójában, legyen:

Mint mondtam, alulról súrolom a 180-at, és ehhez párosul egy szálkás izomzat. Nem kevés, ha rám nézel, esetleg félmeztelenül látod habtestemet, akkor kiderül, nem kislány karokkal osztogathatom a pofonokat. Fekete a séróm és fekete a szemem, azt hiszem, mert hosszú évek óta nem néztem utóbbit, de valami ilyesmi rémlik. Mégis milyen legyen indiánszármazék?
Az öltözködésem változatos, ezt Nichotól lestem el, de legújabban rapper szettben rohangálok, mert ehhez van kedvem, vagy bokszolóban, a kapucnit mélyen a fejembe húzva.

Amikor átalakulok, akkor egy batáris állat vagyok, szó szerint. A színem szürkés, fehéres, tökéletesen beleolvadok a környezetbe, ha kell. A harapásom egy krokodiléval vetekszik, ezt csak azért tudom, mert egyszer elkaptam egyet, miután kinyírt valami gazella-féleséget, és kb. ugyanakkora darabot téptem ki belőle én is... pedig a páncélja nem volt puha. Ha rám hallgatsz, ezt a prédát kihagyod, szar az íze, órákig köpködsz utána.

Tetoválásaim is vannak, a fele indián, amit lehet te nem értesz, én igen.
Ennyi. Nincs tovább, fotóalbummal nem szolgálhatok, és bevallom, marhára nem érdekel, hogy mégis milyen a külcsín, mert azt akkor változtatom, amikor csak akarom.

Igazi csibész vagyok, mindent a feje tetejére akarok állítani, mert az örömet okoz, hogy látom, mások hogyan bosszankodnak... ez a múlt, de mélyen valahol még bennem van, és lehet, egyszer majd felszínre kerül, akkor, amikor nem is számítasz rá.

Ma nyugodt vagyok, túlságosan is. Kívülálló azt mondja, én vagyok az, aki aztán totálisan beleszarik abba, mi történik körülötte. Milyen igaza van. Felőlem aztán kitörhet a 3. világháború is, maximum krónikát írok róla címszavakban az utókornak. Haha... mert biztosan így lesz.

Lehet, te beszélsz, én meg egy szót sem szólok, csak rágyújtok egy koporsószögre. Ne hidd, hogy nem figyelek, előbb tudom, milyen vagy valójában, mint te magad, de nem adom jelét annak, hogy nagyon érdekelne.

Ahogy a nyomorod sem köt le, és az sem, te mit szeretnél. Tudod miért? Mert önző vagyok, ahogy te is. Megkeresel, a saját céljaid vezérelnek, és azt várod tőlem, hogy segítsek, kihasználva a képességeimet. Viszont olyan vagyok, mint te. Ebből nekem mi jó származik? Mégis mi lenne a hasznom abból, hogy neked adjam át az élet kurva nagy bölcsességeit, és azokat, amiket magam is megtanultam? Marha jó üzletet kell ajánlanod hozzá, így legyen.

Mi éltet akkor? Pontosan jegyezni, milyen a falka élete, kinek van vér a pucájában, ki az, aki képes lehet erődemonstrációt tartani, ha majd eljön az ideje. Addig pedig ülök és várok, és azt mondom, öcsém, engem jobban érdekel a fű dőlésszögének vizsgálása, mint az, hogy mégis mi a fészkes fene folyik a városban.

Ez a felszín, és nem hiszem, hogy valójában engedném, megismerj, mert nem vagy a barátaim között, és igen kicsi az esélye annak, hogy valaha is odakerülsz. Hidd el, nem akarod ismerni az igazi énemet, magad is meglepődnél, ha kiderülne... legyen elég annyi, hogy nem véletlenül vagyok Harcos.

Boston és ami előtte volt:

Azzal kéne kezdenem, hogy két egymást nagyon szerető ember szerelemgyerekeként megszülettem, aztán boldog, felhőtlen, gondtalan gyermekkorom után, mára boldog, kiegyensúlyozott, kielégült, kétgyerekes családapa vagyok. Meg a frászt, azt. Hagyjuk a rizsát.

Azt sem tudom, kik a szüleim, csak azt, hogy indián volt valamelyikük elég erőteljesen, és a szóbeszédek szerint az apám, valami rezervátumszökevény, de ez nem is fontos, már amúgy sem élnek ezen a síkon, akkor meg mit foglalkozzak ezzel? Az Árvaház... na az már egészen más tészta, imádtam, már amikor ésszel is felértem, hogy ez a balhék melegágya. Hamar rájöttem, nem tudok én a seggemen ülni, mindig kell valami, amivel leköthetem magam, és ehhez tökéletes társakat találtam. Kaját loptunk, felszereléseket, aztán ártatlan pofával néztünk a nevelőkre, mintha nem tudnánk, miről beszélnek.
Egy idő után ez is unalmassá vált, hát jött a következő lépés, a szökés... mert hogy le is léptem onnan, az egészen biztos, lehettem úgy 12 éves talán?

A fenének volt kedve 4 fal között ücsörögni, és hallgatni azt, hogy hogyan lehetek majd egyszer igazán tisztességes, becsületes polgár... még mit nem. Sokkal nagyobb biznisz volt a zsebelésben, és ezt mesterien űztem. Kifosztottam én az atyaúristent is, mégis ki állna ellen egy könnyáztatta gyermekarcnak? Na ugye? Érdekel, hogyan lettem farkassá? Elmondom neked.

A baj akkor kezdődött, amikor élvezve a szabadság adta lehetőségeket, kiszemeltem egy fickót, aki tehetősnek tűnt, és meglehetősen gyámoltalannak, így követni kezdtem. Ugyan már az is furcsa volt, hogy egy kietlen, kihalt terület felé tart, de sokkal fontosabb volt a leendő zsákmány, mint bármi más. Egyszer csak eltűnt a szemem elől, és rohadtul nem értettem a dolgot, hiszen az előbb még ott volt, aztán mintha a föld nyelte volna el. Nem voltam én ehhez hozzászokva, így benéztem minden nyomorult repedésbe, lyukba, hátha kiderítem, hová lett. Ettől még a fenyegető morgás sem tántorított el, gondoltam, na itt egy veszett kutya, szuper, azért nem kéne összeszednem egy harapást, hogy aztán ellátásra szoruljak és visszavigyenek oda, ahonnan nem is olyan régen léptem le.

Eltökélt szándékom volt, hogy a zsákmányomat megszerzem, de ami az egyik beugróban fogadott, arra aztán nem voltam felkészülve. Egy hatalmas, büdös pofa nézett velem szembe, olyan fogakkal, hogy esküszöm, azt egy T-rex is megirigyelhette volna. Annyi időm sem volt, hogy azt mondjam, helló, ha már így találkoztunk, és utolsó emlékem az volt az esetről, hogy az a pofa baromira szétszedi a vállamat, ahogy összezárul rajta, és átfut az agyamon, most vesztem meg én is.
Nem tudom, mikor térhettem magamhoz, de egy szobában találtam magam, kínok között fetrengve, és semmit nem értettem, csak azt, most döglök meg, rohadjak meg. Ropogtak a csontjaim, a fájdalom elviselhetetlen volt, és biztosra vettem, hogy a fejfámon majd az szerepel:

„Élt 13 évet, megveszett, elveszett.”

Ám egyszer csak ennek az egész rémálomnak vége szakadt, és valahogy egészen más színben láttam a világot. Minden nesz élesebbé vált, és menni akartam, kifelé. Az ablak adott volt, úgy törtem át, mintha ott sem lenne, és rohantam a jó ég tudja merre, ráadásul az első elém kerülő állatot, embert és mindent szét akartam tépni, ami csak az utamba került. Valamit sikerült is, mert éreztem a csordogáló vért magamon, de hogy az az én vérem volt, vagy sem, fogalmam sincs. Aztán valami megállított, mégpedig egy marha nagy, vörös szempár, amivel szembe találtam magam. Mintha nyugtatott volna folyamatosan, és lopta a távolságot kettőnk között. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el vele kapcsolatban, és amikor odaért, emlékszem, a lábához kuporodtam, összegömbölyödtem, és azt hiszem elaludtam.

Így lettem egy egészen más faj képviselője, de nem roppantam össze, az apám törődött velem, mindent megtanított, és életemben először átélhettem azt, hogy milyen is az, ha tartozol valahová, valakihez, aki szeret. Nem könnyítettem meg a dolgát, a balhé volt a lételemem, vagy verekedést kezdeményeztem, vagy tovább zsebeltem, vagy egyszerre űztem a kettőt, ha jobban tetszik, és túráztam az idegeit, amit keményen megtorolt. Hajtott a vérem, nem akartam megérteni, miért kéne nyugton maradnom? Hagyjanak már ezzel békén, ekkora marhaságot. Nem vagyok én kivénhedt csataló, hogy ücsörögjek és mosolyogjak szépen... pedig azt is tudok.

Semmit nem tudtam a körülöttem zajló vitákról, ettől apám megóvott, még azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen van falkám, ahogy ő nevezte. Egészen addig, amíg nem csúszott be egy baleset és nem nyírtam ki az áldozatot Bostonban, az éjszaka kellős közepén. Nem így akartam, na, de lecsúszott a harapásom, és a torkát találtam el. Hihető, nem? Baj volt a célzásommal, hát istenem. Apám dühösen állított be, és magával cipelt egy nem éppen nyugodt társaság elé, akik megállás nélkül ordítoztak, és esküszöm, többször mondták ki a halál szót egy óra leforgása alatt, mint ahányszor én azt röpke 20 év alatt hallottam összesen.

Afrika:

Kiderült, na ez itt a falka tanácsa, vezetése, mindenhatója, vagy mi a szösz. Ártatlanul kérdeztem meg, ilyen is van? Mintha nem tudtam volna... egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Mázlim volt, betudták balesetnek, mely minden kölyköt utolér az elején, de azért nem veregették meg a vállamat, de felhívták apám figyelmét arra, lesz szíves odafigyelni rám, és elhagyni a falkát velem együtt. Ennyit sikerült megjegyeznem az egészből, a többi nem érdekelt. Apám ezért kegyetlenül elvert, eltörte az összes csontomat, és nem sokon múlt, hogy ő maga végezzen velem. Szegény feje azt hitte, ez majd megállít engem... hát nem. Mivel addig sem voltam éppen falkatag, nem zavart, hogy másikat kell keresni.

Jobb hely nem volt, egészen Afrikáig mentünk, ahol aztán úgy beolvadtam a szürkésfehér farkasommal, hogy öröm volt nézni.
Apám csatlakozott a Nairobiban lévő falkához, és itt ismertem meg a két jómadarat, Tabithát és Danielt is. A balhékról továbbra sem tudtam lemondani, ez volt a mozgatórugóm, ez éltetett, hogy történjen is valami, és ehhez még társaságot is találtam. Mindig kieszeltünk valamit, ötleteim tárháza kimeríthetetlen volt, aztán Daniel megtervezte szépen, és kiviteleztük. A falka vezetése már attól is őrjöngött, ha valamelyikünk nevét meghallotta, és már akkor nekünk tulajdonítottak mindent, mielőtt bizonyítékot szereztek volna róla. Tagadni semmit sem tagadtunk, ez növelte a hírhedtségünket, és ez így volt jól.

Volt, hogy állati tetemet cipeltünk a falka bázisára, volt, hogy vérrel kentünk ki mindent, mondván átalakítunk, mert untuk a falak színeit, vagy éppen csak átrongyoltunk a másik államba, ahol balhét kezdeményeztünk, hogy a falka vezetése kénytelen legyen elsimítani. Ápoltuk a kapcsolatokat, a diplomáciát... mondtuk mi, de nem voltunk túl meggyőzőek, így külön megfigyelő hadtestet kaptunk a nyakunkba, hátha észhez térítenek minket, és megtanuljuk, milyen a felelős farkasélet. Nem sikerült, pedig mindent megtettünk, csak éppen más szemszögből nézve a dolgok értelmét. Azért meg kell hagyni, egész jól bírtak minket, nem akadtak ki minden szarságon, le a kalappal előttük.

Akkor jött egy hatalmas ötlet, hogy ajándékozzuk meg a vezetést, ha már ilyen kedvesek velünk. Kitaláltam, hogy szerezzünk egy embert, tegyük le a tanácsteremben, ahol rálelhetnek a mi édes vezetőink. Ezzel nem is volt probléma, de elszámítottam magam. Arra nem gondoltam, hogy ez az ember farkasvadász, és éppen a mi fajtánkat irtja, és a vezetőink egyike meghalt. Nem így terveztem, nem ezt akartam. A mentorainkat kinyírták, apámról semmit nem tudok, de azt hiszem az öreg lelépett még azelőtt, hogy rajta is revansot vehettek volna. Minket száműztek, soha többet nem mehetünk vissza Nairobiba, ha megtesszük, életünket veszik.

Bántott a dolog, két társam semmit nem vétett, a mentorok sem, ahogy a teremtőink sem, és ez egy olyan törés volt az életemben, hogy itt befejeztem az ökörködést, lemondtam a balhékról. A többiek szerint befordultam, de erről szó sincs. Átmentem csendes szemlélőbe, maga voltam a megtestesült nyugalom, aki mellett egy egész világ is felrobbanhat, sem foglalkozik vele. Apám lehet, büszke lenne rám, ezt az önuralmat próbálta mindig is belém nevelni...

„Sikerült fater, kösz, remélem, most már mosolyogsz is.”

Ez nem azt jelenti, hogy ülök a seggemen, és ha komoly balhé van, nem veszem ki a részemet a csetepatéból, de feleslegesen már nem keresem a bajt. Elég volt... nem egy ember halála szárad a lelkemen. Ez az eset komolyan megváltoztatott, benőtt a fejem lágya, és erre szükség is volt, hiszen mi hárman falka nélkül bolyongtunk államról államra. Eszünk ágában sem volt belépni sehová, jó volt külön, szabadon, amikor nem mondják meg, mégis mit kell csinálni, mehetünk a fejünk után. Anélkül harcolhattunk, hogy komoly tétje lett volna, leszámítva a saját életünket, de mégis mi más lett volna a fontos? Semmi.

A kedvencem a sok-sok forradalom volt, öcsém, ekkora csetepatét... élveztük. Mindig más és más oldalon szálltunk ringbe, aztán amikor forró lett a talaj, akkor a másik oldalt erősítettük. Óriási buli volt, és táplálék is akadt bőven, maga volt a mennyország. Mi lett a vége? Nem érdekelt túlzottan, én jól szórakoztam, ahogy társaim is, de vége lett, így mentünk tovább.

Új-Zéland:

Már kezdtem úgy érezni, hogy az egész világot ismerem, fűcsomóra, kődarabra pontosan, és bevallom, már marhára untam, amikor Dan előállt az ötlettel, menjünk Észak-Afrikába. Menjünk. Azt hiszem szar térképet szerzett, mert hogy nem ott kötöttünk ki ahol akartunk, az egészen biztos. Új-Zéland. Hogy sikerült idetalálni? Passz, de az tuti, ha ez lett volna a feladat, akkor soha nem jön össze, főleg, hogy ennek a szerencsétlennek az sem esett le, hogy hajón vagyunk. Hideg volt éjszaka, rengeteg víz, hát kellett a fenének ez, nem vagyok én sellő. Tabitha is morgott, arról nem volt szó, hogy vízi farkasok leszünk.

A kikötésre nem emlékszem, tetkóm eddig is volt, most lett még több, de legalább az nem szerepel, hogy „én vagyok menyus.” Az újabb korszakalkotó ötletre már magam is felvontam a szemöldökömet, mikor Daniel forszírozni kezdte, alapítsunk falkát. Aztán minek? Oké, igazat kellett adnom neki, akkor lesz szállásunk és ilyesmi, mert ha visszatérek a jó öreg zsebeléshez, abból aztán nem fogunk megélni... és nem is akartam, ahhoz a sziget lakosságának létszáma elenyésző volt. Hosszabb hezitálás után olyan szépen lecsúsztunk erről, ahogyan kell, mert egy fickó megtette helyettünk, így maradt a csatlakozás lehetősége, és én végre meghoztam a döntést, kimondtam azt, amit már mindketten vártak… hónapok óta:

„Lépjünk baszki, lépjünk. Van bölénygúnyájuk?”

Szétfagytam a hajón, még egy nyamvadt bölényprémet sem cipeltem magammal, de mégis ki gondolta volna, hogy Dan ennyire szerencsétlen, és a kék vonalra azt hiszi, az a 66 road? Baszki, megtanítom térképet olvasni, hogy tudja, a kék vonal az a víz, a barna cirádák a hegyek, nem házak.
Persze sehová nem léptünk, bár méregettük a másik falkának tűnő csürhét rendesen, mégis kinek van nagyobb pöcse -jelentem nekünk, de ez most mellékes, de láttam fürdésnél-, és én sok mindent el tudtam volna képzelni, csak azt nem, hogy errefelé vámpírok is vannak. Márpedig voltak, és mindenféle faj képviselői… cseszd meg Danny.

Mi voltunk kevesebben, kemény 3 főt számláltunk, persze, hogy mi lettünk a kiszemelt célpont, hiába álltunk őrt, olyan jól sikerült, hogy támadás lett a vége. Óriási balhé volt, arra aki nem kelt fel, az már alulról szagolta az ibolyát, a földet vörösre festettük, annyi vér folyt szabadon. Láttam Tabithát meghalni, Dannyt azóta sem tudom hová lett, én viszont biztosra vettem, meghalok, a túlerővel szemben nem volt esélyünk.

Készültem a halálra, de a szellemek úgy döntöttek, az nem most lesz, mert nekem van saját védőszellemem, vagy nevezhetem akárhogyan, de a falka Alfája kiszedett a karmaik közül, vagyis megmentette a bolhás seggemet. Ő volt Nicho egy rakat farkassal, én meg olyan egyedül, ahogyan kell. Hát így esett… megmentett egy fekete farkas, és nem volt kérdés a számomra, hogy mellette maradok. Tartozom neki.

Végül is, 200 éve annak, hogy ismét falkára leltem, a csínyekben továbbra is segítettem társaimat, de azért a feladatokat is elláttuk, és oltottunk ki vérszívó életet és egyebet, ez legalább segített abban, hogy karban tudjam tartani nyamvadt testemet.
Miért untuk meg ÚJ-Zélandot? Szerinted? Voltál már ott? Maximum a szigeteken ugrálhatsz, és egy nyugodt perced sincs, annyira csöpp ennyi farkasnak… egyebeknek.

New York:

Szóval Nicho gondolt egyet, és New Yorkba jöttünk, mondhatni hazaérkeztem végül is. Azóta itt ütjük el az időt, illetve vezetjük félre a már itt lakókat.
Tunyának hisznek, puhánynak, de nem ismernek... annyira, mert mégis ki az, aki nem ismeri a Bétát? Egy biztos, ha tényleg megindulok, akkor kő kövön nem marad. Ezért vagyok Harcos, ne tévesszen meg, hogy sokszor katatón állapotban szemlélődök, lehet, ez sem a véletlen műve. Időm, mint a tenger...