Mit tagadjam, szép vagyok és igazán vonzó a természetes szőke hajammal, világoskék szemeimmel, telt ajkaimmal és világos bőrömmel. Magas és vékony vagyok, egy háromszázötven éves amerikai nő, aki azonban úgy néz ki, mintha a tinédzserkor végén járna csak, általában tizenhat-tizennyolc évesnél nem szoktak többnek gondolni, akik nem tudják, mi is vagyok valójában. Bár vámpírként a szemeim gyakran vörös színűek és a szemfogaim is hosszabbak (talán egy kicsit extrémen is valamiért, a többi vámpírhoz képest), ezt azonban jól tudom leplezni.
Ami a stílusérzékemet illeti, általában divatos, nőies ruhákat hordok, ha az időjárás engedi, a lehető legtrendibb kis kabátokkal, azok a mániáim ugyanis. A kedvenc színeim a fehér, a fekete, a barna és a szürke, ezért legtöbbször ezek köszönnek vissza az öltözködésemben is. Gyakran hordok alacsony sarkú csizmákat és egyéb cipőket sötét farmerral vagy leggingsszel. Úgy gondolom, ezek igen jól hangsúlyozzák az alakomat és ami szép, azt meg kell mutatni, nem igaz? Persze csak sejtetés szintjén, mindent nem tárok fel bárki előtt a testemből sem. Egyébként szeretek kiöltözni is, a különleges alkalmakkor kifejezetten elegáns ruhákban szokásom pompázni. Bár tény, hogy általában nadrágot vagy farmert hordok inkább, ezt praktikusabbnak tartom ugyanis.
A hajam hosszú és világosszőke, általában lágy hullámokkal benne, de alkalmasint kiegyenesítem vagy egyszerűen lófarokba kötöm, más hajba valót azonban ritkán viselek. Emberként anno, az átváltozásom előtt még hosszabb, derékig érő hajam volt, melyben fonatokat, virágokat hordtam, ahogy az idők változtak, úgy azonban a hajviseletem is. Általában minimálisan, visszafogottan sminkelem magam, legfeljebb különleges alkalmakkor látható rajtam erősebb arcfestés. A divatos ékszereket viszont kifejezetten kedvelem és gyakran hordok például hosszú nyakláncokat és lógós fülbevalókat.

Alapvetően szeszélyesnek, rosszindulatúnak és bosszúszomjasnak mondanak sokan. Már emberként is ilyen voltam, az átváltozásom után ezek a személyiségjegyeim pedig még erőteljesebbekké váltak. Ezt aláírom, hogy így van, a vámpírok már csak ilyenek. Fokozottabbak az érzelmeink. Engem ez különösen makaccsá, akaratossá, önzővé tett.
Tény, hogy elég erőteljes érzelmi védvonalat építettem fel magamnak az évek során, emiatt általában kegyetlennek, brutálisnak és önzőnek hatok sokszor. Azonban az agresszív és brutális természetem ellenére érzelmileg elég instabil vagyok valójában. Valójában sokszor szeretnék normális ember lenni, egy olyan normális életet élni, ami az átváltozásom miatt kimaradt. Kínosan ügyelek a pontosságra, ez még a régi énemből maradt meg, utálok késni vagy ha várnom kell valakire. Ha én késnék, inkább el sem megyek a találkozóra. Nehogy már valaki az orrom alá dörgölhesse, bármi is volt a késésem oka!
Legbelül rettegek a magánytól és nem tudok hinni annak, aki barátként kezelne, netalán romantikus érzelmeket mutatna irányomba. Nem szívesen ismerem be, de belül csak egy magányos lány vagyok, aki azt szeretné, hogy valaki valóban törődjön vele és az érzéseivel.
Mindezektől eltekintve intelligensnek és számítónak tartanak, bár úgy hiszem, valahol mélyen van bennem jóság és el kell ismernem, olykor kifejezetten meggondolatlan és hirtelen döntéseket is tudok hozni. Bár már háromszázötven éve élek, olykor igencsak gyerekesen tudok viselkedni, némelyek szerint ez a naivitásomból fakad. Mégis, szinte rögtön észreveszem, ha valaki hazudik, engem nem lehet átverni. Nehezen engedek közel magamhoz bárkit, de akit igen, ahhoz a végsőkig lojális vagyok. Ha valaki fontos nekem, a végsőkig elmegyek érte. Akár az ő akarata ellenére is.

Kicsit még mindig duzzogok magamban, miközben az ágyban fekszek, szorosan ölelve a mellettem már az igazak álmát alvó Mystralt. Már megint úgy lett, ahogy ő akarta. Na jó, be kell ismernem, azért nekem sem esett rosszul ez az igencsak heves menet. Tulajdonképpen ezért szeretek összeveszni vele. Mert utána mindig olyan vad az ágyban. Én pedig pont ezt szeretem. Nem mintha engem félteni kellene és ez a lényeg. Hogy még a szex is egyfajta élvezetes erőfitogtatásba megy át kettőnk között. Hol ő kerekedik felül, hol én. Bár ez nem biztos, hogy egészséges. Jobb lenne, ha én uralhatnám ezt a kapcsolatot teljes mértékben. Noha lehet, akkor előbb-utóbb rá is unnék. De nem hiszem. Mindenesetre nem véletlenül hagyom itt olykor hosszabb időre, még ha annyira nem is szeretném. Hogy másokkal is lefekszem olykor, az is csak azért van, hogy magamnak is bizonyítsam, ebben a kapcsolatban én vagyok az úr. Még ha legbelül szeretnék is maradni, de tudom, hogy nem szabad. És nem azért, mert ő mondja, olykor ha összeveszünk és elküldene, csak azért is maradok. Mert én döntök. Száz éve megy ez már így, de nem is tudom, akarom máshogy. Szeretem ezt a férfit. Még az sem rémiszt eléggé, hogy főboszorkánymester és tudom, hogy nem a hűség mintaképe. Épp ez idegesít. Persze az orrom alá dörgöli, hogy én is kiélem a vágyaimat másokon. De ha tudná, hogy ez is csak azért van, mert szeretem… Gyűlöljem az érzést bármennyire. Mert ha rájön erre, mi van, ha visszaél ezzel? Mint háromszázhúsz évvel ezelőtt az a másik is?
Az ezerhatszázas évek végén születtem, nemesi család legidősebb lánygyermekeként. Nem panaszkodhatok, szép életem volt, szép ruhákban jártam, a szüleim rendes emberek voltak, a testvéreimet is szerettem. Nagy birtokunk volt, minden, ami kell. És ahogy annak rendje és módja volt akkoriban, tizenhat évesen a szüleim ki is házasítottak. Egy akkor harmincas éveiben járó, kifejezetten jóképű, megnyerő férfi felesége lettem. Úgy éreztem, az életem nem is lehetne szebb. A férjem tehetős család sarja, helyes, udvarias, kedves, férfias, mi többet várhatnék. Az elején minden jól is indult. Szép, szerelmes szavakat mondott, ajándékokkal halmozott el, szolgálók hada leste a kívánságaimat, mi többet is kívánhattam volna? Az idill azonban nem tartott sokáig. Egy év sem telt bele és rá kellett jönnöm, újdonsült férjem bizony korán sem az a megtestesült tökély, aminek én láttam. Az ital és a szép nők rabja volt és bizony részegen igen agresszív viselkedés jellemezte. Mind emellé viszont féltékeny természet is volt, bármi okot adott neki a gyanakvásra, elég volt csak egy másik férfira néznem. Szerinte a nők társasága is káros volt rám, mert csalárd gondolatokat ültethetnek el bennem a locsogásukkal. Én viszont nem figyeltem az intő jelekre. Fiatal voltam és szerelmes és egyébként is azt tanították, egy asszonynak a férje szava szent. Hagytam hát, hogy eltiltson a családomtól, a barátaimtól, idővel lassan mindenkitől, még a szolgálóknak is tilos volt akár csak hozzám szólniuk is a kötelességük teljesítése mellett. Emellett ő eljárkált, én pedig fogolynak és magányosnak éreztem magam. De tűrtem, mert szerettem őt. Viszont mikor egyszer szóvá tettem a dolgot, akkor kaptam életem első pofonját tőle. Ám nem ez volt az utolsó. Ha megjegyeztem, hogy túl sokat jár el, vagy mit csinál egyik-másik kisasszonnyal, sőt cseléddel, azért is megvert. Sőt, engem hibáztatott, hogy a hisztijeim miatt iszik annyit, mert felidegesítem, ahelyett, hogy jóasszony módjára inkább a biztos hátországot biztosítanám neki. Nem beszélve a legfőbb kötelességemről, amit egy éve házasok vagyunk, mégsem teljesítettem, hogy fiút szüljek neki. Ezért hál más nőkkel, mint mondta. Merthogy én képtelen vagyok teherbe esni tőle. És én ostobán még magamat is ostoroztam mindezek után!
Aztán néhány hónap múlva megtörtént a csoda. Én legalábbis akként éltem meg, mikor kiderült, hogy terhes vagyok. Azt hittem, ezzel végre boldoggá tehetem a férjemet és minden rendben lesz, bár addigra már szinte mindennapossá váltak a verések. Az elején tényleg boldognak látszott és egy pár hétig olyan volt minden, mint régen. De nem tartott sokáig, utána ismét visszasüppedt az ital és a szajhák bűvkörébe. Menthetetlen volt, ma már tudom, de akkor még naivan azért imádkoztam (akkoriban még hittem Istenben), hogy egészséges fiúgyermeket szüljek. Hittem, mert hinni akartam, ha megkapja az utódot, akire vágyik, újra olyan lesz, mint régen. Újra szeretni fog. Persze ma már tudom, sosem szeretett, de fiatal voltam és szerelmes. Viszont mikor hathónapos terhes voltam már, egy tragédia mindent megváltoztatott.
Aznap este is egy nőtől jött haza, hisz mivel már igencsak benne voltam a terhességben, nem élhettünk házaséletet (elméletileg már miután kiderült a terhességem, sem ajánlották, de ez őt nem érdekelte, én pedig inkább hagytam magam, nem ellenkeztem, mert azt akartam, ő boldog legyen és a babát is féltettem, akit a boldogságom kulcsának véltem, azonban a megváltozott alakommal elmondása szerint már nem is kívánt), ő máshol kereste a kielégülést, én pedig ezt botor módon szóvá mertem tenni. Akkor nagyon megvert, hisz részeg volt, rusnya dagadt tehénnek nevezett, olyanokat vágott a fejemhez, hogy nem is szeretett soha, a szajhák pedig legalább tudják, hogy kell bánni az ágyban egy férfival, nem úgy, mint én (honnan is tudhattam volna, hisz szűz voltam, mikor hozzámentem, a szexuális felvilágosítás abban a korban pedig nem volt divat). Verés közben elestem, ő pedig még meg is rugdosott. Igyekeztem védeni a magzatot, a hasamat, de nem sikerült. Ő ott hagyott vérezve, és részegen aludni tért. Iszonyú görcsöket, fájdalmakat éltem át, azt hittem ott halok meg, de túléltem. A baba viszont nem. Elvetéltem.
Egy világ omlott össze bennem. Testileg is sokáig tartott felépülnöm, de lelkileg még tovább. Főleg, hogy a férjem, szokásához híven engem okolt mindenért. Azt mondta, én provokáltam ki a verést és különben is az én gyengeségem, hogy elvetéltem, ennyitől nem kellett volna. Fájt. Elviselhetetlenül. Épp ezért, mikor felépültem annyira, hogy kikeljek az ágyból, kedvtelenné, étvágytalanná váltam, és nem láttam már más kiutat, csak a halált. Nem akartam így élni tovább. Hisz nem tudom megadni a szeretett férfinak, amit vár tőlem.  Mert még akkor is szerettem. Nem láttam más kiutat.
Így egy éjszaka kiszöktem. Volt egy erdőnk, abban egy folyó, abba szándékoztam beleugrani, hogy ezzel véget vessek az életemnek. Ám az erdőben, az öngyilkosságomra készülve egy férfival találkoztam, akit sosem láttam korábban. Máskor talán megijedtem volna tőle, így azonban nem. Meghallgatott, sírtam a vállán, aztán szó szót követett, míg végül ott az erdőben nekiadtam magamat. Akkor élveztem életemben először a szexet. Olyan gyönyöröket mutatott meg, amit korábban nem ismertem, nem ismerhettem. És az volt az utolsó éjszakám emberként. A férfi ugyanis egy vámpír volt. Tulajdonképpen a gyilkosom. A legnagyobb gyönyör közepén harapott belém és szívta ki a véremet. Nem tiltakoztam, tulajdonképpen még élveztem is. Azt gondoltam, ha ez a halál, tulajdonképpen nincs miért félnem tőle. De ezzel még nem volt vége mindennek. Sőt, csak a kezdet volt. Egy új kezdet. A férfi ugyanis, ki tudja miért, utána a saját vérét juttatta belém, engem is vámpírrá téve. Azóta sem tudom az okait, hisz nem láttam többé.
A következő emlékképem az, hogy a föld alatt vagyok. Először megrémültem, hogy megfulladok. Aztán rájöttem, hogy valamilyen különös okból nincs is szükségem levegőre. Ráadásul, miután nekiálltam, mondhatni közepes nagyságú erőfeszítéssel ki tudtam ásni magam a földből. Később, mint megtudtam, az ominózus éjszaka után néhány szolgáló megtalálta az élettelennek vélt testemet az erdőben és ahogy az annak rendje módja, el is temettek a birtok hátsó részében. Én ezt persze nem tudhattam. Csak a bennem tomboló dühöt, éhséget és vérszomjat éreztem. Tulajdonképpen ösztönből cselekedtem, mikor aznap éjszaka felsurrantam (még számomra is meglepő gyorsassággal) a férjem szobájába és olyan erővel, amilyennel korábban sosem rendelkeztem, falhoz vágtam, felmartam a torkát és kiszívtam a vérét. A férfinak, akit tiszta szívemből szerettem, de ő kínzómmá, börtönőrömmé, életem megkeserítőjévé vált.
Hogy vámpírrá váltam, csak később tudatosult bennem, de azt tudtam, a birtokon nem maradhatok, elmenekültem hát és hol itt, hol ott húztam meg magam. Hogy a napot nem bírom elviselni, hamar észrevettem és meghúztam magam az éjszakai órákig valahol. Az éjszaka gyermekei pedig viszonylag könnyen megtalálják egymást, így nekem is akadtak társaim, mentoraim, akik megtanítottak mindenre, amit tudnom kell arról, amivé váltam. Az évek gyorsan teltek, bár én külsőre örökre tizennyolc éves maradtam, ahogyan halálomkor voltam.
Idővel kifejezetten megkedveltem ezt az életformát, a gyilkolást, a testi élvezeteknek való hódolást, amibe még az egykori teremtőm vezetett be. Arra azonban kínosan ügyeltem, hogy senkihez se ragaszkodjak túlzottan. Ezért öltem, váltogattam a partnereimet (férfiakat, nőket vegyesen, nem számított és ma sem számít) és jártam városról városra, sehol sem időzve túl sokáig. Amúgy is gyanús lenne egy idő után, hogy nem öregszem, úgy hiszem.
Így ment ez több, mint kétszáz éven keresztül, míg a sors össze nem hozott Mystral Lochlan new york-i főboszorkánymesterrel. Eleinte ellenszenves volt, hiszen warlock, aki árthat is nekem, de elég volt néhány szenvedélyes éjszaka, együtt töltött napok, hogy elkezdjek kötődni hozzá, akaratom ellenére is. Olyannyira, hogy a féltékenység kínzó erővel mart belém, ha megláttam, mással enyeleg. Egyszer addig ragadtattam magam, hogy még elrabolni is megpróbáltam. Persze nem sikerült, hisz egy főboszokránymesterről van szó (a Manhattani klán vezére, ahová időközben csatlakoztam, jól meg is szorongatott miatta), de nem bírtam magammal. Azóta ilyesmit nem teszek, de rendszeresen egymásnak esünk így is, nemcsak szexuális értelemben, olykor komoly küzdelmeket is vívunk, amik aztán persze rendszerint az ágyban végződnek. Mindenesetre olykor szándékosan török borost az orra alá, ha már ártani nem tudok neki azzal, hogy nála maradok, mikor elküldene, a legváratlanabb helyzetekben bukkanok fel, vagy a legboldogabb időszakainkban tűnök el, az orra előtt csábítok el másokat (ha tehetem hozzá közel állókat, például a szeretőit, tanítványait, barátait, rokonait, nemre való tekintet nélkül, hisz nem válogatok), vagy egyszerűen csak veszekedést provokálok, mikor látszólag semmi okom rá.  Tudom, az idegeire megyek vele, de aligha érti, miért van mindez.
Lassan kimászok mellőle az ágyból és felöltözöm. Igen, még ma éjszaka megint itt hagyom. Lehet, hogy csak néhány napra, hétre, hónapra, évre vagy akár több évtizedre. Majd kiderül. Ő épp annyira nem tudhatja, mikor jövök vissza, mint én. Talán vissza sem jövök. De ez persze csak önáltatás. Persze, hogy vissza fogok jönni. Nem tudok elszakadni tőle. Mert szeretem. Úgy, ahogy azt a görényt szerettem egykor régen. Azóta sem mást. Míg Mystrallal nem találkoztam azt hittem, már nem is vagyok képes ilyesmire. Ám ezt ő nem tudhatja meg. Soha. Boldog lennék, ha megállapodhatnék, ha viszonzást nyernének az érzelmeim. Ám tudom, nem bízhatok ebben. Egyszer már megégettem magam ezzel, még egyszer nem fogom. Én nem leszek még egyszer egy férfi rabja. Nem fognak fogollyá tenni az érzelmeim. Soha többé. Azt nem engedhetem. Fájjon bármennyire most becsuknom magam mögött az ajtót. Engem nem birtokolhat senki. Én birtoklok. Én diktálok. Ennek így kell lennie. Nem lehet másként. Többé nem.