Az évezredek folyamán mindig igazodtam az aktuális kor divatjához. Kivételes ízléssel válogattam ki azokat a darabokat, amikkel fontosnak, gazdagnak tűnhettem, hogy kényem kedvem szerint úgy manipulálhassak mindenkit, hogy a végén valóban fontos és gazdag legyek. Mindig is azokat a darabokat szerettem, amik eleganciát és erőt sugároznak. Ruháimra mindig kínosan vigyázok, a sok háború után nem szeretem, ha szakadt, vagy koszos vagyok, így egyesek szerint már-már beteges, ahogy oda figyelek. Igaz, ami igaz, általában öltönyöket hordok, ezek pedig méreg drágák, senki sem piszkolná be őket szívesen. A hajamat általában röviden hordom, leginkább praktikus okokból, mindig zavart, ha a szemem elé lógott. Általában borostát viselek, ennek egyetlen oka, hogy utálok borotválkozni. Barna szemeimben mindig baljóslatú kifejezés csillog, ez természetemből adódik. 190 centimmel szinte mindenki feje felett át látok, és ezt szeretem is kihasználni. Sosem edzettem, mégis izmos vagyok, így nem esik nehezemre bárkit megkapni, akit csak akarok. Mindent egybe vetve, egy fiatal, jóképű milliárdos benyomását keltem, ezáltal a figyelem középpontjában vagyok mindig.

Mindig is forrófejű, és hirtelen haragú voltam. Sokszor elveszítem a fejem, és akkor ostobaságot csinálok, párszor hatalmas bajba kevert a természetem, de mit is mondhatnék… szeretek bajban lenni. Nem vagyok egy egyszerű eset, ha az lennék, angyal lennék nem pedig démon. Szeretek élni, és szeretek a mondénok között munkálkodni. Sokszor megkaptam már, hogy kőszívű, gonosz, és kegyetlen vagyok. Ezekkel a vádakkal eszem ágában sincs vitába szállni, mert egytől egyig igazak. Sosem szerettem a mondénokat, és feltett szándékom, hogy lépten, nyomon kiszúrjak velük. Elvégre ezért vagyok ezen a világon. És ezzel a lehetőségemmel élek is. Akinek csak tehetem, keresztbe teszek, sokszor történt már hogy életeket tettem tönkre, de szemernyi bűntudat sem volt bennem utána. Más alvilágiakkal azonban sosem szúrok ki, és a nephilimeket is messzire elkerülöm. Nem akarok rosszat magamnak, és addig folytatnám a földön munkálkodásomat, ameddig csak lehetséges.
Rossz szokások, és elviselhetetlenség terén viszont szerintem elég sok társamon túl teszek. Iszom, egyik cigarettát gyújtom a másikról, és ordenáré módon tudok káromkodni. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen barátkozik, sőt kifejezetten szeretem, ha az emberek békén hagynak. Egyéjszakás kalandokban, és könnyű haveri kapcsolatokban benne vagyok, de egyelőre csak egyetlen ember volt, akit szeretni tudtam, ő pedig már régen meghalt. Tüskés, egocentrikusnak, arrogánsnak és kiállhatatlannak mondott személyiségem démoni voltom hozadéka, sokszor próbálom elkerülni a komolyabb kapcsolatok kialakítását, de ha mégis megteszem, inkább az alvilágiakat választom. A mondikat csupán munkának fogom fel, ahhoz hogy hosszú távú kapcsolatokat alakítsak ki ahhoz unalmasak. Így velük, bunkó vagyok, az alvilágiakkal meg bizalmatlan. Összegezve, forrófejű és veszélyes vagyok, mint szinte minden démon, és veszélyes a közelemben lenni, mert téged is könnyen veszélybe sodorhatlak. Ha mégis úgy gondolod, hogy megpróbálsz közelebb kerülni hozzám… nos, sok szerencsét.

Régóta itt vagyok már, ebben a világban. Mikor megidéztek, majdnem felrobbantam, a gondolattól is, hogy a mondénok között kell, éljek, egészen addig, amíg meg nem láttam azt, aki megidézett. Azonnal tudtam, hogy ő kell nekem. Édes kis vörös fiú volt, alig 20 éves. Kelta volt, egy rabszolga kereskedő hozta Rómába, de mivel boszorkánymester volt, gyorsan meg tudott lógni a szolgaságtól. A város szélén éldegélt, és az emberek segítéséből élt. Én pedig azonnal eldöntöttem, hogy bármi áron megszerzem magamnak, így elő vettem a lehető legkedvesebb jellememet (jegyzem meg nem volt egyszerű), és mézesmázos hangon kezdtem beszélni vele. Ez bevett szokás a fajtámnál, ha el akarunk érni valakit attól, aki megidézett. De láthatóan megijedt. Riadt tekintettel nézett rám, és nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. „Véletlenül” idézett meg, mondta ő, nem akart soha démonokkal bármibe is keveredni. De én tudtam, hogy nem lehet véletlen. Gondolatai között hamar rá találtam az okra, ami miatt a sötétség felé fordult. A legalantasabb, legkicsinyesebb emberi érzelem vezérelte… a bosszú. Bosszút akart állni azokon, akik ide hurcolták szülőföldjéről, és lemészárolták a családját.
- Hogy hívnak szépségem? –kérdeztem tőle mézemázos hangon.
- Eirin…- válaszolta félve, láthatóan tartott tőlem.
- Ne törődj semmivel Eirin, majd én gondoskodom azokról, akik ártani akarnak neked. –mondtam, és a félelem ellenére is láttam, hogy szavaim végig cirógatják a lelkét. Valaki, aki vigyáz rá, aki „gondoskodik róla” helyette.
- Addig gondolkozz el egy néven, amin az emberek között szólítani akarsz! –mondtam, és válaszát meg sem várva eltűntem egy fekete füstfelhőben.
Mikor vissza értem, a házat mindenféle védő rúnák és varázslatok övezték, nevetséges volt az egész. Láthatóan kívül akart tartani, nem gondolta meg egészen, hogy megidézzen valakit. Néhány nap kellett, amit a háza körül ücsörögve töltötte, hogy rá jöjjön, tőlem nem fog holmi firkákkal megszabadulni. Végül beengedett, és akkor kaptam a Marius nevet, azt a nevet, amihez azóta is ragaszkodom.
Sok év telt el, nyugalomban, míg őt szolgáltam, de nem tudtam behálózni, közelebb kerülni hozzá, sőt. Mikor annyi idős lett, feleséget vett, magukhoz vettek néhány árva gyermeket, én pedig amolyan megtűrt kellemetlenség lettem a házban. A szükséges rossz, aki vigyáz a családra, és mindent megtesz, amit a családfő csak kér, mert évekkel azelőtt hagyta, hogy a farka döntsön az agya helyett. Ahogy teltek-múltak az évek, bennem egyre jobban gyűlt a feszültség. Mindent megtettem, hogy lássa, nem csak futó fellángolás volt, hogy szeretem őt, és hogy megtennék mindent azért, hogy őt boldognak lássam, de a boldogságát csak úgy tudom elképzelni, ha velem, van. Semmi sem hatott, makacsul távolságtartó maradt, mintha meg se látná egyre kétségbeesettebb próbálkozásaimat. És egy idő után nem bírtam tovább, bekattantam. Megelégeltem, hogy meg se lát, pedig tudja, hogy érzek iránta.
Egy nap, szó nélkül hagytam el a családot, fizikai fájdalmat okozva ezzel magamnak, hiszen a pecsét, amely oda kötött hozzá szinte feloldhatatlan. Én mégis addig küzdöttem, míg eloldoztam magam rabláncomról, és se szó se beszéd elszeleltem. Bosszút akartam állni, forrt bennem a pokoli düh, így a legkézenfekvőbbnek azt láttam, ha megszállom a Római Birodalom uralkodóját. Bizonyos Nero császár uralkodott ekkor, aki könnyű prédának bizonyult, nem volt különösebben erős tudata. Néhány nap alatt teljesen elfoglaltam pszichéjét, és rá vettem, hogy vad ámokfutásba kezdjen. A csúcspont pedig akkor következett be, mikor egy őrült pillanatában felgyújtotta az egész várost. És ez volt, amit akartam. Kiszálltam a testből, és figyeltem, ahogy a város szélén álló apró nyomorúságos házikó lassan lángra kap, hallgattam a sikoltozást, és figyeltem, ahogy az omladozó tető felfedi a négy elszenesedett testet. Nem éreztem semmiféle bűntudatot, egyszerűen csak megelégedést. Bosszút álltam, és megöltem azt, aki ártott nekem. Azóta sem bánom. Démoni értékrendemmel teljesen megegyezik az, hogy megérdemelte a halált, mert megsértette az érzéseimet.
Az évezredek alatt ezek az érzelmek teljesen elcsökevényesedtek, és nem maradt más, csak a szín tiszta romlottság. Nem éreztem már semmit, csak haragot, és keserűséget. De valahol a szívem mélyén még reménykedtem egy csodában, hogy majd jön valaki, aki megmelengeti jégbe fagyott szívemet.