Nem szóltam egy kumma szót se arról otthon, hogy hová is megyek. Túlzás lenne kijelenteni azt, hogy azért, mert összevesztünk, de valahol mégis igaz. Betelt a pohár. Elegem lett abból, hogy vannak bizonyos kérdések, melyekre nem kapok választ, egyesekre pedig túl sokat is kapok. És ez még csak az egyik fele volt a problémahalomnak. Ahogy itt egyik lábamról a másikra állva várakozom – mert aki az ajtót kinyitotta, a nevem meghallása után úgy elszelelt, mintha sose lett volna itt – hirtelen megpittyen a táskámban a telefon. Basszus! Otthon akartam hagyni, legalább a sim-kártyát belőle, de eszerint nem jött össze. Pedig rákészültem a pánikkeltésre. És egyébként is azt akartam, hogy mindenki kopjon le rólam. Az üzenetet olvasva fintorgás az, amire futja. Leműtöm a butafon hátlapját, akksi ki, sim ki, utóbbi elhajít, előbbi visszatesz – ez a metódus. Pont nem érdekel semmi, amit a kisasszony közölni akarna velem. Felháborít a tudat, hogy anyám ahelyett, hogy engem hívott volna, őt hívta. Mondjuk oké, lehet, hogy ismer és sejtette, hogy Melodyval többre megy, de akkor is. Kikérem magamnak! Ledobom magam a lépcsőre, háttal a kapunak. Térdeimre támaszkodva dőlök előre, cipőorral egy kósza fűszálat piszkálok, mert jobb dolgom nincs. Nem, még véletlenül sem szeretném magamban vizualizálni, hogy a testvérem miben zavarhatom meg épp. Lennének elképzeléseim az érkezési sebességét tekintve – bár pontos adataim nincsenek, karórát nem viselek a telefonomat meg az indulás óta ignoráltam egész a mostani csippanásig - , de inkább nem képzelgek. Csak látványosan unatkozom. Ha fal volna mögöttem, még neki is dönteném a hátamat, ám mivel a lépcsőn tanyázom, így inkább csak a táskám után nyúlok, hogy a tabletet előhalászva onnan – tudnak valamit ezek a mondénok! – megnyissam a jegyzetfelületet. Az írás legalább lefoglal. Addig mindenképp, amíg nem hallom nyílni magam mögött az Intézet kapuját, s fel nem pattanok, hogy köszönhessek neki. Mielőtt pedig a tengelyem körül megfordulva Theára vigyoroghatnék, a tabletre rákerül a billentyűzár, s a ketyere a táskám hasában landol. Kösz, de kösz nem kell a papolás egy újabb árnyvadásztól azt illetően, hogy mennyire nem szükségesek nekünk a mondik találmányai. Igyekszem megelőzni a „bajt”. Inkább egy intést követőn köszönök neki egy kóbor „hello!”-t, s várok. Vajon mondták neki, hogy ki keresi, vagy pofavizitről kell megismernie? Hasonlítok anyára, amúgy. Csak nem olyan konszolidált-nőiesen, hála az angyaloknak azért.
Ma egy egészen könnyű napra számítok, hiszen a legtöbb dolog, ami az elmúlt időben történt, lecsengett, az esküvő szerveződik szépen és még ahhoz is túl meleg van, hogy az alviláig megmozduljanak. Pláne mi, nephilimek. Ezért is meglepő, hogy egy felnőtt árnyvadász úgy esik be az irodámba, mintha egy csapat pokol véreb üldözte volna. Sok mindenre fel voltam ma készülve, de arra nem, hogy egy random árnyvadász valahonnan még elő fog ma kerülni. Nem vártam látogatókat, hogy azt mondjam. Ilyenkor persze az agyam rögtön azon kezd pörögni, hogy vajon milyen szándékkal jött? A Klávé küldte, hogy titokban figyeljen meg és kivizsgálást tartson? Esetleg valaki ellenem dolgozik? De nem kattoghatok ezen, hiszen egyrészt nem tesz nekem jót, másrészt pedig valószínűleg nem ez a helyzet. De amint megmondja a rohanvást érkezett nephilim a látogató nevét... Még a korábban nyugodt részem is lefagy, hiszen ez nem jelenthet semmi jót. Ötletem sincs, mit akarhat tőlem a testvérem, hiszen alig ismerjük egymást. Anyáék vajon elengedték vagy magától jött? Úgy tudom, nagyjából a tanulóéve környékén járunk, akkor csak úgy jött volna ide tanulni, azt sem tudva, hogy én itt vagyok? Erre magamnak kell rájönnöm, mert a másik Intézetből jött látogatókat az Intézetvezetőnek kell fogadnia, hacsak az nincs házon kívül. Márpedig én itt vagyok, szóval mennem kell. Elküldöm a küldöncöt a dolgára, majd amennyire tudom, megemberelem magam és elindulok. A kapu előtt még habozok egy kicsit, de nem engedek magamnak elég időt, hogy a gondolataim rossz irányba kalandozzanak. Lendületesen nyitom ki az ajtót és megállok a küszöbön. -Szia, öhm... Derek. Gyere beljebb, ne sülj meg a napon- Kellett egy kicsit gondolkoznom a nevén, hiszen inkább elfelejteni szeretném, mint emlékezni rá. Beljebb lépek, hogy elférjen mellettem, majd becsukom utána az ajtót. Elsődlegesen magam miatt hívtam be, mert nekem túl erősen süt a nap, nem bírom jól az ennyire meleget. Megállok vele szemben és szinte fázósan fonom össze a karjaimat magam előtt, hogy elrejtsem a kezem remegését. Nem szívesen vagyok a közelében, sosem akartam, mert anyáékra emlékeztet a jelenléte. Sosem hagyták őt velem kettesben, ezért egy idő után már meg sem próbáltam megismerni, vagy beszélni vele. -Mondd csak, anyáék elengedtek? Vagy tudnak róla egyáltalán, hogy itt vagy? És amúgy is, minek vagy itt? -Nagyon fura nekem ez a helyzet és nem tetszik. Bárcsak itt lenne Ruko, vagy Caleb, ők meg tudnának nyugtatni.
Milyen vicces. Konspirációs elméleteket se gyártott még senki velem kapcsolatosan. Most se tudom, hogy teszik-e, csak csendes unalmamban tengetem a perceimet, míg a nővérem elő nem kerül. Nem képzeltem el, hogy milyen lehet. Nem él a fejemben róla kép és ez gáz. Azelőtt is tudom, hogy szar ügy, mielőtt meglátnám, de amikor szembesülök személyében azzal, hogy mennyire egy nagy kalap kaka is a családunk (mert ugye melyik normális família tartja ennyire távol egymástól a testvéreket?) akkor azért egy kóbor baszki kiszalad a számon. És persze nem szabadkozom miatta. Sok időt töltöttem Londonban mondénok között, ragadt rám ez meg az a szlengjükből. - Ugye nem a nevemen kellett ennyit gondolkoznod, Dorothea? - kérdezem enyhe éllel a hangomban. Nem szándékos, de könyörgöm! Húsz vagyok, az egész világ az ellenségem, miért ne lenne a hangom is egy az ellenségek közül? - Amúgy még mindig a Theát preferálod, vagy rászoktál valami más becenévre. Ha már itt vagyok, hívjalak legalább úgy, ahogy a fülednek kedves. - vállvonva veszem elő a jobbik modorom. Az én nevemen nem sok becézgetni való van, így abba a mélységbe bele se merülök. - Kösz! - váltok inkább, s lépek be vele az ajtón, elfogadva a kedvességét. És ha már így esett, alaposan megnézem magamnak. Az ember - pláne az árnyvadász - mégis csak ismerje fel a rokonait, nem de bár? - Fingjuk sincs arról, hogy hol vagyok. De ha engem kérdezel, pont nem zavartatják magukat a hollétem miatt. A Klávé úgyis meg fogja mondani nekik. Kérvényeztem ugyanis a New Yorkba helyezésemet. - hogy elfogadták-e vagy sem, azt nem tudom, nem vártam meg pincsiként az áldásulat. Elvigyorodom. - Jó, mi? - igazítom meg ezzel a táskát a vállamon. Bakker! Ez nehezebben indul, mint azt hittem. - Untam már Londont. Anyát és apát rogyásra ismerem, téged meg nem. Szerintem gáz, hogy ez így van. Szóval lényegében hozzád jöttem. Az áthelyezéses szabadság csak grátisz. Ugye van szabad szobád? Sose volt kenyerem a céltalanság és a tétovázás. Most Thea is ízelítőt kap abból, mennyire nem. Apánk önfejűségét örököltem, abba' hiba nincs.
El nem tudom képzelni, mit kereshet itt az öcsém, akiről gyakorlatilag alig tudok valamit. Szívesen meghallgatnám, milyen szél is fújta idáig, mert valahogy elképzelni sem tudom, hogy pont rám lenne kíváncsi. Vetek rá egy gyors pillantást, ahogy elkáromkodja magát, de nem szólom meg. Minek tenném, elvileg haladó szellemű Intézetvezető lennék, vagy mi, és ha valaki ezt akarja, tegye. -Bocsáss meg -Sóhajtok fel. Kár tagadnom, hogy gondolkoznom kellett, elég egyértelműen nem tudtam hirtelen. Ráfoghatnám, hogy az amúgy is elbénázott agyam nem emlékezett, de ez egy olcsó kifogás lenne. Jobb is talán, ha tudja, nem ismerem őt és egy idő után még direkt kerültem is. Nem tehet róla, de a saját érdekem volt. Lehajtom a fejem egy pillantra, mielőtt megint ránéznék. Meg kell küzdenem saját magammal, de azért beengedem a kapun, ne ácsorogjon kint. -Még Thea a nevem, de már nem sokáig Coldstone -Idegességemben a cipőmet piszkálom, de aztán megemberelem magam és egyenesen állok, izgés-mozgás nélkül. Nem láthatják rajtam, hogy mennyire nem vagyok biztos magamban. -Gondolom anyáék nem mondták, hogy a Klávé érdekházasságba kényszerít. Részben benn van az ő kezük is -vonok vállat, végülis már nem bánom annyira, mint az elején. Rukoval jól kijövünk, csak ne kellene házasodnunk. A kicsinyes bosszúnk így is meg lesz a szerepcserével a ruhák terén, meg hogy a komplett alvilágot meghívtuk a lagzira, hadd főjön a sok begyöpösödött nephilim feje. -Az Angyalra, ki fognak akadni -Már lélekben készülhetek is a panaszlevelekre a tőlük a Klávén keresztül és személyesen. Így is szerettek áskálódni ellenem, de nem igazán tették, mióta eljöttem Londonból, de most megint számíthatok rá. -Csodálkozom, hogy egyáltalán megmondták, hogy a nővéred vagyok. Nem tudom, mit meséltek rólam, de az valószínűleg nem igaz -Nem várom el, hogy ne higgyen el valamennyit a rólam keringő pletykákról, mert abból van elég. Még a saját szüleim is szívesen ócsároltak mások előtt, ezzel aláásva az önbecsülésemet. Nem csoda, hogy olyan lettem, amilyen. -Értem, szóval inkább szabad akarsz lenni. Gyere, megmutatom a szobádat -intek neki és megindulok az emelet felé, ha már egyszer itt van, akkor legalább kihasználom az alkalmat, hogy egy kis borsot törjek a szüleim orra alá. De ettől függetlenül is, egy árnyvadász itt kér szállást, kötelességem adni neki. -Nem kaptam még meg az áthelyezési kérelmed. Gondolom előbb a Klávé akar dönteni, aztán talán lesznek szívesek engem is megkérdezni -jegyzem meg, ahogy beszállok a liftbe és felvitetem magunkat. Kiszállok, amint megérkezünk és elvezetem az egyik üres szobáig. -Ez lesz a tiéd. Az enyém hárommal odébb van, mosdó van a szobában, a többit majd felfedezed magadnak.
- Nem ügy! - Legyintek vállat vonva. Tényleg nem nagy cucc, hogyha elfelejtette a nevemet, az se. Akkor, amikor szóvá tettem még zavart, de körülbelül két szívdobbanás és már nem is érdekel. Nem rontotta el a nevem, nem mondott mást, szóval igazából kár fontosnak beállítani a dolgot. Érdeklődéssel hallgatom a szavait. A vezetéknevének változtatására előbb gondolnék haragvó okból, semmint abból kifolyólag amit említett az imént. - Ne csessz! - Kerekednek el a szemeim. Hátrarázom a képemből az odahulló rasztákat. A döbbenettől mindig előrébb billentem a testemet, ezzel mászva a beszélgetőtársam személyes terébe. Rossz szokás. És az is, hogy nem kötöm hátra mindig a hajkígyóimat. - Nem mondtak rólad semmit, soha. - Vonogatok vállat. Még szájat is húzok mellé. A dolog nem hangzik jól, mondhatni atomgáz, de nem tudok mit kezdeni vele. Ez van. Viszont ezzel már össze is kötöm a beszélgetésünk folytatási folyamát is. - Majd lehiggadnak, ne törődj vele. Egyébként miért érdekel, hogy kiakadnak-e? Nem vagytok ősi haragban egymással? Nem tehetek róla, ezt muszáj megkérdeznem. Mert érdekel, egyrészt. ÉS mert nem a tapintatosságról vagyok híres. - De legalább jó a pasi? - bököm vállal vállba Theát bizalmaskodón, visszatérve a házassági témára. Oké, hogy nem vagyunk jó testvérek, de én attól még közvetlen fajtából származom. - Ha kérdeztem, csak közölték, hogy nem válaszolnak erre a kérdésre és ennyi volt. Ezért is vagyok itt. Jobb szeretem magam megismerni a dolgokat. - mosolyodom el. Bocsánatot továbbra sem kérek azért, mert beállítottam csak úgy. - Köszi! - igazgatva a vállamon még egyet a táskán indulok meg Thea nyomában a szoba felé. Az öltözködését szemlélem. Ez megint olyan dolog, amire egyszer majd rá kell kérdezzek, az tuti. De nem most. Most vannak fontosabb és sürgetőbb kérdéseim is. - Van esély arra, hogy elvetik a kérvényt, hiszen semmi okom itt lenni.De ne is törődj vele, majd kimódolom, hogy maradhassak. Jóféle helynek tűnik. - nem fenyegetés, hanem ígéret amit mondok. A magam szórakozott, könnyed életfelfogó módján. - És mondd csak, milyenek a népek errefelé? Meg ha már itt tartunk: miért nem beszéltünk mi egymással negyedennyit se, mint most? Túlzás lenne állítani, hogy az érdektelensége miatt nem hibáztatom. Mégiscsak a nővérem. És nem volt kíváncsi rám.
Bár csak legyint az elfelejtett névre, az agyam mégis azt mondja, haragszik rám és nem fogja nekem megbocsátani. Tudom, hogy csak a saját hülyeségem ez, de a szorongásos betegség ezt csinálja. Oda is felesleges veszélyeket vetít, ahol nincsenek is. -Hát, pedig de. Mostanság elég divatos lett ez az ötlet a Klávé köreiben. Valahol érthető, nagyon kevesen lettünk a háború után -lépek kicsit hátrébb, ahogy közelebb jön, nem szeretem, ha a személyes teremben van valaki, akit nem ismerek. -Nem meglepő, hogy nem beszéltek rólam, nincsenek túlzottan oda értem -És ez még egy enyhe kifejezés, mondhatni kitagadtak volna szerintem, ha tehetik. Valamiért azt vártam, hogy ócsárolni fognak a testvéremnek, hogy semmiképp se legyen olyan, mint én és mindenképpen utáljon, de úgy néz ki, nem ez a helyzet. -Ez egy… hosszú történet -mondok csak végül ennyit, kisebb hallgatás után. Nem a folyosón akarom ezt megtárgyalni, akárki füle hallatára. Inkább ne tudják az itteniek, hogy milyen elrontott vezetőjük van. -Hát, hogy is mondjam… Nem átlagos. De majd meglátod -Valahogy olyan furcsán kedves az a mozdulat, mintha már ismernénk is egymást. Vajon a normális emberek így viselkednének egymással? Eddigi életemből hiányzott ez a fajta megnyilvánulás, Caleb és Ruko pedig nagyon óvatosan bánik velem ebből a szempontból. Bár Ruko nem vigyáz rám annyira, de még így is figyel, hogy véletlenül se okozzon nekem rohamot, de Caleb még a széltől is óv. -Nos, örülök, hogy itt vagy és próbálkozol. Nem mondanám, hogy ennyi kihagyás után még tudnék a nővéred lenni, de majd igyekszem -Valahol sajnáltam, hogy nem lehetek olyan testvér, amilyennek lennem kellett volna, de megőrizni a kicsi mentális épségemet fontosabb volt. Megindulok felfelé, hogy adjak neki egy szobát. Ha jól nézem, a táskája nem éppen nagy, tehát nincs vele se túl sok ruha, se fegyverek, tehát olyat is kell majd kerítenem neki valahonnan. -Ha máshogy nem, majd én próbálkozom meg legális úton elintézni, de előbb várjuk meg, mit mondd a Klávé. Nem akarok bonyodalmat a sok porfogó vénséggel Idrisben. -Hát ennek megvan a maga története, és nem szívesen beszélek róla, de megérdemled, hogy tudd -Megvárom, hogy beljebb menjen, majd becsukom az ajtót, erről nem kell senkinek hallania. Még Ruko sem tudja ezt teljes egészében, csakis Caleb, de még ő sem emlegeti a kedvemért. Ez egy nagyon fájdalmas része az életemnek, de nem a legrosszabb. Lehuppanok az ágyra és idegesen kezdem a kezeimet tördelni és a kesztyűmet piszkálni. Nem szeretem ezt a témát, de már sikerült annyira feldolgoznom, hogy tudjak róla beszélni. Így is rövidre kell fogjam, ha nem akarok egy rohamot. -Tudod… Anyáék valamiért nem szeretnek engem. Egy fiút akartak, amolyan örököst, de én jöttem helyette. Gondolnád, hogy ettől még nem utáltak volna, igaz? Csak a gyakorlat nem ezt mutatja, mindig belém rúgtak, mindig bántottak, lehetetlen dolgokat vártak el tőlem. Utána pedig egyszerűen megszabadultak tőlem, Calebbel az Intézetben laktam és sosem mentem haza, ha lehetett. Azért nem beszéltem veled, mert helyettem téged akartak és éppen ezért téged szerettek, amíg engem nem. Folyamatosan arra emlékeztettél, hogy bántani fognak, ha te ott vagy valahol, ők is ott lesznek. És amúgy sem hagytak szinte sosem velem kettesben, szóval egy idő után inkább kerültelek. Jogosan lehetsz rám dühös, de túlságosan félek még mindig tőlük, hogy merjek ellenszegülni.
- Nem értem, mire jó ez nekik. Azt is elvárják, hogy azonnal gyereket szülj, nehogy kihaljon a faj? Merőben nagy baromság volna elvenni egy sikeres árnyvadásztól a munkát és anyaságra kárhoztatni. - elmélkedek el ezen egy kicsit, hangosan kimondva a gondolataimat. - Már nem úgy értem, hogy anyának lenni szar lehet vagy te rossz anya lennél. Azt se tudom, hogy milyen árnyvadász vagy, nem hogy azt tudnám milyen személyiség. Bocs, csak hajlamos vagyok akkor is szellőztetni a pofám csendes gondolkodás helyett, hogyha be kellene fognom. Kellene? Nem hinném, hogy kellene. Nem voltam illetlen, de mégis idegenben vagyok. Nem kéne a küszöbére csinálnom, ezért mindenre magamhoz képest nagyon is odafigyelek. Elég gáz volt már az is az előbb, hogy hátrébb ment, akarja a halál, hogy a végén elszaladjon nekem. - És te értük? - a kérdés tusénak is felfogható. Nem vagyok én sem a szülők pici szemfénye, de az tény, hogy szerintem az érzés kölcsönös és egyik oldalról se szép. Egy gyerek ne utálja a szüleit, s egy szülő ne utálja a gyerekét. Mondjuk ha már itt tartunk, én sem vagyok jobb a Coldstoneék vásznánál, ám ez egy más történet, elbeszélésére máskor kerül sor. Mondjuk soha. - Hosszú? Annál jobb. Úgyis rengeteg időm van. - vigyorodom el szemtelenül. Nekem mindegy hol meséli el. Azért jöttem, mert szeretném megismerni, hát ehhez hozzátartozik az is, hogy beszélgetünk, igen. - Sose voltál más, mint a nővérem. Ez nem olyasmi, amit vércsapolással meg lehet változtatni. Gondolj magadra és nézz rám. Tényleg nem látod a hasonlóságot? Keríthetünk egy tükröt, ha kívánod. Rosszul esett, amit mond, de nem fogok fennakadni rajta látványosan. Ez olyasmi, amit megtartok magamnak, mert az érzésekkel így könnyebb. Ami vidám, ami könnyed, ami laza az mehet, ameddig a csövön kifér. De ami egy kicsit is melankolikusabb, az csak a 4 fal közé és saját magamra tartozik. - Pedig az volna ám csak a mulatság! - nevetem el magam, elképzelve, ahogy felrobban a vénségek feje. Nem vagyok már gyerek, ez igaz, de ami szórakoztat, az szórakoztat. Nem akarom tagadni felfelé haladtunkban sem. - Aha. - csapnám gondolatban az orrára az ajtt, hogyha nem érezném azt a hanglejtéséből, hogy lesz ennek még folytatása. Így csak szusszanok hát egyet az aházás után, enyhén szájat húzok, de nem tessékelem kifelé a lelkem közeléből. Belépek a szobába vele. - Sose bánd, Thea, hogy nem te voltál az, akire apánk vágyott. - sóhajtok bele a mondandójába. Nem akarom megakasztani, de kiszalad a számon. Annak elkerülésére hát, hogy további közbevetéseket tegyek, inkább előhalászok egy csomag gumicukrot a táskámból, s annak a kibontásával kezdek foglalatoskodni. Remek mondén találmány, nem tudok lekattanni róla. Megbillentem amolyan kérsz? módon Thea felé is a zacskót, de mellé nem ülök az ágyra. Tétován téblábolok inkább, mert valamiért úgy érzem, nem igazán vágyik a közelségemre. - Nem vagyok dühös, csak csalódott. Sose gondoltál arra, hogy az öcsédnek is lehetnek gondjai? Hogy neki sem fenékig tejfel az élete és hogy szüksége lenne valakire, akivel kölcsönösen megvédhetik egymást? - végül a padlón foglalok helyet törökülésben, Theával szemben. - Szívesen lettem volna az a családból, aki szeret téged, de te önként nem kértél belőle. Ezért kár a sorsot vagy anyáékat hibáztatni. Tettek, amit tettek, de ezt te döntötted el. Elnyammogok egy gumikaticán, a diszkrét csámcsogásba menekítve a vádat hangomból. Nem csak azért jöttem, hogy megismerjem. Azért is jöttem, mert tudatni akarom vele, hogy mit veszített. És szeretném szeretni, ahogyan megérdemelte volna anyáéktól is. Önzés és önzetlenség édestestvérek, mint mi ketten vagyunk. - Sose jutott eszedbe, hogy megkeress? Nem vagyunk már gyerekek.
Úgy pillantok végig rajta a kis monológja után, mintha most látnám először. Ennyire mások lennénk? Nekem inkább a szám kinyitásával van gondom, ha idegennel kellene beszélnem, alig tudom rávenni magam, hogy megszólaljak és akkor is a lehető legtömörebben válaszolok. -Nem, arra még nem köteleztek, de csak mert nem tudnak. A szüléssel kiesnék a munkából és Rukonak kellene irányítania az Intézetet, amire a legtöbb felnőtt árnyvadász fellázadna és ezt a Klávé is tudja. De jobb is, hogy ha én nem leszek anya -válaszolok végül. Nem akarok egy gyereket a saját mentális problémáimnak kitenni, ne szenvedjen ő is véletlenül úgy, mint én. Persze Rukoval mindketten tudjuk, milyen rossz szülőkkel felnőni és tennénk ellene, de semmi nem garantálja, hogy nem rontanánk el máshol. A kérdése váratlanul ér egy percig azt sem tudom, mit felelhetnék. Tényleg, mit érzek a szüleim iránt? -Nem utálom őket, de nagyon csúnya dolgokat műveltek velem, amit azóta sem hevertem ki -felelek lehajtott fejjel. Mert nem a balesettel kezdődött a problémáim sora. -Majd egyszer elmondom -zárom le végül ennyivel, most van más dolgunk. -A vérem nem változik és vér szerint mindig is a testvéred leszek. De nem voltam ott gyerekkorodban, hogy úgy viselkedjünk, mint az igazi testvérek és ezen talán már késő változtatni -Valahol sajnáltam is, mert mindig is akartam egy testvért, de anyáék nem engedtek szinte sosem engedtek Derek közelébe. Aztán már én nem akartam a szüleink közelében lenni. -Igen, vicces lenne, de úgy vettem észre, hosszú távon nem működik, ha csak keresztbe akarunk tenni az öregeknek, mert megbosszulják. És abban igencsak kreatívak tudnak lenni -vegyük csak példának a mi házasságunkat. Az is egy kis bosszú volt tulajdonképpen, hogy ezt nem egy normális párossal kezdték, hanem velünk, az örök lázadókkal, akik nem hajlandók vakon engedelmeskedni. Vicces, nem? Látom rajta, hogy sikerült fölhúznom valamivel, vagy csak az szememnek látszik úgy? Nem tudom, de ha már elhatároztam és rávettem magam, akkor végigmondom, amit akarok. Ahogy megakaszt, egy percig csak bámulok rá, a szemeibe tekintek és nem tudom folytatni. Idegesen tördelem a kezeim. -Azt nem bánom. De végtelenül fáj -suttogom magam elé és mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam magam, majd csak ezután fejezem be a mondandóm. A gumicukorra csak a fejemet rázom, sosem szerettem. -Nem. Nem gondoltam rá. Az én fejemben úgy éltél, mint egy tökéletes gyerek, aki megérdemli, hogy a szülei szeressék, míg én nem. Hogy nem is akarnál velem lenni, mert rossz gyerek vagyok. Anyáék nem engedtek a közeledbe, mert azt akarták, hogy ne tudjalak befolyásolni, ezért meg sem próbáltam, amikor lehetőségem lett volna rá. Aztán jött Valentine, a baleset, a háború és végül a házasság... -Ideges mozdulattal túrok a hajamba, és nem tud már érdekelni, mennyire teszem tönkre a frizurámat. Talán ez olcsó magyarázkodásnak tűnhet, de nekem ez foglalta le az életemet, hogy még saját magamra sem maradt szinte időm. Valentine előtt énekeltem utoljára, csak nemrég kezdtem újra, annyira lefoglaltak ezek. -A saját egészségem érdekében döntöttem, és még így sem sikerült a józan eszemet megőrizni -rázom a fejem és szinte érzem, hogy a szemeimből eltűnik a fény. Ez a beszélgetés visszavisz abba az időbe, amire nem álltam még készen teljes egészében visszaemlékeni. -Eszembe jutott. Szinte rá is vettem magam, hogy találkozzunk, már azt is kitaláltam, mit akarok mondani, de akkor jött a baleset... -mindkét kezemmel a hajamba markolok, ahogy próbálom magam egyben tartani. A balesetről az egész Londoni Intézet tud, mert az egyik legjobb harcosuk veszett majdnem oda. Biztos vagyok benne, hogy elindultak pletykák arról, hogyan hagytam ott a haldokló parabatai-om az égő romok között és menekültem a világ másik felére a bűntudatom elől. Alig emlékszem a tűz utáni pár napra, és az azután következő időszakra, az elmém a saját érdekében elzárta azokat a fájó emlékeket. Előre hajolok és mereven a szőnyeg mintáit bámulom, hátha az a valósághoz tud kötni és nem rántanak vissza az emlékeim, de hiába a próbálkozás. Képek villódzanak lelki szemeim előtt tűzről, vérről és halálról. Szinte orromban érzem az égő húst és szövetet. Izmaim görcsbe rándulnak és menekülésre késztetnének, de nincs mi elől. Tüdőm teljes térfogatával igyekszik még több oxigént felvenni, lihegek, de mégsem kapok levegőt. Meg fogok halni! Valaki segítsen!
Annak ellenére, hogy az előbb olyasmit mondtam, hogy az anyaság szívás, mégis megütközöm azon, amit Theától hallok. - Miért ne lennél anyának való? Én ezt nem értem. Honnan tudhatod, hogyha sose próbáltad? Én se tudom, hogy jó apa lennék-e, de valamikor szeretnék gyereket, ha megtalálom hozzá a megfelelő lányt. Te nem tudod elképzelni, hogy gyereked legyen? - a kérdés hirtelen jön és túl kíváncsi talán, vagy túl közvetlen. Nem foglalkozom vele. Mindig előbb beszélek, s csak aztán gondolkodom, én már csak ilyen vagyok. - Egyébként ez a Rukogyerek miért váltana ki lázadást pusztán azzal, ha intézetet vezetne? Gázos a fazon? - vakarom meg fél kézzel üstököm, s mászok bele a rasztáim közé emígy. - Vagyunk ezzel páran így. A felnőttség nem azzal jár, hogy megtanulunk továbblépni? - oké, a páran talán erős, bár valós kifejezés. Ő meg én az kettő, ami meg egy pár, de ebbe nem merülök bele. Nem, mert nem akarom, hogy tudja, amit átéltem. Elég az neki, amit ő szenvedett el, s melyről én szinte semmit sem tudok. Kérdeznék, de félek a viszonzástól. Ami röhejes, hiszen nem szoktam félni. Na mindegy is, inkább tovasuhanok a témák között. A majd egyszer megfelel, mint végszó, azt hiszem. - Nem voltál ott, ez igaz. Abban viszont nem hiszek, hogy késő lenne változtatni. Akkor késő, ha nem akarunk. Ez azt jelenti, hogy nem akarsz? - támadó él nincs a hangomban, de ettől még talán annak veheti. Néha nem vagyok ura az orgánumomnak megfelelő mértékben. Inkább gumicukorfalásba feledkezem, addig se lengeti a szél a pofám. - Nem létezik tökéletes gyerek. A mondének is tudják ezt, de a magunkfajtának pláne tudnia kellene. Mindenkinek van stikkje, minél pedigrésebb, annál több. - pedigrés. Mondén kifejezés, tőlük tanultam. Tetszik, bár fura, hogy egy kutyaeledel neve is. Sebaj, ettől még szívesen használom. - Hogy érted azt, hogy a józan eszedet? Bolond vagy, vagy mi? - összeszaladnak szemöldökeim. Nem szitokként mondom neki a bolondot, hanem inkább csak nem értem. Ha elmebajos lenne, nem vezethetne intézetet. Akkor pedig.. hogy is van ez? Látm, hogy valami nem stimmel vele, szinte ösztönösen pattanok fel a földről, s lépek oda hozzá elfelejhtve azt, hogy mit reagált a közelségemre legutóbb. Megfogni próbálom a kezeit. - Hé! Nem gáz, oké? Tudom, hogy mi történt, szar szitu volt, megértem, hogy kisebb gondod is nagyobb volt nálam. Nem akarok neked rosszat. Öhm.. beszéljünk inkább arról, hogy miféle népek laknak itt? Pletykák, ilyesmik? Nincs témakívánságom, bármit mondhatsz, csak legyél jól, oké? Igen, most a testvére vagyok. Az, aki félti őt. Aki nem is annyira laza, mint amilyennek mutatja magát. És életemben először nem szégyenkezem emiatt. Mert fontos nekem, ha velem volt eddig, ha nem. De azért ilyen mély nyálba nem merülök verbálisan, így nem mondok ilyesmiket neki.
Végtelen furcsa érzés két szónál többet beszélni az öcsémmel, és nem is zavartatja magát emiatt. Nekem ez sosem ment, idegennel alig tudok rendesen beszélni és végig feszélyezve érzem magam. Mintha szöges ellentétei lennénk egymásnak. -De, el tudom képzelni. De mi van, ha rossz élete lenne a gyereknek miattam? Nem akarom pokollá tenni egy gyerek életét pusztán azzal, hogy én vagyok az anyja, nem akarom, hogy szenvedjen -rázom a fejem, de azt nem kötöm az orrára, hogy valószínűleg amúgy sem lennék jó anya. A pánikrohamaim nagyon megnehezítenék egy gyerekről való gondoskodást, és én magam sem szoktam enni, ami meg nekem nem jó. Ha otthon kéne ülnöm, akkor pedig végképp megbolondulnék. Arról nem is beszélve, hogyan magyaráznám meg ezt neki később? Nem, a legjobb, ha nem vállalok babát és kész. -Maradjunk annyiban, hogy nem sokan szeretik. De majd úgyis hallani fogod a pletykákat -sóhajtok, mindenki ismeri ezeket a szóbeszédeket, amik Ruko bestialitásáról keringenek az Intézetben. De azt mindenki elismeri, hogy remek harcos és amúgy sem mernek vele kötözködni, ezért békén hagyják. -Van, akinek egyszerűen nem hagyja az agya elengedni a dolgokat -Ha olyan egyszerű lenne, akkor vígan élnék és semmi problémám nem lenne. De hiába akarom elengedni, mindig visszajönnek az emlékek és az érzések, ami nagyon is megnehezíti azt a bizonyos gondtalan életet. Nem akarok úgy tűnni, mintha végtelen misztikus lennék, de nem is akarok mindent rögtön az első találkozással ráborítani. Talán később sem, ha nem muszáj, nem kell még valakinek tudnia a problémáimról. -De akarok. Van még rá vajon lehetőségünk? -Ha már egyszer itt a lehetőség és bár nem számítottam rá, szeretném megragadni. Érzékelek egy kis ellenségességet a hangjában, de jogosan haragudhat rám. Nem gondoltam volna, hogy ő meg akar ismerni, azt hittem, elfelejtkezik rólam és kész. De úgy látszik, tévedtem. -Igazad van, de én ezt akkor nem így fogtam föl. Azt gondoltam, hogy rossz gyerek vagyok -Akkoriban sok szörnyűséget hittem el magamról, Caleb világított rá szépen lassan, hogy nem igazán úgy van az, ahogy én gondolom. -Nem vagyok bolod! Nem vagyok... -Nem emelem meg a hangom tiltakozásomban, inkább kétségbeesett segélykiáltásnak hangzik, hogy valaki végre elhiggye, nem vagyok őrült. Gondosan felépített perszónám van a normális emberek felé, hogy még véletlenül se lássanak másnak, mint ők magukat. Ha bárki mögé látna, visszarettenne, mit találna ott, ezért gondosan megválogatom, ki mit lát belőlem. Csakis Caleb és Ruko ismer igazán. A szavai és a jelenláte olyan dolgokra emlékeztetett, amikre nem akartam emlékezni és normális esetben úgy kerülöm ezeket a témákat, mintha az életem múlna rajta. Nem tudom megakadályozni az emlékbetöréseket és velü járó pánikrohamot sem, görcse rándulva, ide-oda ugráló pillantással igyekszem urrá lenni a légzésemen, amikor Derek arca úszik a látóterembe. A szavai alig jutnak el hozzám, de érintése már annál inkább. Úgy kapok a karja után, mintha az lenne az utlsó szalmaszál, ami megmenthet a tántongó mélységtől. Biztos vagyok benne, hogy még a ruháján keresztül is megérzi a szorításom, hiszen vasmarokkal kapaszkodom belé. Lassacskán hagy csak alá a pánik és fakulnak vissza az emlékeim a helyükre. Még mindig kapkodok levegő után, de már normalizálódik a légzésem. Vége van... -Az Angyalra, ne haragudj, bántottalak? Sajnálom, nem akartam, nem akartam, hogy ezt lásd... -rázom a fejem és olyan hirtelen engedem el, ahogy az imént megragadtam. Édes Istenem, mit tettem? Nem lett volna szabad megtörténnie ennek. De közben meg nem tudom kiverni a halott parabatai-om gondolatát a fejemből, ezért a telefonom után nyúlok, hogy küldjek neki egy gyors ellenőrző üzenetet, hogy tényleg jól van-e, de remegő ujjaim elejtik a készüléket. Inkább hagyom a földön, most amúgy sem tudnám felvenne és ismét a hajamba túrva veszek egy reszketeg levegőt. -Nem akartam ezt.... -motyogok magam elé.
Valóban nekem is úgy tűnik, mintha egyáltalán nem hasonlítanánk egymásra. Nem arról van szó, hogy a külső jegyeinkben nem fedezhető fel párhuzam, hanem arról, hogy a világról alkotott képünk és a felfogásunk merevsége nem egyenértékű. Thea nagyon vonalasnak tűnik számomra, míg én pedig túl laza lehetek neki. Mindketten valamiféle menekülésből szedtük magunkra és váltunk ilyenné, nincs ezen mit magyarázni. El kell fogadni. Vagyis el lehet. Én el akarom. De róla - illetőleg az ő helyében - nem nyilatkozhatok. - És mi van, ha nem lenne? Ezek buta kérdések, olyasmik, amiket nem lehet előre megválaszolni. Mi van, ha fiú lenne? Mi van, ha lány lenne? Engedd el! A kérdés az, amit meg kell válaszolj, hogy akarsz-e gyereket. Ne a félelmeid irányítsák az életedet, mert annak akkor úgy semmi értelme sincs. Nem kérte a tanácsomat, de én mégis megosztom vele, mint valami örök igazságot. Egyébként semmi tapasztalatom a gyereknevelésben, nem is ez a lényege annak, amit mondok. alapvetően ott kezdődik, hogy engem taszít, zsigerileg már-már irritál az, hogyha azon témázik valaki, hogy mi lehetne, ha..; mi lett volna, ha..? Nem mindegy? Úgyse az történt és úgyse tudhatjuk mi lehet. Persze nyilván, ha leesünk a lépcsőn és egyszer eltörtük tőle a karunk, akkor legközelebb is megeshet, de annyi változó van ezekben a képletekben, hogy egyébként sem igaz ez sem. Hiszen mennyi az esélye, hogy kétszer ugyanannak a lépcsőnek ugyanazon a fokán botlunk meg, vagy hogy ugyanolyan lendülettel érkezünk, ugyanolyan szerencsétlenül érkezünk.. szóval na. Számomra ez a hozzáállás nem járható. - És mégis miért nem szeretik? Tudod a pletykákat szeretem, de igazán akkor tartom hírértékűnek őket, ha olyantól hallom, akit ismerek. - mosolygok rá. Amúgy talán nem gondoltam át eléggé ezt, mikor már kimondom, akkor feltűnik, hiszen a leendő férjéről beszélünk éppen. De talán annyira nem elvakult egy olyan házasságot és annak személyét illetően, akit rendelt neki az Intézet, s akit nem ő választott magának. Vállat vonok. - Van, aki nem hagyja az agyának, hogy elengedje. Nem véletlenül mondják azt, hogy minden fejben dől el. - ismét csak kioktatás-szerű lehet az, amit mondok, annak ellenére, hogy nem úgy szánom. Ki tudja, hogy mit hall ki belőle? - Ha akarjuk, akkor menni fog. - jelentem ki megfellebbezhetetlen pozitívsággal. Hiszek abban, hogy így lesz, illetve elnyomom azt a részemet, amelyik nem hisz. Értetlenül állok - vagyis talán már épp ülök - az előtt, amit mond. - Attól miért lettél volna rossz gyerek, hogy van egy öcséd? - kérdezek rá némi homlokrácolással. Talán én értem félre - nyilván, hisz egyáltalán nem értem az egészet - mindenesetre akárhogy legyen, ez a kérdés az első, mely kiszalad belőlem. Aztán meg odavágom a következőt. Hiába, a kérdéseimet esetenként lehet, hogy jobb volna magamnak megtartanom. Cinkes vagy sem, de ez van. Mindig elérem, hogy kiakadás legyen a végül, pedig a szavakból élek, hogy úgy ne mondjam, már ami a polgári - mondén - "foglalkozásomat" illeti. Tisztára mint Carrie Breadshaw a Szex és New Yorkból. Ami egyébként egy állati jó mondén sorozat, mondjon akárki és akármit. - Oké, ha nem hát nem! Én se vagyok, szóval kvittek vagyunk - ütöm el egy poénnal, s még hanyagul a vállamat is megvonom hozzá. Hiába viccelődöm viszont, megint beleszaladunk abba, hogy gázos témát hozzak fel. Vagyis igazából azért annyira nem érzem magamat hibásnak, hiszen félig-meddig ő tuningolja fel az egészet, de azért na. Nem jó így látnom őt, ezért is megyek közel hozzá, s érintem meg: megnyugtatásképp. Meglep ugyan, hogy rámar a kezemre, de nem szisszenek, nem torzul bele az arcom. Nem vagyok cukorból, akármennyire is nem tűnök annak, engem is harcosnak neveltek és vadász vagyok nem csak vérileg, így bírom a kiképzést. Csak a szívem kezd el hevesebben dobogni a jelenettől. Mert szent Angyal! Mit élhetett át frissiben, hogyha ez még most is ilyen hatással van rá? Én hülye meg itt emlegettem. Vagyis hagytam nem elsikkadni a dolgokat. - No para, legfeljebb egy kis szúnyogcsípésnyi helyen. - vonok vállat hanyag lazasággal. - Nincs semmi baj azzal, amit láttam. Az a baj, hogy így érzed magad. Te Thea! Anélkül, hogy beleugassak, de.. nincs esetleg valaki, akivel ezt ki tudd dolgozni magadból? Nem élhetsz az egésszel egyedül, sebezhető vagy tőle, az pedig nem egészséges, ezt mindketten tudjuk. - ha mondén lenne, agyturkászt ajánlanék. De így? Nem tudom mi is az, amit segítségül hívhatnék. Talán egy boszorkánymestert? Én és a hülye ötleteim.
Nem lesz egyszerű hozzászoknom, hogy az öcsém ennyire más és ennyire közvetlen, és összességében nem olyan, mint én. De ha már így az ölembe hullott a lehetőség, akkor megteszem, amit tudok az ügyben, igyekszem majd megismerni úgy, ahogy nem tudtam korábban, még ha túl is erőltetem magam benne. -Akarnék gyereket, de itt nem csak ezt a tényezőt kell figyelembe venni. Nem olyan egyszerű ezt elengedni, mikor ki tudja, mikor tör ki még egy háború a tündérekkel, túl sokfelé rohangálok a városban és…. -hagyom abba a mondat közepén és sóhajtok. Ki szeretném próbálni, milyen egy gyerek, tényleg, de nem akarom elrontani az életét, mert tudom, hogy nem tudnék mindent megadni neki, amire szüksége lenne. Hiába mondja, hogy túl sok a Ha kérdés, nem tudom csak úgy elengedni ezeket. Sajnos én nem így működöm. -Hát… Ruko egy fenevad. Úgy is szokták emlegetni, hogy Angyali Fenevad. Ha éppen túlpörög harc közben, bekattan és mindennek nekitámad, ami körülötte van, egy démont képes darabokra szedni, mielőtt hagyja elporladni. Még Némavárosban is volt öt napot egy eset miatt. De nem egy rossz ember, csak nem gondolkozik, amikor harcol és ezt mások nem értik -Talán úgy tűnik, hogy most védem, és ez így is van, mert én látom, hogy milyen a külvilágnak mutatott maszkja mögött és ott egy jó ember. Megért engem és vigyáz rám, még véletlenül sem bántana engem, amit már így is több, mint amit el mertem képzelni egy kényszerházasságnál. Sokkal jobb nekem vele, mint bárki mással, akit a Klávé választhatott volna nekem. -És akkor a depressziósok, a skizofrének és a disszociatív személyiség zavarosak mit mondjanak? Nem ennyire egyszerű, hogy gondolkodj pozitívan és minden megoldódik. Sokszor ez még csak nem is gondolkodásmódbeli másság, hanem biokémiai zavar, amit nem tudnak megváltoztatni. Tudatlanság azt mondani, hogy minden fejben dől el -figyelmeztetem, mert az ilyesmire érzékeny vagyok. Nem csak azért, mert én magam is ebbe a kategóriába tartozom, hanem mert erről a legtöbben tényleg nem tehetnek. Sokan a fél karjukat odaadnák, hogy ennyivel meg tudják oldani a problémájukat. -Majd igyekszem -bólogatok, mert én is akarom ezt és most már lehetőségem is van rá. Nem vártam és már le is mondtam róla, hogy valaha megismerhetem a testvéremet, de így most talán mégis sikerül. Ha nem lesz elege belőlem közben legalábbis. -Nem azért voltam rossz gyerek, mert te vagy és létezel. Azért voltam rossz gyerek, mert anyáék azt mondták, hogy az vagyok és én elhittem, ezért nem is akartam a közeledbe menni, mert te jó voltál és szerettek. Nem gondolkodtam logikusan, fiatal voltam, most már nem így van -rázom a fejem, nem tehettem róla, de nem tudtam, hogy ez lehet máshogy is. A gyerekek sokszor nem gondolkodnak helyesen és én sok hülyeséget elhittem magamról. Caleb szoktatott le róla hosszú évek alatt, hogy ne higgyem el ezeket a rossz dolgokat. Szerencsémre nem akad meg a hirtelen tiltakozásomon, és elüti a témát és nem kell többet gondolkoznom ezen, de még így sem tudom megelőzni a bajt. Túl sok volt ez az egész nekem, és nem tudok a jelenben maradni, még Derek karjára is rámarkolok. Hamar elmúlik, ahogy szokott és máris megbánom, hogy ez megtörtént, még ha nem is tudtam ellene tenni semmit. Lassan a légzésem visszaáll a normálisra és az utóhatás marad csak, ami mindig. -De nagyon is baj. Senkinek nem kellene tudnia erről, nem szabad a Klávénak sem. Ha megtudják, leselejtezhetnek, abba viszont beleőrülnék, ha nem lenne semmi dolgom és nem tehetnék semmit. Így legalább lefoglalja a gondolataimat a munka és sokkal kevesebbszer történik meg ez. Sokkal jobb ez már így is, mint egy éve volt és Caleb, meg Ruko segít, de nem is akarok máshoz fordulni. Jól haladok és nehéz olyan terapeutát találni, aki jó és meg is bízom benne -természetesen már gondolkodtam ezen és meg is beszéltem életem mindkét férfijával és így jutottam erre a válaszra.
Figyelmesen hallgatom Thea szavait. Ennyi évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lehetőségem legyen őt megismerni, hát tulajdonképpen ki nem hagynám azt, hogy megjegyezzem őt. Ettől függetlenül mondjuk mindent nem vagyok képes felfogni abból, amit elém tár, de mondjuk, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy mások vagyunk és ahhoz is, hogy olyasmikről beszélünk, mely témákról vajmi kevés információm akad. - Valakitől egyszer azt hallottam, hogyha az optimális pillanatot keresed a gyereknevelésre, akkor inkább sterilizáltasd magad, ugyanis olyan pillanat nem létezik. - jegyzem meg ismét csak olyas fajta kéretlen őszinteséggel, ami talán bajt hoz rám. Vagy megrökönyödést csempész a beszélgetésünkbe. Hiszen senkinek sem illik arra célozgatni, hogy sterillé kéne tegye magát, pláne nem az ember nővérének. És ez alól az se mentesít, hogy igazából én nem úgy értettem, s nem akartam azt éreztetni Theával, hogy így kéne cselekedjen. Én tényleg nem! De mintha számítanék arra, hogy félreérti, kissé behúzom a nyakam a vállaim közé. - Már milyen értelemben fenevad? - akadok fenn ezen, hangomba erős gyanakvás csempésződik. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy volt már arra precedens, hogy bántott volna téged, avagy rajtad élte ki a fenevadságát? Már mondjuk van olyan helyszín, ahol ez nem lenne gáz, ha szereted a szado-mazo szexet, de - elharapom a folytatást, beszívom alsó ajkamat. - Oké-oké. Ez még tőlem is erős volt. Vegyük úgy, hogy nem hallottál semmit! A szexről beszélni a nővéremmel, hát az cinkes, tény ami tény. Visszatérve Rukora: azért abban van valami gáz, ha nem gondolkozik harc közben. Eléggé megszívhatja így. Nem vagyok az, aki híve az erőemberségnek ész nélkül. Akkor sem, hogyha ismerem a mondást, mely szerint hosszú haj, rövid ész. Nem tartom magam hülyének, bár hosszú a hajam, ez igaz. Na de lényeg a lényeg, hogy szerintem problémás, hogyha valaki csak harcol, de nem agyal közben. Nem azt mondom, hogy túl kell agyalni, de.. franc. Ezt meg én agyaltam túl. Inkább lapozok is serényen, jobb lesz az úgy. - Te melyik vagy ezek közül? - vonom fel szemöldökömet. Lehet, hogy számomra az élet a "sokkal egyszeűbb" kategóriába tartozik, de nem hiszem, hogy a nővérem pszichés beteg. Én azt hiszem, hogy maga generálja a fejében a problémákat, mert ezt a mintát kapta. És ez kinőhető valamilyen szinten. De persze tévedhtek is. - Tudod, hogy mennyire szerettek? Kész vagy arra, hogy tudd? - sötétül el a hangom a mennyire szó kiejtésekor. Visszaszívnám, de nem lehet, hát marad az, hogy megkérdeztem, de el is határozom magamban rögvest, hogy nem, nem fogom elárulni. Mert nem szabad. Még csak most jöttem ide, még nem nyílhatok meg, mert felperzselném vele az egész környéket, tartok tőle legalábbis. - Nem mondta senki, hogy egyszerű, de.. öhm, álljunk meg egy pillanatra! Caleb? - újabb szemelkerekedést produkálok. Kezdem azt hinni, hogy rossz vonatra szálltam, s a farkát kergető kígyó vagyok, mert ez a sok egymásba futó információ kezd a fejemben gordiuszi csomóvá gabalyodni erőteljesen.
-Lehet azt kéne… -morgom magam elé, félig hangosan, amolyan azt inkább magamnak mondom, mint neked hangnemben. -De amúgy is, te minek gondolkozol ilyeneken, amikor még nem vagy a korban? -mosolyodom el az egyik üres mosolyommal, leplezve, mennyire kellemetlen nekem ez a téma. Nem éppen olyan szilárdak az érveim, hogy egy mindent tudni akaró fiatal folyamatos kérdéseit kiállja. Nem köthetem rögtön az orrára, hogy nem akarok gyereket, mert nem akarom kitenni annak, ami velem jár. Szegény gyerek szenvedje el napi szinten, hogy pánikrohamaim vannak? Nem tudnék róla megfelelően gondoskodni, ahogy megérdemelné, így inkább nem. Így is van elég nephilim gyerek, akivel nem bánnak jól, nem akarom ezt a számot tetézni. A gondolatmenetére elkerekedett szemekkel nézek rá, csak tátogok, mint a partra vetett hal. Egészen Ruko megjelenéséig eszembe sem jutott, hogy én valaha ágybabújnék valakivel, valahogy sosem vágytam rá, nem érdekelt az egész, ezért még mindig fura hallani, hogy mások erről olyan könnyedén tudnak beszélni, mintha teljesen normális lenne. Mármint teljesen normális, csak nekem nem az, de Caleb már azt szokta a fejemhez vágni, hogy az nem normális, ahogyan csináljuk. Elég erősen beletrafált ezzel. -Nem… Sosem bántott, mindig figyel, hogy ne essen bajom. Ne emlegessük, hogy mit csinálok vele a hálószobában. Nagyon is gondolkozik, ritka, hogy elveszti a fejét, de akkor elönti a vörös köd és mindent elpusztít. Én és a parabatai-a észre tudjuk téríteni általában, szóval nem szokott gond lenni -zárom le gyorsan a témát, mielőtt végképp ingoványos talajra tévednénk. Ha nem lenne az öcsém, még csak szóba sem állnék vele, úgy szoktam kerülni az embereket, akik így faggatóznak, mint a pestist. Minél kevesebbet tudnak rólam, annál jobb. -Egyik sem -vágom rá, komolyan nézve rá. Ebben legalább biztos vagyok, hogy ez a három nem vagyok, de akkor sem kell szétkürtölni, hogy problémáim vannak, ha nem muszáj. De érzem, hogy baj lesz, ha így faggatózik tovább. -Pontosan tudom, hogy nem szerettek, ne állítsd be úgy, hogy én értettem félre. Sokáig tartott elfogadni, hogy nem velem van a hiba, ne akard, hogy visszamenjek az elejére - vágok vissza félig ingerülten, mert én ezt nem akarom megint. Hosszú utat tettem meg a gyógyulás felé és még mindig nem vagyok a végén, de az már sokat segített, hogy el tudtam ismerni, nem én okoztam ezt az egészet magamnak. -Igen… Te nem tudod, hogy él? -nézek vissza rá azzal a megdöbbent pillantással, amivel ő is rám. Azt hittem, Caleb szólt otthon, hogy jól van és utánam jön… Nem kérdeztem tőle, hogy mi volt és hogyan, egyszerűen örültem, hogy újra velem van, nem foglalkoztam az otthoniakkal.
Kezdőlap
//
Végtelen furcsa érzés két szónál többet beszélni az öcsémmel, és nem is zavartatja magát emiatt. Nekem ez sosem ment, idegennel alig tudok rendesen beszélni és végig feszélyezve érzem magam. Mintha szöges ellentétei lennénk egymásnak.