Kieran & Mark

Zakatoló szívvel ülök fel a vékonyka takaró alatt. A kezem ügyében van az a néhány holmi, amit el akarok vinni magammal, és a levél, amit kedvesemnek írtam. Nehéz szívvel írtam, lopott pillanatokban, és még most is nehezemre esik elválni tőle. Örökké a szívem hercege marad, de nem maradhatok itt tovább. Az idő lassan kitörli minden emlékemet, és nem akarok lelketlen bábuvá válni. Tudom, ha ez megtörténne, őt is elveszíteném, mert már nem az lennék, akibe bele szeretett. Inkább így veszítsem el, mint hogy fájdalmasan lassan kiszeressen belőle.
Óvatosan kikecmergek ölelő karja alól, egy utolsó csókot lehelek gyönyörű ajkaira. Ahogy figyelem, az egész lénye olyan fájdalmasan tökéletes, hogy bele sajdul a szívem is. Szerencsés vagyok, amiért ez a csodálatos lény megtisztelt a szerelmével, és ezt örökre tiszteletben fogom tartani. Nem miatta megyek el, egyszerűen csak nem maradhatok itt tovább. Azt kívánom bár egy más életben találkoztunk volna, bár ne lennénk azok, amik vagyunk, hogy szabadon szerethettük volna egymást. Utolsó csókjai még mindig az ajkamon égnek, amiket azelőtt váltottunk, hogy álomba szenderült. Tudom, hogy sosem fogom elfelejteni, de nem is akarom. Bátran állíthatom, hogy életem nagy szerelme, de kettőnk története sosem fog kiteljesedni.
Belém fagy a vér, ahogy látom megmozdulni, de szerencsére csak a másik oldalára fordul, legalább is úgy látom. Csendben osonok el alvó társaim mellett, egyenesen a hátasomhoz. Nem akarok lassú lenni, elvégre a legközelebbi portál ki tudja, milyen istentelen messze van, és ha másnak nem Kierannak fel fog tűnni, hogy nem vagyok mellette. Ha pedig felveri a tábort, és vele Gwynt, akkor végem van, sosem jutok ki, és rémesen megfizetek a szökési kísérletért.
Alig jutok néhány méternyire, mikor meghallom, hogy a tábor mozgolódni kezd. Meghallottak, vagy csak simán megérezték a szökni készülő társat, és most a nyomomba fognak eredni. Megszaporázom lépteimet, itt a fák nem állnak elég sűrűn, hogy észrevétlenül eltűnhessek. Így csak minél gyorsabban igyekszem a sűrű felé, miközben a hátam mögött kiáltozás és lábdobogás támad. Hátra pillantok a vállam felett, és tekintetem azonnal össze találkozik az Övével. És oh, milyen vádló ez a tekintet. Kezében morzsolgatja a papírt, ami vélhetőleg a búcsúlevelem volt, és perzselő haraggal fúrja tekintetét az enyémbe. Elkapom a fejem, és szemeimet az égre szegezem. Helen ,Julian ,Lyvia,Tiberius ,Drusilla, Octavian. Bár nem igazán emlékszem rátok, de most haza megyek hozzátok. Magam mögött hagyom ezt a ködös álomvilágot, és haza megyek a szürke, kemény hétköznapokba. Egy pillanatra megtorpanok. Biztosan ezt akarom? El akarom hagyni ezt az életet azért?! De ahogy meghallom a kiáltozásokat, biztos vagyok benne, hogy egyedül Kieran az, akinek jelentek bármit is. Ha sikerül, magammal rántom őt is abba a másik világba, és örökké együtt leszünk. Tekintetemet az erődre szegezem, és kétség, vagy félelem nélkül vetem bele magam a vadonba, a szabadságom felé rohanva.

Mark && Kieran

Wretched and divine

A Vadűzés mindennapjai fárasztóak, gyakorlatilag egész álló nap lovaglunk holt lelkek után kutatva, meg sem állva, és szűkös készletekkel gazdálkodva hogy lovaink minél kevesebb holt súlyt cipeljenek és minél nagyobb távokat tegyenek meg egy-egy nap alatt. Gwynn kemény, és kegyetlen iramot diktál, de már megszoktam, hogy minden este sajgó combokkal térek nyugalomra. Mark érkezése előtt csak rutinszerűen reggel felszálltam, este leszálltam és közte aludtam is egy keveset, mert nyeregben nem lehet szundikálni, bárki is mondja hogy lehet. Nem lehet.
Mark mellett alszom el, ahogy mostanában minden este, mert amikor ide került, ő sem volt sokkal jobb helyzetben mint én, őt is csak eladták a vadűzésnek, mint engem. Nem tehetek már semmit ellene, itt kell élnem, de én legalább teljesen tündér vagyok, ő pedig nem. Amikor Gwynn emberei kegyetlenül elverték, mert van benne némi nephilimvér, megmozdított bennem valamit, és magam mellé húztam, hogy ne fagyjon meg éjjel, megosztottam vele a takaróm. A vadűzésben nincsenek igazán nők, és Mark vonzó volt, így egy kicsit tovább léptünk, és csókjával ajkaimon aludtam el, mint oly sokszor máskor.
Nem is tudom mire ébredek meg, talán arra hogy egyedül vagyok és Mark már nem fekszik mellettem. Felfedezem a levelet magam mellett és a lova hiányát és felpattanok! Mit tegyek? Hagyjam elmenni vagy szóljak riadót? Utána indulok, de sajnos nem én vagyok az egyetlen aki ezt teszi és már Gwynn is talpon vagy hogy előkerítse a szökevényt. Mark után szaladok, és utolérve egy pillanatra találkozik a tekintetünk, ahogy vádlón meredek rá a levelét fogva. Ezt mégis hogy képzelte? Nem fogjuk elengedni, nem fogom elengedni innen, mert már ide tartozik. Pár harcos utána is ered, én nem. Nem akarom látni ahogy... visszahozzák.
Két órával később a táborhelyen minden olyan mintha nem történt volna szökési kísérlet, egyedül a takarójába csavart Mark fájdalmas nyögései újdonságok. Alaposan elverték, szinte ájultra, egy csepp ereje sem maradt, és durván ledobták ide, ahol hálni szokott. Most a saját takarómba tekeredve üldögélek, mert aludni nem tudok.
- Mégis hogy képzelted hogy csak úgy itt hagyhatod a vadűzést, Mark? Gwynn megmondta, aki egyszer a vadászaté lett, annak már nincs visszaút soha többé! Fogadd el. Soha nem mész haza, és a testvéreid nélküled fognak felnőni - szólalok meg végül, bár csalódott is vagyok egy kicsit, mert a levele szerint itt hagyott volna. Pedig szeret! Hogy hagyhatja el valaki azt, akit ennyire szeret? Nem értem.

Kieran & Mark

Soha nem éreztem itt jól magam, még csak egy kicsit kellemesen sem. Az egyetlen fénypont az életemben Kieran, és nehéz szívvel veszem rá magam, hogy végül itt hagyjam egyedül. A szívem mintha két felé akarna hasadni, iszonyatos érzés. De egyszerűen úgy éreztem, nem tudok tovább így élni, hogy meghal a lelkem lassanként, és üres, jellemtelen bábuvá válok. Hogy talán majd egy napon azt is elfelejtem, hogy én ki vagyok. Rettenetesen féltem, hogy minden nappal egyre kevesebbre emlékszem az életemből, lassan teljesen elfakulnak az emlékeim a családomról és a testvéreimről. 
Mégis, az, hogy nem vagyok, teljesen egyedül egy kis megnyugvást hoz a lelkembe. Az, hogy Kieran át ölel, ha fázom, és nem kell, egyedül szembe nézem az éjszakák lélekőrlő hidegével és csendjével, hogy igazán sosem vagyok magányos. Mégis, a kettősség megöl, és valamit fel kell adnom, ahhoz, hogy a másik az enyém lehessen. Úgy gondoltam, ha sikerülne elérnem a kaput magammal, rántanám őt is. Nem tudom, mennyi ideig tartott volna, hogy beilleszkedjen a mi világunkba, de megtettem volna mindent, hogy ez sikerüljön neki. Mégis, ebből az elképzelésből nem lett semmi, mert én maradok itt.
Mikor megérzem az első kezet, ami elért, tudtam, hogy elvesztem. Gwynn ragad meg, olyan gyilkos dühvel, amilyennel még soha senki nem fordult felém. Beérnek végül a többiek is, és megmutatják mi az árulók sorsa. Mire végeznek velem állni sem tudok, és csak arra tudok gondolni, hogy bár meghaltam volna a kezeik által, minthogy vissza menjek, és szembe nézzek Kieran haragjával. Ezt soha, de soha nem fogja megbocsájtani nekem, és egy életre eljátszottam a bizalmát. Ki tudja, mi lesz ezután, de hogy már nem fogja elhinni nekem, hogy szeretem az teljesen biztos.
Ahogy lehajítanak, a hálóhelyemre csak nyekkenek egyet, és mozdulatlanul bámulom az eget felettem. Megborzongok szavai hallatán, végtelenül szégyellem magam. Képtelen vagyok rá nézni, nem tudnám elviselni a tekintetét újra.
- Tudom… de a reményt nem vehetik el tőlem soha –mondom halk, nyöszörgő hangon, mert képtelen vagyok többre. – Téged is el akartalak vinni… a testvéreim szerettek volna… és több lehetne a miénk ennél a monoton életnél. Ne mondd, hogy te nem vágysz többre.
Egy pillanatra fel nézek rá, de tekintetét így sem tudom állni. Képtelen vagyok, még úgy is, hogy tudja, nem hagytam volna itt. Sosem lett volna nyugtom. Tudom, hogy arca kísért, ha nem vagyok mellette, miért lett volna ez másképpen odaát? A szívembe írta nevét, kitörölhetetlen tintával, hogy soha ne érinthesse meg más azt verdeső madarat mellkasom fogságában. Egyedül ő a világ most számomra, és úgy fest már örökké az is marad. Csakis ő egyedül.
- Mondd csak… akkor is szeretni fogsz, amikor már teljesen elveszítem önmagam? Amikor már egy emlékem sem marad meg, amik azzá tettek aki most vagyok? –kérdezem végre a szemeibe nézve, hogy láthassa minden érzelmemet. – Mikor már egy szikrája sem marad annak az énemnek, akit megismertél? Tudnál szeretni valakit, aki ekkorát változott, és már nem is biztos benne, hogy ki is ő valójában?