Személyiség/Kinézet

Oni kei és az Ora Ora kei stílust ötvözöm, napszemüvegek, feketés ruhák, változó hosszúságú haj, amelyet mindig színesen hordok, többnyire színes egyszer használatos hajfestékekkel színezem a hajam. Általában a könnyed ruhákat részesítem előnyben, és a többiek megrökönyödésére, olykor még férfi yukatában is grasszálok az intézetben. Csak merjen bárki is szólni, hogy illetlenség.
De, hisz én egy tradicionális japán családból származom! A hagyományokat pedig tisztelni kell.  Igen, én vagyok a hóbortos főparancsnok. A látszat ellenére igen is tisztelnek a kis palánták, tudják jól, hogy a megnyerő, vicces, meghökkentő kinézet mögött ,egy igen is komoly, jelentőségteljes figura lapul. A körmeimet általában feketére lakkozom, na jó, manikűröshöz járok. Nincs türelmem a köröm festéshez. Az öltözékem mint mondtam, a két stílus keveredése miatt rendhagyó, igen lázadó vagyok. Többé kevésbé.

Ez a figura pedig szeret mosolyogni,
ám ha nem látsz mosolyt az arcomon, jobb ha a menekülő utakat keresed. Yin és Yang, a fehér része én volnék, a fekete Ruko, két különböző személyiség, mégis jól kiegészítjük egymást. A jel is akkor egész, ha a két szín egymás mellett van, egymás felé néz. Ahogyan mi alakítjuk a két testben egy lélek fogalmát is.
Ez elég buzisan hangzott, de ha nincs parabataiod, nem értheted, és bizonyára kiröhögsz. Olyan, mintha a testvérem lenne. Az öcsém. Alapjában véve mosolygok, mégis megvan az a tisztelet amit megkapok a többiektől. Talán azért mert a Fenevad Parabatai-a vagyok, ám ez sosem számított. Ismertem őt, még ha ő nem is emlékszik rám. Szabálykövető vagyok, ezt korán belém verték, hiszen ősi szamuráj családból származom,
egyetlen gyerekként pedig nagyon vigyáztak rám. Kedvenc fegyverem a katana, (ezt a beavatásomkor, tíz éves koromban kaptam, valójában a hagyományok szerint tizennégy éves koromban kapnám) gyors, és halálos. Emellett mindig velem van a kis wakizashi is, "a kis katana" (ezt még hét éves koromban kaptam) ezt a párosítást daisonak hívják. Emellett jól bánok az íjjal is és a japán kendo szövetség tagja is vagyok, de énekelni és gitározni jobban szeretek. Ez az én igazi hobbim, az éneklés és a zene, míg itt megmutatom az igazi valómat, és kiengedem a bensőm egy részét, addig a harcokban könyörtelen vagyok, szóljék bármilyen gyengéden is a hangom, vagy épp erősen, ha démonokról , vámpírokról, és vérfarkasokról vagy a parabataiom életéről van szó, nem ismerek viccet ,és lehetetlent sem. Ruko egyensúlya vagyok a mérlegen, ahányszor rossz fát tesz a tűzre, én igyekszem azt ellensúlyozni. Amikor a néma testvériséghez került, azt nehezen viseltem.
Egyébként, néha kimondom hangosan amit gondolok, rossz szokás, vagy tudom is én, de az édes személyiségemnek köszönhetően, sosem vertek meg még emiatt. Mert vagy elütöm a dolgot egy poénnal, vagy tovább álmodozom, mintha ki sem mondtam volna, tettetem a hülyét, igen.

Nagy múltú és ősi szamuráj családból származom. Egyetlen gyermekként pedig nagyon óvtak, Tokyo peremvárosában laktunk, itt még megtalálható pár régi villa, kő kerítéssel és több hektár zöldellő földdel, manapság már a tájvédelmi örökséghez tartoznak ezek a házak, apáméknak pedig sikerült kiharcolni a légtér védelmet is, ami azt jelenti, hogy közel s távol egyáltalán nem építhetnek egyetlen magas épületet sem a közelébe. Van egy hatalmas erdőnk, egy kisebb dombbal, itt egy shinto szentély van, valójában ez az átjárónk Idrisbe. Innen jártam át minden áldott nap az iskola után, az idrsis-i tanulnivalóimhoz. Rengeteget tanultam, hét éves koromra megkaptam a kis kardot, és jóval hamarabb, tíz éves koromra pedig a katanát. Ilyen gyorsan fejlődtem a kardforgatásban. Hamar tanítani kezdtek, és a széltől is óvtak, valamint nagyon sok volt az elvárás felém. Alig győztem megfelelni, így amikor a mondén iskolában szabadidős foglalkozást lehetett választani, én a zene szakkört választottam. Hamar megismerkedtem a gitározás örömeivel. Először a szüleim ideigeire mentem, de a nagyanyám bíztatott, hogy nehogy abba merjem hagyni. Ő még a shamiszenen való játékra is megtanított. Imádom a húros hangszereket. A shamiszenhez türelem kell, egyfajta nyugodt állapot, és képes vagy megzenésíteni a nyarat, a telet, a szomorúságot, a szerelmet. Bármit. A gitár, ugyan ez. Itt többet használhatom a hangomat is. A nagyanyám büszke volt, hogy talált nekem egy olyan szabadidős foglalkozást, ami kikapcsol. A nagyapám meg folyton idrisbe küldött tanítani, a szüleim pedig legszívesebben lelakatoltak volna a ház mélyébe, hogy nehogy bajom essen.
Ruko! Vele általánosban ismerkedtem meg, a zene szakkörön, nagyon jókat játszottunk, mert láttuk egymás rúnáit, tudtuk, hogy megbízhatunk a másikban. Idrisben is gyakran összefutottunk, sőt ahogy nőttünk Idrisben egyre többet találkoztunk. Ő volt az én szemem, ő bulizott helyettem, ő járt olyan helyekre amelyekre nekem tilos volt mennem, a házunk védőrúnáinak körén kívül nem mehettem, csak ritkán. Akkor este Rukoval akartam menni, ám hosszú ideig nem találkoztunk. Nem tudtam arról, hogy mi történt vele, a családjával sem. Csak fél füllel hallottam a pletykákat, ám a parabatai választáson megjelentem, ahogy ő is. Én pedig őt akartam az én társamnak, még akkor is ha nem emlékszik rám. Azt akarom, hogy emlékezzen rám! Talán... a nagyanyja elvesztésével minden más jót is elfelejtett, kitörölt magából? Mindegy, én itt vagyok vele. Persze idősebb fejjel miután értesültem, hogy mi történt vele, még keményebben gyakoroltam, méltó társa akartam lenni a Fenevadnak, olyan aki kiállja a dührohamait, mert eddigre már híre ment ennek. Tudat alatt, mintha nem akarna emlékezni ránk, talán azért, mert azt hiszi, hogy cserben hagytam azon az éjszakán? Pedig láttam azt, hogy mi történt vele akkor, megtört, teljesen széttört. Most viszont már vele vagyok, számtalan csatán estünk már túl, és érte képes lennék még meghalni is. Ő az én másik felem. Az Angyali Fenevad. Emlékszem, hogy régen Haruo-nak vagy Harunak hívott, még amikor együtt a zenei szakkörre jártunk. De, miután eltűnt az iskolából, sosem hallottam többé az ajkairól ezt a nevet. Amikor újra találkoztunk, azóta csak Rurunak hív.
Az esküvője hírét is én adtam be neki, nekem négy nyelvet kötelező volt megtanulnom, mert nem hozhatok szégyent a Mamoru klánra a tudatlanságommal. Ezek között volt az angol, mint világ nyelv. Így itt vagyok vele, hogy megtaláljuk az ooba-chanja gyilkosait.
De, hogy  ezek az amerikaiak milyen besavanyodottak! Ruko rosszul volt és egyből a néma testvériséghez vitték! Engem pedig bezártak a szobámba! Levédték a szobámat is, igen... az ironomat is elvették! Theától tudtam csak, hogy jól van, már amennyire jól viselte az egészet.
Az esküvő pedig közeledik, büszke vagyok Rukora, hogy még ha kényszerből is de sikerült egy olyan nőt találnia aki megfelel az elvárásainak. A két kis esetlen, mankó nélküli ember, egymást fogja támogatni az életben, így lesznek ők is majd egészek. Hogy féltékeny? Már miért lennék féltékeny a parabataiom házasságára. Ezt a köteléket ami köztünk van, még a házasság sem képes szétszakítani. Megint furcsának gondolsz? Furcsának a ragaszkodásomat a társamhoz? Akkor bizony nem értheted ezt az egészet. Ő az én lelkem másik darabja. Most pedig eleget dumáltam, vár még rám pár démon, és fel kell dugnom az idrisiek seggébe a katanámat, amiért elszakítottak Rukotól, öt napra! Vagy inkább a shamiszennel tegyem, az kevésbé éles tárgy? Hoppá! Ezt hangosan is kimondtam, ezer bocsánat! Nem úgy gondoltam! Tényleg nem! Ne nézz már így! Sumimasen!