Egész nap alig láttam ki a fejemből és még mindig nem ért véget a nap. Ma este nekem is ki kell mennem járőrözni, mert nem vagyunk elegen és persze minden mozgósítható emberre szükség van. Kicsit megnövekedett a démonaktivitás Brooklynban, szóval oda mindenképpen el kell mennie valakinek és mindenki más foglalt. Szóval én maradtam és a vőlegényem parabatai-a, akivel még annyira sem ismerjük egymást, mint Rukóval. És nem vagyok boldog, hogy egy szinte ismeretlennel vagyok egy rosszabb napon. Nem sokat aludtam az elmúlt pár napban, az esküvő szervezése és a tanítás kihozta a rosszabb fajta rémálmaimat, amiktől sehogyan sem tudtam megszabadulni. Aztán másnap még több stressz jött rá, mostanra pedig már azt sem tudom igazán, hogyan jutottam idáig és még nem esett szét körülöttem minden, amiért én voltam a felelős. Remélem nem futunk bele semmi nagyba, mert nem lenne szép, ha megsérülne valaki miattam. Csak imádkozni tudok, hogy ne így legyen. Lent várom Raident a kapu előtt, és zenével bedugott füllel igyekszem egy kicsit relaxálni, az mindig szokott segíteni valamennyit. Igyekszem a házasságom érdekében egészségesebb védelmi mechanizmusokat kialakítani a betegségemre, de egyelőre még nem sikerült kézzel fogható eredményeket elérnem és nem is látom sok esélyét, hogy valaha fogok. De még kitartok, hogy egyszer jobban lehetek.
Most semmi nem lóg rajtam úgy, mint a tehénen a gatya, én vagyok a soros Theával, egyszer majdnem összefutottunk, de végül is elkerültük egymást. Érdekel, hogy ki Ruko felesége,illetve még csak jegyese. A rúnáimat felfrissítettem, és az irónom is itt lapul a zsebemben, ahogy a kardjaim is, egy a hátamon, és kettő az oldalamon, mindnek más a hosszúsága, és nem kezdem el ecsetelni, hogy melyiknek mi a neve. Túlbuzgó lennék egy kicsit? Én a közelharchoz értek, épp ezért van még nálam pár tőr is. Csak elég lesz nem? Zsebes, fekete nadrág van rajtam, aminek rejtekében itt-ott apró értékes tárgyak bújnak meg, sosem lehetek eléggé felkészült. De eddig mindig hasznát vettem a rejtett arzenálnak is. Igen, vannak bosziktól cuccaim is. Én nem vagyok olyan maradi mint a legtöbb tápos lennék? Még jó,hogy fel kell készüljek mindenre, elvégre nem emberek ellen harcolunk, hanem az alvilágiakkal. Ők a mi ellenségünk, többnyire.Vagy a saját fajtánk, de remélhetőleg ez a háború óta változott és eltűntek azok, akik csak a rosszat akarták. - Thea - sétálok le mellé, mosolyogva. A mosoly sokszor csak álca, a bakancsomat még ellenőrzöm, mielőtt elindulnánk, és a bőrdzsekimmel is minden rendben van, most is ott vannak a piercingjeim a fülemben, és a hajam is szines, noha egy kicsit nőtt, de azt összefogtam lófarokb, hogy még véletlenül se zavarjon ha netán harcba keverednénk. - Egyedül is eltudok járőrözni, nem kellett volna ezzel fáradnod, az esküvői előkészületek előtt, igazán. - Ruko most dől rituálisan több százszor a kardjába, mert meg kell tegyen valamit, amivel a nagyok azt hiszik, hogy megtudják fékezni. Bárcsak.. tudnék enyhíteni a gondjain, magamra vállalmi belőlük. De tudom, hogy... képtelenség. Ráadásul, sosem bízhatok abban, hogy újra emlékezne rám, de én itt vagyok, és támogatom őt. Bár, az kevésbé tetszik, hogy úgy tűnik, Thea alig áll a lábán, ahogy felmérem, legalábbis a szeme körüli karikák erről árulkodnak. - Nyugodtan visszamehetsz, tudok vigyázni magamra, nem én vagyok arról híres, hogy egyedül nekirontok a démonoknak. - helyezem át az egyik lábamról a másikra a testsúlyomat, miközben elpillantok a templom irányába is.
Muszáj mennem és próbálom meggyőzni magam, hogy még van bennem elég erő az éjszakai járőrözéshez. Valószínűleg a testem bírja még a strapát, hiszen erre lett kiképezve hosszú-hosszú éveken át, csak az agyam akar mást tukmálni rám. Nem egyszerű konstans kisördöghöz hasonló hanggal a válladon élni, ami a gonoszság helyett az önpusztításra akar rávenni, de még... Még valahogy túléltem, pedig minden ellenem szólt. Talán még nincs veszve minden. Kicsit félre kell tennem az esküvőm rohamléptű szervezését, és találkoznom kell Raidennel. Hamarosan meg is érkezik, addigra valamelyest sikerül összeszednem magam. -Raiden-san -Üdvözlöm, mint idősebbet, mert nem vagyok tuskó és igyekszem megtanulni a vőlegényem kultúráját, ahhoz illően viselkedni vele és a parabatai-ával. Náluk az idősebbnek jár a tisztelet. Kiveszem a fülest a helyéről és elteszem, most nem fog kelleni. A mosolyát nem viszonzom, megtanultam, hogy ez náluk nem igazi boldogságból eredő mosoly, és nem veszik magukra, ha nem adom vissza. -Nem megy senki egyedül, te is tudod a szabályt. Annyira sok dolgom már nincs az esküvővel -emlékeztetem, ahogy kicsit megigazgatom a ruhámat magamon. Ez nem igazán a mi szabályunk, már régóta használatban van, hogy még a tapasztalt veteránok is minimum párosával kell járjanak, nemhogy a fiatalok. Inkább megyek vele, mint egyáltalán nem jöjjön vissza. Nem tudnék ezzel a tudattal együtt élni, hogy hagytam egyedül menni és valami baja esett. -Nem, nem tudnék Ruko vagy bárki más szemébe nézni, ha emiatt megsérülnél. Amúgy is jót tesz egy kis levegő -sóhajtok egy nagyot nyomatékosítás képpen, tényleg jobb lesz egy kicsit kint. A szorongás sokszor arra kárhoztat, hogy bent maradjak a szűk négy fal között, de sokkal jobbat tesz, ha nem hallgatok a hangra és kimegyek néha. Az ilyen alkalmak után jobb szokott lenni egy kicsit. -Indulhatunk? -végzek a ruházatom piszkálásával és a kapuszárnyak felé fordulok, hogy nyissam őket és már kint is vagyunk a szabad levegőn. Megindulok a célünk felé mutatva az utat.
Kezdőlap
Egész nap alig láttam ki a fejemből és még mindig nem ért véget a nap. Ma este nekem is ki kell mennem járőrözni, mert nem vagyunk elegen és persze minden mozgósítható emberre szükség van. Kicsit megnövekedett a démonaktivitás Brooklynban, szóval oda mindenképpen el kell mennie valakinek és mindenki más foglalt. Szóval én maradtam és a vőlegényem parabatai-a, akivel még annyira sem ismerjük egymást, mint Rukóval. És nem vagyok boldog, hogy egy szinte ismeretlennel vagyok egy rosszabb napon.
