Pandora & Marius

A szoba rázkódott, és furcsa fények villogtak, de én nyugodtan álltam mindennek a közepén, mintha épp egy virágos réten ácsorognék. Nem tudtam kit fogok megidézni, de mindegy is volt, egyszerűen csak szükségem volt valakire, aki segít nekem, be kellett látnom, hogy ehhez kevés vagyok egyedül. Figyeltem, ahogy a megidézett lassan testet ölt. Hirtelen azért meglepődök, ahogy meglátom a kicsi, fekete hajú lányt. Ki gondolta volna, hogy éppen egy kicsi, fekete hajú, aranyos lánykát kapok. De hát, ha ő jött, akkor ő is jó lesz.
Mosolyogva állok előtte, alakom mögött látni a valódi lényem, a hatalmas sárkánykígyó, fenyegetően megfestve a falat. Azt akarom, hogy akit megidéztem, lássa, kivel van dolga. A szemeim meggyőzően csillognak, ahogy a lányra nézek, szemeim előtt azonnal megjelenik neve.
- Pandora!–mosolyodom el nyájasan, emlékszem rá, de a porhüvelye meglepett. Kis aranyosnak tűnik, de ismerem már elég jól ahhoz, hogy tudjam, hogy ez nem az, aminek látszik.
Figyelem, ahogy végig mér, látom, hogy kell, egy perc mire felismer. Közben a szétgurult ecsetek és festékek szépen lassan a helyükre kúsznak, a felforgatott lakás pedig helyre áll.
Figyelem, ahogy a sápadt, fekete hajú lány körbe néz, gyanakodva. Nem tudom, hogy honnan rángattam ki, nem kifejezetten volt szándékomban kifejezetten egy démont megidézni, csak az volt a lényeg, hogy erős legyen. És ez a lány több mint erős. Valódi forgószél, szívtelen és érzéketlen, éppen ez kell nekem. Olyan tervem van, amit nem tudok egyedül megvalósítani, legyek bármennyire furmányos, vagy éppen erős. Egy kis káoszkeltés, az úgyis passzol hozzám, a Káosz Kígyójához.
- Mondanám, hogy öröm téged újra látni Hercegnő, de hazudnék –vigyorgok, ahogy felé nyújtom a kezemet, kisegítve őt a kör közepéről.
Ahogy végig mér, látom, hogy még nem igazán bízik bennem. Bár még egy szót sem szóltam, és soha nem a megbízhatóságomról voltam híres. Lassan 3000 éve rostokolok ezen a nyomorúságos helyen, és végig néztem megannyi birodalom épülését, és közre működtem szinte az összes bukásában. De van egy valami, egy szervezet, akik nagyon a bögyömben vannak. Álszent, és undorító banda, Istentől származtatják magukat, és nem átallnak minden lehetséges módon keresztbe tenni nekünk, eszméletlen kötelességtudatukban. Abba persze nem gondolnak benne, hogy ha Isten nem akarta volna, hogy létezzünk, akkor most minden ember az Édenkertben ugrándozna, mit sem tudva bűnről, fájdalomról vagy félelemről. Isten akarta, hogy imádott teremtménye az Ember bűnössé váljon, mi csupán eszközei vagyunk és voltunk. És én most úgy döntöttem, ennek a fertőnek, akik ezt meg akarják szüntetni önkényesen pusztulnia, kell. Ehhez tökéletes társ lesz Pandora.

Pandora & Marius

A fiúk fiús dolgokat csinálnak, autókkal játszanak, egymást gyepálják a parkban, a lányok lányos dolgokat, babáznak, körmöt lakkoznak és kibeszélik a fiúkat. A vadászok megölik a rosszakat, a démonok megölik a vadászokat… az élet csodás harmóniája.
Épp egy emberi szívet markolok, mi még utolsókat veri gazdája testében, amikor meghallom a suttogást. Ajkam lemondóan biggyesztem le, ha lenne emberi emésztésem, egész biztos mindig a vastrónon ücsörögve zaklatnának. Ujjaim lassan húzom ki a megfeszült testből, nyomában a sebek összezáródnak, én meg felsóhajtok és a döbbent tekintetű pacák szemeibe pillantok.
-Bocsi Edward, később folytatjuk. – paskolom meg a hájas arcát és aljas vigyorral jutalmazva szerte foszlok előtte. Bárki is cseszte el a vacsorámat triplán fizetni fog érte.
Mire újra összeállok fizikai megtestesüléssé egy bérház szobájában találom magam. Ritkán szoktak engem megidézni, mert elég nagy erő kell hozzá, holmi kezdő boszorkány, vagy egy játékos kedvű tini esélytelen versenyző lenne. Pillantásom azonnal megtalálja az idézőt, és mondanám, hogy meglepődtem, de olyat én nem tudok, ahogy megijedni sincs képességem, démon ritkán hív démont segítségül, nem jellemző ránk az összetartás, hacsak nem nagy dologról van szó, vagy nem fizetnek eleget érte. Igen, igen, nem véletlen mondják a halandók világát földi pokolnak, se itt se ott nincs semmi ingyen.
A falon tekergőző sárkánykígyó árnyból egyből leesik, hogy ki is áll előttem. Noha ezt a testet nem láttam eddig, Leviathan mindig a tökéletes ízléséről volt híres az egész pokolban. Körbe pillantok a szobában felvont szemöldökkel, azt hiszem a mi démonhercegünk megöregedett. Már csendéleteket fest, egy magányos lyukban?
Fekete kesztyűs kezét elfogadva, hagyom, hogy támaszom legyen míg kilépek az idéző körből. Egyedül is menne, bár lehet lerombolnám vele a fél házat, de ha hívnak egyetlen védvonal sem gátolhat meg, hogy ne döntsem romba a világot, persze pusztán szórakozásból. Még mindig nem szólok hozzá, mert erőnek erejével fogom vissza magam, hogy két szó után ne röhögjem körbe, amiért segítségre szorul.
-Hercegem… - használom inkább a titulusát, a halandó neve jelentéktelen, a démoni meg káoszt teremt. Tekintetem újra felsiklik rajta. –Mondd csak Kedvesem, mi végre rángattál ebbe a koszos kis lukba, ha még a viszont látásom sem lop örömet gyarló szívedbe? – körbejárom és ujjaim kíváncsian simítank végig öltönyén. – Milyen elegáns… már azt hittem megöregedtél és ebben a kis bérházban fested meg életed nagy eseményeit, de inkább tűnsz ebben a hacukában ingatlanügynöknek, aki „véletlenül” elfelejti megemlíteni, hogy démonok laknak a szomszédban. – vigyorgok rá. – Nos Drágám mesélj nekem, miért rontottad el a vacsorámat, és hogyan fogsz kárpótolni? – helyezkedem el a kanapén keresztbe tett lábakkal és onnét pislogok fel a majdnem két méteres démonra, ajkamon félmosollyal.

Pandora & Marius

Ahol meghallom szavait, egy széles vigyor fut végig az arcomon. Ha ezt hiszi, akkor nagyon félre ismer. Hogy egy unalmas lukban ücsörgök, egy lakásban, ami nem jelent semmit, csupán azért van, hogy fenn tartsa a látszatot, és életképeket festegetek sosem ismert igazán. Rá vigyorgok, ahogy kényelembe helyezi magát, végig nézek rajta. A porhüvelye feltűnően kis aranyos, aki először rá néz, nem is hinné el, milyen egy szívtelen dög… szó szerint.
-Helyezd, magad kényelembe igazad van, épp mondani akartam. És utólag is köszönöm a bókot –vigyorgok-,Tudod, hogy mindig öröm téged látni Hercegnő! De most nem a társaságod fénye miatt hívtalak ide. A festményekkel igazán ne törődj, majd ha úgy jön, ki a lépés mesélek arról is. De most nagyobb feladatot szeretnék rád bízni. –kuncogok.
Ahogy meglátom felcsillanni a szemét, szélesedik a vigyorom. Tudom nagyon jól, hogy ő is szeret káoszt teremteni a világban, nekem pedig ez a feladatom.
- Hát mivel tudnálak kiengesztelni, lássuk csak –vigyorgok-, Ezután elviszlek egy helyre, ahol kedvedre vadászhatsz, mit szólsz? Addig is egy itallal tudok szolgálni, ha elfogadod.
A kis asztalhoz sétálok, hogy töltsek magamnak egy pohárkával. Vissza fordulva rá nézek, ahogy tekintete végig jár a festményeken. Még mindig látom a meglepetést a szemében, de nem most fogok magyarázatokba folyni, hogy mi is ez valójában.
-Szóval…- kezdek, bele-arról lenne szó, hogy a segítségedre lenne szükségem. Önkényesen úgy döntöttem, hogy nincs elég káosz a világban. Az emberek egy szervezett valláshoz fordultak az elmúlt évezredekben, ami határt szab az életüknek. De látnod kéne a vallási vezetőiket… emberek, de nagyobb szörnyetegek, mint te vagy én. Undorító, ami ott folyik, fertő az egész, és nem is gondolnak bele, hogy mit mondanak vagy cselekszenek. Katolikusoknak hívják magukat, a vezetőjüknek van pofája Isten földi helytartójának hívni magát, de szerintem még ő is émelyeg tőlük. Pusztulniuk kell, hogy az emberek újra olyan gyarlók legyenek, amilyeneknek lenniük kell. Az elmúlt évezredekben már rengeteg gyönyörűséges háborút indítottak, a vallásaik nevében… mondanom sem kell, hogy mindegyikben aktívan benne volt a kezem. Ha most elpusztul az egyik…-elégedetten elvigyorodom-… újra kell rendezniük a világot, és talán nem fog sikerülni nekik. Milyen szép is lenne… képzeld csak el… ahogy szenvednek, és akiket eddig megvetettek felemelkednek, igába hajtva a „vallásos tömeget” akik elvesztettek minden kapaszkodót.
Mire monológom végére érek ki is fogyok a szóból, nagyot kortyolok poharamból, rá nézek, hogy esetleg kér-e valamit inni, vagy mit szól tervemhez. Nagy szerepe lenne benne, elvégre közvetlenül nem támadhatunk. Lassan és alattomosan kell végeznünk vele, és csupán azért vagyok kevés hozzá, mert nem tudok egyszerre mindenhol ott lenni.