Pandora & Crag

Egyszer volt, hol nem volt… s az ember lassan elfelejté az Úr nevét, saját magát taszítván a sötétségbe. Isten bárányai cöhhh. A jó meg a rossz küzdelme, ugyan már. Gyarló az ember, mindig is az volt, telhetetlen, kapzsi, buja, territoriális, hatalommániás, és legfőképp egoista.
Furcsa dolog kívülállóként figyelni őket, ahogy megszületnek és már az első lélegzetvétellel bűnbe is esnek. Hiszen a sorsuk pusztulás. Annyian keresik az élet értelmét, de ami nincs azt nehéz lesz valaha is megtalálni. Egyesek szerint az élet értelme hogy tovább add a tudásod, hogy elődeid fölé kerekedj, mások szerint pedig csupán a szenvedés az értelme, és megváltás a halál, mikor a mókuskerékből végre kiszállhatsz. S hogy addig hogyan töltöd azt a kis időd, csak és kizárólag rajtad múlik, na meg a befolyásoló tényezőkön. Ott az egyház, a szentfazekakkal akik arról prédikálnak, hogy legyél önmegtartóztató, hogy ne kívánd meg felebarátod házastársát, ne lopj, ne ölj, ne hálj fűvel fával…bla … bla … blaaaahhh.
Ami a másik oldalt illeti, mért ne élvezhetnél mindent ami csak megadatott, mért ne dúskálhatnál a jóban, a fertőben, a mocsokban, mért kellene megtagadnod mindent, csak azért hogy végül majd egy fehér pongyolában merenghess azon hogy miről is maradtál le. A magam részéről a fentiek bekaphatják.
Dream… hirdeti a csodás neon, izzó fénye. Álmok és remények színhelye, tökéletesen megkomponált diszharmóniában. Akár azt is írhatták volna az ajtó fölé, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”, de ez sem riasztaná el a nyerni vágyó embert.
Tűsarkaim kedélyesen kopognak a járdán, ahogy az ajtó felé közeledem. Ma szórakozni akarok. Benn csilingelő pénznyelőgépek, vidáman csacsogó konzumhölgyek, játékra csábító dílerek, az öröm elenyésző és a harag, fojtogató szaga fogad. Mélyet szippantok, majd kis híján undorodva fordítom el fejem, ahogy megérzem a farkasok ázott kutyaszagát. Sejthettem volna, hogy nem hétköznapi hely, de hát nem járok túl gyakran ilyen körökben hogy képben legyek.
Pillantásom máris megakad egy köpcös alacsony, kopaszodó ipsén, aki szemlátomást megizzadt már a rulett asztalnál, és az utolsó pár zsetonját úgy szorongatja, mintha az élete múlna rajta. Mellé szegődöm, hiszen a csodásan dekoltált hölgyek csak a nyerő szériában lévőket szórakoztatják, meg is lepődik, mikor odahajolok hozzá és fülébe súgom a fekete 13-ast. Először csak pislog, de bólintásomra mégis csak ráteszi az összes kis pénzét. A dílerről lerí hogy bolondnak tartja, de hát amit más veszít az neki csak jó, mert lesz holnap is munkahelye. A fehér golyót elindítja, én pedig csak mosolyogva figyelem, ahogy a cilinder lassul és végül nyer a fekete 13-as. Az asztalnál játszók hitetlenkednek, a diler a fejét vakarja, a kis köpcös meg a kezembe nyom egy 1000res zsetont. Egyem a kis szívét.
Látom hogy kiszúr az egyik biztonsági őr, aki a vip részlegnél áll. Lassan sétálok felé. Feszélyezve érzi magát, lehet a dekoltázsom miatt, lehet a ringó csípőm tett be neki, mégis megállít mielőtt átlépném a határt.
-Csak meghívóval… - tartja fel a kezét, én pedig nekinyomom a mellem és megnyalom az ajkam.
-Ugyan Robert… hiszen már láttad a meghívóm, nem emlékszel?
-De… em.. lékszem – hebegi, ahogy érintésemmel belemászok a fejébe és kicsit megvariálom a dolgokat. Túl könnyű, már-már untatóan könnyű… A VIP részen már nagyban megy a játék, figyelő tekintetek hada szegeződik rám, látom az értetlenséget, nem ismernek, sosem láttak itt, nem tartozom a zárt csoporthoz, jaj most mi lesz?

Mindig is azok közé tartoztam, akik élvezik az életet, és nem érdekli őket, hogy haláluk után pokolra kerülnek-e vagy sem. Az életet tényleg élni kell, és nem csupán sodródni az árral, és megfelelni mások elvárásainak, hiszen ez egyáltalán nem tesz boldoggá minket. Én pedig szeretek boldog lenni, és szeretem azt csinálni, amit élvezek. Ennek megvalósulásához pedig minden eszközt meg is ragadok, és nem szalasztok el egyetlen pillanatot sem. A kívülállók, azt láthatják, hogy egy ádáz üzletember vagyok, aki nem fél bemocskolni a kezét, ha úgy hozza a sors, de valójában én még azt is nagyon élvezem, ha ezt kell tennem. Azokat, akik nem képesek kihasználni másokat, csupán sajnálni tudom, hiszen hiába minden parancsolat, nincs rá garancia, hogy a halála után jobb lesz. Legalábbis még senkivel nem találkoztam, aki elmesélhette volna, hogy milyen a halál után. Kivéve a vámpírokat, de lássuk be, ők sem a mennyországban jártak, így az ő szavuk nem igazán mérvadó ezen a téren.
Azért az élet nem csupán móka és kacagás, ezt konstallálhatom is, ahogy épp a billentyűzetemen pötyögöm, az emailt a könyvelőnek. Nincs is más zaj, csak a billentyűk kopácsoló hangja, ahogy verem őket ritmikus gyorsasággal, csak néha pillantok fel, a többi monitorra, hogy megnézzem, minden rendben zajlik-e a kaszinó területén.
A nyerőgépek képnél szinte hallom, az automaták állandó csilingelését és az aprók zakatolását, a hangot, ahogy meghúzzák a kart, vagy épp megnyomják a gombot. Ugyan kellemes lágy zene szól minden teremben, de ezt elnyomja a folytonos zsivaj, amit a halknak szánt beszélgetések keltenek, mert ennyi ember suttogása hatalmas zajjá egyesül, a nevetéssel, szitkokkal, ha egy játékos épp vesztésre áll.
A VIP részleg ajtaját figyelő kameránál kiszúrok egy ringó csípőjű nőt, még csak nem is ismerős, pedig az összes oda járó embert, alvilágit, sőt még nefilimet is ismerem név szerint. Különösebben nem is érdekelne a dolog, hiszen szinte minden este arra téved egy dögös nőnemű, aki azt hiszi, hogy ez bőven elég a belépőhöz, pedig közel sem. Már épp visszafordulnék az irományomhoz, hogy elküldjem, amikor a szemem sarkából még érzékelem, hogy Robert kinyitja azt az ajtót, pedig nem kellene neki.
- Dennis, nézd meg, Robert miért engedett be egy illetéktelent a hátsó szobába! – szólok a telefonba, ami a biztonsági főnökhöz fut be, és míg várok, hogy történjen valami a vonal másik végén, hallgatva az utasításait, ahogy összeszed még két másik farkast, ráncokba futott szemöldökkel figyelem a monitort, ami a Vip rész belső szobáját mutatja. Szinte mindenki a belépőt figyeli, ebből már biztos lehetek benne, hogy nem ismerik őt, és nem csupán az én emlékezet hagy ki.
- Uram, Robert nem emlékszik, hogy bárkit beengedett volna. – hallom a vonal másik felén megszólaló emberem mély baritonját.
- Lemegyek! – közlöm, majd még egy pillantás után megállapítom, hogy a benti emberek is mozgósítani kezdték magukat, és a főpincér már a nő útját is állta, gondlom, a szokásos kérdést teszi fel, hogy vajon mit kereshet ott. Ami nem mellesleg szerintem is pokolian jó kérdés.
- Vigyázzatok a nővel, lehet, hogy boszorkány, vagy rosszabb! – teszem le a kagylót végül, és feléve a zakómat, én is elindulok a szoba felé, hogy kiderítsem ki az idegen, és mit keres ott, ahol nem kellene lennie.