Goth vagyok, vagyis szoknyák, fűzők, csipke, brokád, fekete-fekete-fekete. Derékig erő hajam születésem óta fekete és egyenes, általában valami frizurába rendezve hordom, hogy ne legyen útban mozgás közben. Szemem átható tenger zöld, de az érzelmeimet nem tudod belőlük kiolvasni, csak, ha én is akarom. Átlagos magasságú vagyok, de ezen magassarkú cipőkkel vagy platformos bakancsokkal szoktam emelni. Nem a legpraktikusabb viselet a harcban, de mentette már meg az életem és ragaszkodom hozzájuk. Mindehhez izmos, mégis formás testalkat párosul, amit ki is emelek sötét és kihívó öltözködésemmel. Kezemen és karomon csúnya égési sérülések éktelenkednek, amiket általában ujjatlan kesztyűkkel takarok el. Testemen nem csak a korábbi sérülések találhatóak meg, hanem származásomból fakadóan ellepik az angyalok Jelei, a rúnák, köztük egy parabatai rúna is. Nem néztem meg azóta se, így nem tudom, kifakult-e, mint tudni vélem, vagy nem.


Random things about me:
-Kedvenc fegyverem a balta és a naginata, de jól bánok a dobókéssel is.
-Vonz a szépség, akaratlanul is meglátom mindenben.
-Ha ideges vagyok, akkor körmömet a tenyerembe vájom
-Beszéd közben szoktam gesztikulálni.
-A hajamra allergiás vagyok. Nem nyúlunk hozzá, nem tapogatjuk, nem piszkáljuk, semmit nem kenünk bele. Egyszerűen nem, és kész.
-Mondhatni egész jól főzök, de legjobban sütit sütni tudok.
-Aszexuális vagyok, vagyis nincs nemi vágyam sem nők, sem férfiak felé.
-Kocsmákban szoktam fellépni néha mellékes keresetként és mert szeretek zenélni, ezért még a félelmeimet is képes vagyok leküzdeni.
-Zongorázom, hárfázom, játszom klasszikus gitáron, dobon és énekelni is gyönyörűen tudok.

Nos, hol is kezdjem… Először talán normálisnak tűnhetek, de csak mert igen jól játszom a szerepem, alig látszik rajtam, hogy valami nincs rendben. Sokat gyakoroltam a dolgot, büszke is lennék rá, de mivel egyáltalán nem tartom magamat jó embernek, ezt se érzem igazán. Van egy-két (inkább sok) lelki problémám, amit igyekszem rejtegetni a világ elől és minél előbb túljutni rajtuk. Sokat haladtam az úton a lelki gyógyulás felé, de még mindig nem eleget és ez meglátszik rajtam, ha elég jól megfigyelsz. A "betegségeim" listája túl hosszú, hogy mindent felsoroljak, de azért a főbb elemeket közben majd elmondom. Általában egyedül töltöm az időmet, csak akkor keresem direkt a társaságot, ha nagyon muszáj, márpedig néha muszáj, mert tanár vagyok és az Intézet vezetője, ha úgy nézzük. Ketten vezetjük a… vőlegényemmel. Erre majd később kitérek. Nem kaptam volna meg a posztot, ha nem lennék rá megfelelő, tehát elmondhatjuk, hogy mindenem az igazság, nem is szoktam hazudni, csak ha nagyon muszáj, bár remekül tudok, az kétségtelen. Keményen állok a sarkamra, ha az kell, de a legtöbb esetben inkább az anyai gondoskodás jellemző rám, legalábbis azt mondják. Én csak nem akarom, hogy mások is olyan nyomorultul érezzék magukat mások szavai vagy cselekedetei miatt, mint én szoktam. Az önbecsülésemmel is szoktak gondok lenni, hiába ismerem az értékeimet, én általában csak a rosszakat látom magamban. Például mások szerint szép vagyok és csodás az alakom, de én csak a rengeteg heget látom, amit részben csatákban szereztem, részben magamnak okoztam. Igen, szoktam magamat bántani, hogy ne csak az emocionális fájdalmat érezzem, hanem legyen valami ami eltereli a figyelmem a túl hangos gondolataimról. Határozott vagyok. ha egyszer eldöntöttem valamit, akkor azt véghez is viszem, ha törik, ha szakad. Sokszor cselekszem pusztán dacból, mert valaki azt mondta, nem vagyok rá képes. én pedig már csak azért is megtettem, hogy bizonyítsam az ellenkezőjét. Van egy bizonyos fokú piromániám is, de azt ki tudom élni a rengeteg gyertyámon a szobámban, biztonságos keretek között. És akkor a pánikrohamokról, a PTSD-ről, az evési zavarokról és sok más egyébről nem is beszéltem, de majd megtapasztalod őket idővel. De ezeket is tanulom kezelni, például találtam kapaszkodókat: a zene és Ruko. Sajnos a legerősebb támaszomat elvesztettem és azért magamat okolom azóta is, hiába mondja mindenki, hogy nem az én hibám volt. Tudom és kész. Emiatt az eset miatt újult vagy éppen alakult ki a legtöbb betegségem.

Régen volt, talán igaz se volt. Csak sajnos nagyon is igaz, mert még most is nyögöm a hatásait. Megszülettem egy árnyvadász házaspár első gyermekeként London egyik hideg, esős, téli estéjén. Eddig nem is olyan izgalmas vagy rossz, igaz? Na, lesz ez még érdekesebb is, csak várd ki a végét. Azzal kezdődött az egész, hogy a szüleim nem engem akartak, hanem egy fiút, hogy legyen örökösük, aki tovább viheti a családnevet. Amilyen hamar csak tudták, összehozták a második gyereket, aki a reményeiknek megfelelően már fiú lett. Innentől engem vagy teljesen elhanyagoltak és magamnak kellett gondoskodnom magamról, vagy ott rúgtak belém, ahol tudtak. Mind érzelmileg, mind fizikailag bántalmaztak edzés címén és én elhittem, hogy máshol is ez megy. Csak akkor kezdtem megérteni a helyzetem mivoltát, amikor összefutottam a szomszéd család fiával. Kint laktunk abban az időben London mellett a kertvároson is túl, ahol már nagyon ritkásan álltak a házak. Mint kiderült, ők is árnyvadászok és összebarátkoztam a fiúval, aki nem volt sokkal idősebb nálam. Volt annyira rendes, hogy a barátom lett, amiről azelőtt nem is álmodtam, még akkor is együtt maradtunk, amikor a Londoni Intézetbe kerültünk tanulni és ő népszerű lett a többiek körében, én meg a csodabogár lettem. Teltek-múltak az évek, az problémáim kezdtek kialakulni, de még kordában lehetett őket tartani és Caleb segített benne. Úgy éreztük ketten erősebbek vagyunk bárminél, ezért összekötöttük az életünk és parabatai-ok lettünk. Az volt életem legboldogabb pillanata. Néhány évvel később kezdődött az az egész mizéria Valentine-nal és a gyerekeivel, majd folytatódott a háborúval. Alig volt időnk felocsúdni, egyik dolog történt a másik után és mi ketten épp, hogy túléltük az egészet. Éppen a Valentine legyőzése utáni kicsit békésebb időszak volt, amikor elküldtek minket egy egyszerű rutin munkára. Csak a területen kívül vadászó vámpírokat kellett volna meginteni, de ők úgy gondolták, nem akarnak engedelmeskedni a kérésnek és majd ezt jól demonstrálják a hozzájuk küldött követeken. Sokkal többen voltunk, mint számítottunk rá, bekerítettek. Hogy menekülni tudjunk, felgyújtottam az épületet és a lángok között próbáltunk megszökni. Találtunk egy kijáratot, de a beomlott gerendák között csak én fértem át, Caleb nem. Ott halt meg. Akkor égett meg a kezem, amikor próbáltam valamit tenni, amíg még nem volt késő. Magamba roskadtam, eltemetett az önvád és a depresszió, de valahogyan túltettem magam rajta. Nem hagyhattam, hogy ez emésszen föl, hiszen én ígéretet tettem... Nehéz volt, de mégis sikerült. Nem tudtam Londonban maradni, ahol minden rá emlékeztetett, így New Yorkba jöttem, abban a reményben, tudok az ittenieknek segíteni. De akkor kitört a háború és minden a feje tetejére állt. Olyan gyorsan ment minden végbe, hogy azt se tudtam, hova kapjam a fejem, a végén meg csak azt vettem észre, hogy engem neveztek ki az Intézet élére és hogy van egy vőlegényem. És most állok mindennek a közepén, hogy: Mi van?!