Az élet szép, és mindig csak hinni kell, hogy az legyen. Jah, mit ne mondjak szép szöveg, csak kár hogy eléggé felejthető. Mint ahogy körülbelül minden ami velem történt. Ne csodálkozz hát ha elsőre egy kicsit magának való, mégis nagyszájú kölyöknek tartassz. Joggal, hiszen az vagyok, de nem akármilyen kölyök, hiszen a árnyvadászok képeztek kii, és azt hiszem az hogy életben vagyok, példázza hogy megfeleltem a vizsgáiknak. Kemény és határozott vagyok ha harcokról van szó, és egyetlen szerelmem a fegyverarzenálom. Kissé szarkasztikus humorommal talán még az atyaúristent is kihoznám a sodrából, és nem jellemző rám a félelem, vagy tétovaság, sokkal inkább a spontán döntések és a vakmerőség szikrája. Nem szeretem ha meg akarják nekem mondani hogy mit tehetek meg és mit nem, az annyira nem én vagyok. A szüleim meghaltak nem is igazán ismertem őket, csak apámat. De aztán ő is eltűnt. Jöttek a démonok.  Az ő harcukra esküdtem fel, miután a Lightwood család magához vett mint árvát és felneveltek két másik gyermekükkel együtt. Hát ezek mellet a katonaság a búsba húzhat ám. Ez spárta volt ember. Az edzések formáltak fegyelemre, összpontosításra és morbid humorom is ott fejlődött ki és Alec az egyetlen akinek a kezébe merem tenni az életem. Ő a parabataiom.

Tulajdonképpen nem vagyok magas, inkább masszív izomzattal rendelkezem, de nem is baj, közelharcos típus vagyok ennek megfelelően nem fúj el az első szél. Alec magasabb és inasabb ő távolsági harcos. A legjobb párost alkotjuk évek óta, de a megjelenésünk tűz és víz. Az én hajam szőkésbarna, de inkább szőke, és röviden viselem, felnyírva, mert pofátlanul jól áll valljuk be, és mindehhez szürkéskék szemek társulnak. Arcom nem kifejezetten jóképű, inkább karakteres de mégis finom, angyali vonások, ahogy mondanák sokan akik nem ismernek. Akik ismernek azok szerint egy emberbőrbe bújt démon tudok lenni. Szeretem a feketét, és a kényelmes darabokat, és mindig harchoz vagyok öltözve szinte keresem a bajt. Bőr vadász felszerelésem kiegészítői a szeráfpengék, az ujjatlan kesztyűk, és a masszív bakancs, aminek remek tapadása, nem borulok fel egykönnyen.

Extras:
- Legnagyobb különlegességem és a világ mázlija, hogy csak egy van belőlem.
- Az intézeten belül harcos vagyok, szóval néha akár még órákat is adok másoknak.
- Szeretem a démon motorokat.
- Lángol bennem a mennyi tűz.
- Szeretem a fagyit.

Mit akarsz, hogy kezdjem? Mint David Copperfield? Megszülettem, éltem és felnőttem... vagy beszéljek inkább arról, ami tényleg fontos, és lényegi tartalommal is bír?

Na ugye, ne untassuk egymást feleslegesen. Az valahogy nem kenyerem, de mindjárt nyakon vágok valakit ha nem hozzák ki végre a söröm amit megrendeltem. Egyedül vagyok, egy mondi clubban, éppen elvegyülök, és elképzelni sem tudnád milyen furcsa hangulatom van. Nosztalgiázom! És már ittam egy két üveggel szóval meglehetősen rossz a kedvem.

Tudod milyen az, amikor az egész életed egy hazugságra épül? Ki vagyok én? Johnaton Wayland. Morgenstern. Lightwood. Herondale. Sok név igaz? Mind az enyém, vagy egy ideig az enyém volt.

Lightwood-ék neveltek fel gyakorlatilag, miután apám meghalt, akiről azt hittem hogy Michael Wayland. Aleccel és Izzyvel nőttem fel a Yorki intézetben és szerettem a kisöccsüket Maxot is. Nem volt sok célom az életben, fejlődtem, harcossá váltam, és fiatal korom ellenére, már 16-17 évesen ismerték a nevem a démonölések kapcsán. Vakmerő ifjú voltam, és szerintem ezt most se nőttem ki. Az életem ezután viszonylag nyugalmas volt, és aki a legnagyobb felfordulást okozta benne, az nem egy újabb démon volt, hanem egy vöröshajú boszorkány. Clarissa, a mondén lány, aki látott minket a Pandemoniumban ahogy megöltünk pár alakváltó démont. Azt hittem az is csak egy rutin meló lesz mint eddig mind, de ő látott engem, és megzavart. Látta mit teszünk és gyilkosnak tartott minket ezért.

Napokkal később láttam újra, egy lúzer mellett ült egy kávézóban amikor felbukkantam, és gúnyosan bemutatkoztam neki. Nem hagyott nyugodni, és amikor megtámadták, megmentettem az életét, és elvittem az intézetbe, azt hiszem ott rontottam el. Onnantól kezdve valami elkezdett kialakulni, barátság, vagy bajtársiasság, később mélyebb dolgok, és azt hittem sosem fogom ezt érezni. Aztán jött a vihar.

Kiderült hogy az apám, nem is az volt, akinek gondoltam, hanem Valentine, az az árnyvadász aki ellen küzdöttünk hogy ne szerezhesse meg a Végzet Kelyhét, az egyiket Raziel angyal három ajándéka közül. Ez volt a helyzetben a kisebbik rossz, de kiderült hogy Clary is az ő lánya, tehát.... testvérek vagyunk. Testvérek! Ezt a pofont nem lehetett csak úgy kiheverni, eléggé megviselte az érzéseim, hiszen mindazt amit éreztem nem szabadott volna éreznem, és Clary... mellettem volt és mégsem érhettem el. Ez volt a legrosszabb az egészben. Hogy akibe beleszerettem, tiltott gyümölcsnek számít, de hallod, a meglepetéseknek még nem fejeződtek be. Kiderült hogy mégsem Valentine fia vagyok, hanem az ő egykori barátjáé, Stephen Herondale-e. Ezt is onnan tudom, hogy amikor összetűzésem volt az Inkvízítorral, meglátta a csillag alakú heget a vállamon és kiderült hogy gyakorlatilag az ő unokája vagyok. Erről később Amatis mesélt nekem, és adott egy dobozt apám cuccaival, mert ő volt az első felesége, de Valentine miatt el kellett válnia hogy egy szelídebb feleségtől szülessek meg. Anyám még a születésem előtt meghalt, de a magzatot kivették és tiltott dologgal, angyali vérrel tartottak életben. És élek a mai napig is.

De ez nem volt ám elég. Előkerült Clary igazi bátyja Sebastian, aki ellen szintén harcolni kellett, de valami miatt elvesztettem kicsit az öntudatom, és egy ideig teljes egyetértésként éltem vele és még Claryt is magammal vittem ebbe az őrületbe. Szerencsére nem tartott sokáig és felébredtem belőle, de a mennyei tűz... bennem izzott, és hiába formálta Clary Michael kardjába Dicsőségbe, maradt bennem is. Egy élő fegyver lettem. Bánom? Bánja a hóhér, még egy fegyver a démonok ellen nekem csak jó. Volt egy időszakom amikor megpróbáltam jógázni vagy meditálni egy vérfarkas segítségével, és most visszatértem hozzá, hogy tudatosan tudjam irányítani ezt a tüzet. Egyszerűen nem hagyhattam ki egy ilyen lehetőséget. Most is ezen gyakorlok és... végre élek. És nem vagyok egyedül, Clary velem van.