Kicsit még mindig morgunk egymásra a pár nappal ezelőtti veszekedésünk után, ezt az is mutatja, hogy tüntetően háttal fordulva alszik nekem, miközben próbálok úrrá lenni háborgó gyomromon. Magamban számba veszem mi mindent ettem össze tegnap, és úgy döntök, valószínűleg az ebédre elfogyasztott sushi lesz a ludas, nem bírja a gyomrom a nyers halat. Ilyen állapotban készen lennék rá, hogy kimondjam, hogy oké, hülye voltam, én beszéltem baromságokat, de még mindig igaznak érzem amit mondtam: "Nem lehet mindent megvásárolni". Elvégre az én szerelmemet sem pénzért vette, és ezt ő is nagyon jól tudja. Nem a pénze érdekelt, hanem ő maga, és továbbra sem vagyok hajlandó kihasználni hogy ahogy ő fogalmazott "a pasim mocskosul gazdag". Bár lehet, hogy ezt kéne tennem, elvégre ő is ezt várja tőlem. Arra számítottam, hogy sértett büszkeségében haza fog állítani valami méreg drága cuccal, vagy olyasmire költ el egy rakás pénzt, amivel bizonyíthatja az igazát. Mit tudom én, egy furulyázó strucc, vagy valami hasonló ökörség.
Ahogy a rettenetes maró érzés felkúszik a torkomba felülök, és még pár másodpercig viaskodom a gyomrom tartalmával. Erre már Crag is felpislog, de látszik az arcán, hogy még félig alszik, én viszont nem bírom tovább. Valószínűleg úgy festek mint egy hulla, annyi erőt is érzek magamban, mégis sprintelek a fürdőszobába.
Aztán 15 perc múlva újra. Megint megfordul a gyomrom, megint émelyegni kezdek, de már nem küzdök a rosszullét ellen. Eddig is csak az ágy szélén ücsörögtem, annyira futotta, hogy egy alsónadrágot vegyek. Újabb sprint a fürdőbe, éppen csak elérek a kagylóig, mikor minden kijön belőlem ami még bennem volt.
- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondanám terhes vagyok -morgok magam elé a wc mellett ülve, mert nem tudom, fel merjek-e állni.
A kérdése azért jól esik, nem szeretek haragban lenni vele, pláne nem ilyen kis piszlicsáré hülyeségek miatt. Végül is ez csak egy elszólás volt, mégis mind a ketten makacsul ragaszkodunk az igazunkhoz ilyenkor.
- Aha...egy pohár citromos vizet, légyszi! Az talán segít. -szólok vissza kicsit gyenge hangon, a gyomrom remeg a rosszulléttől.

-Általában segít - nyöszörgöm a választ kérdésére, miközben a fejemet a hideg csempének támasztom, hogy megnyugtassam a gyomromat. Utoljára gyerekkoromban éreztem ilyen vacakul magamat, mikor beteg lettem, de ez most határozottan más érzés.
Hálásan felmosolygok rá, ahogy alám taszigálja a párnát, és a vállamra teríti a köntösömet. Még mindig forog a gyomrom egy kicsit, mikor elveszem a poharat, talán ha megiszom tényleg jobban leszek, ki tudja. Vagy nem. Majd elválik. Mivel nyomorultul érzem magam, nincs többre erőm, mint a combjának dönteni a fejem, és apró kortyokkal iszogatni. Néha egy-egy nyöszörgés hagyja el a számat, de a gyomrom lassan megnyugszik. Aranyosan mosolygok fel rá.
- Köszönöm szépen édesem, jobban vagyok. -mondom, kicsit még mindig nyüszögve, de a színem már talán jobb valamivel.
Lassan feltápászkodom, a kezébe kapaszkodva, amit láthatóan azért nyújt, hogy felsegítsen. Ahogy felegyenesedem, megint megfordul a gyomrom, de most már magamban tartom.
- Van itthon Nutella édesem? -kérdezem, és magam is meglepődök magamon. Sosem voltam édesszájú, a Nutellának pedig már a nevétől is rosszul vagyok, de most úgy érzem egy egész üveggel meg tudnék enni. Ez már a második terhességi tünet, amit egy fél óra alatt produkálni. Racionalitásom azt súgja, hogy ez hülyeség, de már bármit el tudok képzelni.
Kislattyogok a konyhába, látom a szemem sarkából, hogy jön utánam, majd a legnagyobb elánnal kezdek el kutatni a konyhaszekrényekben. Ahogy megtalálom a nagy üveg krémet, keresek magamnak mellé egy kiskanalat is, és lehuppanok az asztalhoz, hogy elkezdjem a kanállal befalni az édességet. Felnézek, és meglátom aggódó tekintetét, nem tudom nem észre venni.
- Igen édes, baj van? Olyan nagyon nézel -mosolygok rá, fültől-fülig csokisan.

-Nem tudom miért volt, de én nagyon örülök neki- mondom mosolyogva, fülig maszatosan. Most, hogy ettem egy kicsit, végre nem akar kifordulni a gyomrom a helyéről. Szemügyre veszem az üveget, és konstatálom, hogy a felét befaltam, amit egy kicsit megint elzöldülök, de már inkább csak a gondolattól, hogy ezt az édes vacakot mind magamba tömtem, és undorodva tolom el magamtól az üveget.
-Csak tudnám mi van velem....-sóhajtok lógázva a lábamat a széken. Tényleg aggódó arckifejezéssel néz rám, ami nagyon jól esik a kis szívemnek, de közben azt érzem, hogy van itt valami simlisség, amiről nem tudok. Már megtanultam mellette, hogy semmit sem szabad firtatni, csak szépen ki kell várni, a megfelelő pillanatot, amikor épp olyan kedvében van, hogy válaszoljon. Úgyhogy úgy döntök, ha van valami, amit nem tudok, azt majd elmondja. Épp szólásra nyitom a számat, amikor valami furcsa érzés lesz úrrá rajtam. A hideg szaladgál a hátamon, és az ajtó felé pillantok. Ez azt hiszem, valami démoni tulajdonság, nem szeretem, ha bele másznak a személyes kis világomba, Crag persze kivétel ez alól.
- Csengetni fognak édesem -mondom mosolyogva, és ahogy látom már meg se lepődik, hogy megint megéreztem

Kicsit tétován toporgok a lakosztály ajtajában, felszerelkezve a könyvekkel, amiket Magnustól kértem kölcsön. Igazán megtiszelt a férfi, mikor rám gondolt mint segítség, de ilyet még soha életemben nem láttam. Én egy még nem jelölt árnyvadász, és egy Eidolon, vagyis ember-formájú démon gyermeke vagyok, míg ez a fiú valódi félévre, ráadásul egy erős entitás fia. Mindezek ellenére össze szedtem legjobb tudásomat, elő hívtam emlékeimet arról, hogy milyen is volt várandósnak lenni, és minden segítő szándékommal felszerelkezve eljöttem. Mr. Marshall nem igazán írta körül, hogy mégis hogyan esett meg a nagy eset, de remélem erre is választ kapok. Erős mágia lehet emögött, hiszen ez a legnagyobb lehetetlenség ami csak megeshet. Egy várandós boszorkánymester...egy 20 éves fiú.
Mire mindezt végig gondolom szerzek elég bátorságot hogy becsengessek. Nem is kell sokat várnom, mikor a magas férfi megjelenik az ajtóban, ő nyilván Crag, aki ide hívott. Kedves mosoly jelenik meg ajkaimon, kezet nyújtok neki.
- Ön bizonyára Mr. Marshall! Örülök, hogy megismerhetem. Tessa Gray vagyok.

Ahogy magamra maradok a konyhában megszáll az ijedtség. Nem vagyok olyan jól, és tudom, hogy Crag csak egy fél percre ment el, így nem értem igazán rövidke pánikomat. Mintha bármi szörnyűség történhetne abban a néhány percben, ameddig ő távol van. Fél füllel hallom a női hangot az ajtóból, de nem ismerem, így egyre kíváncsibb leszek. Vajon kit hívott aggodalmában, és az a valaki mennyire tud segíteni a fenn álló helyzeten. Még néhány elfojtott mondat hallatszik, majd az ajtó felé fordulva látom, hogy kedvesem egy alacsony nő társaságában jelenik meg. Azonnal felismerem, hiszen őt minden boszorkánymester ismeri. Tessa Gray, egy nagyon is különleges boszorkány. Annak idején két gyermeknek adott életet, pedig azelőtt úgy hitték ez lehetetlen. Azóta sem érti senki, hogy ez hogyan volt lehetséges, bár engem inkább az foglalkoztatott mindig vele kapcsolatban, hogy hogyan élhette túl a férje, gyermekei, és unokái halálát. Talán most lenne esélyem megkérdezni, de nem akarok neveletlen lenni. Helyette csak engedelmesen feltápászkodom Crag kérésére és egy apró mosoly jelenik meg az arcomon.
-Persze természetesen - szusszanok, ahogy megint megfordul a gyomrom. Inkább kezet nyújtok a nőnek, nem törődve a rosszullétek.  -Nagyon örvendek Miss Gray, Valerian King vagyok.
Kicsit felnevetek ahogy a nő kedvesen megnoszogat a nappali felé illedelmesen előre engedem mutatva neki az utat. Mikor elindul utána sietek a nappaliban pedig óvatosan ledobom magam a nagy kanapéra, hogy rendesen meg tudjon vizsgálni, bár még mindig nem egészen világos, hogy Crag miért hívta ide ilyen sietve egy sima gyomorrontáshoz.