Tökéletes eseménytelenséget tervezek a mai napra, mert elegem van az emberekből, és démonokból is. Mindig van valami bajuk, és mindig akarnak valamit és néha nincs az az összeg hogy hajlandó legyek megtenni egy két ostoba kérést. Egyszerűen ki tud borítani az emberi ostobaság ezen szintje, és ilyenkor szinte menekülnék önkéntesen is a démoni világba, hogy legalább ott békén hagynának. Mondjuk, nem mintha nem lenne elég házam a világ legkülönbözőbb pontjain, de a saját fajtám még ott is képes megtalálni. Pláne Magnus, na vele meg a szerelmi lírájával totálisan kivan a tököm.
Most viszont kihasználom hogy a közelben sincs, mert épp valahol nyaral a szívszerelmével és egy egész napos lustálkodással ünneplem meg, és csak ebédelni kelek fel, azt is csak úgy hogy egy keleti mintákkal díszített köntöst húzom magamra. Nem mondanám hogy túlöltözöm a helyzetet.
Az ebéd utáni eseménytelenségem, azzal töröm meg hogy a kanapémra heveredve tömök egy vizipipát és odahúzok egy vaskos könyvet, ami a különböző vallások démonábrázolásairól szólnak. Nem épp mai mű, de keresek benne valamit, és teljesen jó unaloműzés, legalább egy kicsikét hasznossá is teszem magam. Sikerül benne olyan jól elmélyednem, hogy arra leszek figyelmes, hogy valaki kopogtat a lakásajtómon, és varázsszemet formálva kémlelek ki ki az, de mikor meglátom hogy Amelia az, egyszerűen kinyitom az ajtót és hagyom hogy rám találjon. Vámpír, szóval kiváló hallása szaglása alapján kizárt hogy ne találjon rám. Felülök, és összecsukom a könyvem.
- Amelia, gyönyörűségem micsoda nem várt meglepetés - mosolyodom el, mert vele sosem lehet tudni éppen hányadán állunk és mit akar tőlem.
- Érzed otthon magad, ahogy általában - intek körbe a lakásban és várom hogy ezúttal mint valami hurrikán söpör végig itt, vagy nyugodtabb és szót is lehet vele érteni, nem csak a hálószoba falain belül. Amelia annyira ellentétesen képes viselkedni, de azt hiszem pont ezt kedvelem benne a legjobban. Kiszámíthatatlan ciklon. Bár annak is elképesztően szexi.

Tulajdonképpen nem is tudom, miért kopogtatok Mystral ajtaján. Ha akarnék, simán be is mehetnék. Volt is már rá példa nem egyszer. Volt, hogy szimplán rátörtem, esetleg otthon vártam este, ha elment valamerre szórakozni. Ma azonban pont a hivatalosságommal akarok meglepő lenni. Bár valószínűleg az elmúlt száz évben már hozzászokhatott a kiszámíthatatlanságomhoz. Már amennyire ahhoz képes valaki hozzászokni egyáltalán.
Az ajtó, ahogy várom, hamarosan kinyílik előttem. Mystral nyilván a mágiáját használja hozzá, nem személyesen nyitja azt ki előttem. Pedig nem mondom, hogy ne hízelegne nekem, ha tárt karokkal rohanna felém, mint egy igazi hősszerelmes, boldogan a karjaiba zárva, hogy végre itt vagyok. De hát ő sosem volt ilyen. Talán az idegeimre is menne és nem is járnék vissza hozzá időről-időre, ha így meghunyászkodna előttem. Bár azért hazudnék, ha azt mondanám, rosszul esne, ha valaki körülrajongana. De New York főboszorkány mestere nem ilyen még szerelmesen sem. Ha szerelmes egyáltalán. De ez nem az érzelgősség ideje. Annak soha nincs itt az ideje. Nem engedhetem meg magamnak, ha a kezemben akarom tartani az irányítást. Pláne egy féldémonnal szemben, amilyen ő.
Még nincs egészen két hónapja, hogy egy átüzekedett éjszaka után magára hagytam minden szó nélkül. Az a tipikus békülős szex volt egy nagy veszekedés után, ahogy általában mi művelni szoktuk ezt. Azóta nem kerestem. Valószínűleg ő sem engem. Jó lenne hinni, hogy hiányoztam neki, de az ő esetében ebben nem lehetek biztos.
Mindenesetre akár tetszik neki, akár nem, most megint itt vagyok. Hogy meddig maradok? Az majd elválik. Nagyban függ attól is, hogyan fogad, mit vált ki belőlem a viselkedésével.
Nem nehéz megtalálnom a szagok és hangok alapján. A vízipipája tömény illata amúgy is elég árulkodó már messziről. A kanapén ülve találok rá, kezében egy könyvvel. Elég tipikus kép, szeret így lazítani, ezt már tudom róla ennyi többé-kevésbé együtt töltött idő után. Megjegyzésére csak sokat sejtető, de mégis kissé hűvös mosollyal reagálok, ahogy a bárszekrényéhez lépek.
- Kérsz? - mutatom felé az üveget. Kicsit abszurd persze, hogy a saját borával kínálgatom, mikor nála vagyunk, de aligha akad fönn bármelyikünk is ezen. Aztán válaszától függően egy vagy két borospoharat is kiveszek a szekrényből, mielőtt visszacsuknám azt. Megtöltöm a poharakat a vörös nedűvel (sajnos nem vér, de a színe legalább hasonló) és közelebb megyek hozzá. Ha kért, felé nyújtom az egyik teli poharat és aztán foglalok csak helyet, ha nem, csak a sajátommal a kezemben, az üveget azért kartávolságban elhelyezve az asztalon vagy a földön ülök le egy fotelba. Ennél többet egyelőre nem mondok, csak belekortyolok az italba, tekintetemet végig Mystralra függesztve. Talán várok valamire, azért hallgatok, figyelek. Megeshet, hogy ez csak afféle vihar előtti csönd és mindjárt kitör valami. Igazából pont azt akarom, hogy ne tudja, mik a szándékaim, ne bírjon olvasni belőlem, a hangulataimból. Egyelőre ne. Nem engedhetem, hogy túlzottan kiszámíthatóvá váljak számára. Az veszélyes lenne. És jóval kevésbé szórakoztató is. Nekem legalábbis mindenképp.

A mai napi tervem kimerül mindabban, amit csinálok. Pipázom, és olvasgatok egy régi könyvet a démonábrázolásokról, mert keresek valamit, egészen konkrétan hogy később felhasználhassam majd. Növelem a hatalmam, de hát New Yorkot felügyelet alatt kell tartanom, mert nem hiányzik nekem hogy elszabaduljanak itt a boszorkánymesterek, csak mert nem figyelek oda. Bár szerencsére a munkám java részét elvégzi Magnus és Kouji, de azért néha rájuk pillantok. Olyan, negyed évente egyszer, öt percre, annyi elég is. Nekem is, nekik is. Ha valami bajuk lesz, úgyis felkeresnek, nem titok hogy hol lakom, ahogy az sem, hogy nem keresem a felesleges balhét.
Az úgyis megtalál engem, ahogy ez a szőke ciklonszerű, gyönyörű vámpír is, aki megint az ajtómon kopogtat, szóval ma úgy döntött valamennyire udvarias lesz. Micsoda kellemes változatosság, de beengedem, őt mindig. Életem asszonya körülbelül, de azt hiszem unatkoznék nélküle, és egy idő után keresném. Volt már hogy én kopogtam nála. Ez ilyen bevett szokás nálunk.
Macskasárga szemeimmel figyelem, ahogy kiszolgálja magát, előtte nem rejtem el ezt a furcsaságom.
- Kérek, ha már ilyen kedvesen megkérdezd - mosolyodom el, és megjelölöm hol tartok az olvasásban. Felkelek magam is, és a bárszekrényhez indulok, óvatosan közelítem meg, bár most éppen nyugisabbnak tűnik, talán nem veszekedni jött. Ha hagyja magát, akkor futó csókot nyomok az ajkaira, mielőtt mindketten helyet foglalnánk a kényelmes kanapémon, ami annyi emléket őriz már, és nem mindegyik szalon képes.
- Szóval Gyönyörűm, hogy megy a sorod? - kérdezem ahogy belekortyolok az italomba, és bedobom a felvezető kört hogy kiderüljön, ma mi a szándéka. Nekem lenne több is, de majd eldől merre alakul a mai este.

Mystral &&  Amelia

■ ■ Problem ■ ■Bocsi a késésért! ■ ■credit