Nem vagyok túl magas, csak mindössze 166 cm, a súlyom 50 és 60 kiló között mozog, szóval elég törékenynek tűnhetek. De rendszeresen edzek, bár nincs különösebben olyan sport, amit művelnék. A külsőmre, ha az alkalom úgy kívánja meg, nagyon is tudok adni, de jobb szeretem az egyszerű farmer, póló, tornacipő kombót, mint bármi mást. Azt hiszem átlagos lány vagyok, nem tűnök ki a tömegből, sok hasonló nő futkorászik, mint én. Amit viszont szeretek magamban, az a szemem. Apámtól örököltem a nagy, zöld szemeket és ez a szín nem is olyan gyakori. A többi dolog rajtam, mint mondtam, nem olyan látványos. Jah, leszámítva a bazi nagy harapásnyomot a bal vállamon. Az azért elég látványos…

Hogy milyen is vagyok valójában, az még nekem sem egészen tiszta. Nos azt hiszem, ezt nem nehéz összefoglalni. Klausztro- és haptefóbiás vagyok, bár ez utóbbi gyengébb és csak bizonyos szituációkban jön elő. A klausztrofóbiám már más tészta, sokkal erősebb és mindig elkísér, ezért nem liftezek, soha, és nem megyek el szinte sehol mosdóba, csak is otthon. A történetemből adódik, hogy nehezen ismerkedem és szeretek egyedül lenni, a gondolataimmal és a magányommal. Nem tudom, hogy mikor fogok végre a saját lábamra állni, de azt hiszem, hogyha rajtam múlik, akkor soha. Jobb ez a megszokott, magányos élet a kis félelmeimmel, amik nélkül már nagyon furcsa lenne… Persze ez nem azt jelenti, hogy nem akarok tőlük megszabadulni, pszichológushoz is jártam, de akkor is. Olyan lenne, mintha elveszteném a társaimat, akik ha rosszak is, de tudom, hogy velem vannak. Nagy erénynek tartom az önuralmat, amit a börtönben töltött idő alatt el is sajátítottam, amennyire csak lehetséges, ezért nehéz kihozni a sodromból; de ha valakinek mégis sikerül, nos az ne számítson jó indulatra. Szóval, ha bezárnak, azzal meg tudnak törni elég hamar, bármennyire is vagyok hidegvérű, más dolgokkal szemben.
Bár, amióta egy farkassal osztozom a testemen, elég rendesen felborult ez a higgadt nyugalmam...

1990-ben születtem, New York egyik szegénynegyedében. Az előnyöm csak annyi, hogy ez a negyed - Hoorerville - a Central parkban van. Vagy volt, nem is tudom. De a lényeg, hogy a közelben sok gazdag élt és mivel a szüleim elég életre valók voltak, ezért egészen jól éltünk.
Persze mind ezt csak az elmondottak alapján tudhatom, mert mindössze 2 éves voltam, amikor elvesztettem őket. Elvileg autóbalesetben haltak meg, de én ebbe nem tudtam bele nyugodni, és szaglásztam egy kicsit. Nekem sokkal inkább tűnt gyilkosságnak, mint balesetnek. Elhatároztam, hogy megkeresem a gyilkost…
Szóval megtalált a gyámügy, vagy mi a szösz, és pár nap múlva a nagybátyámhoz és a nagynénémhez kerültem. Mivel nekik úgy sem lehetett gyerekük nagyon szerettek és gondos szüleim voltak. Életem legszebb 10 évét töltöttem velük. Boldog, ártatlan kislány voltam egészen nénikém haláláig, ami hirtelen és könyörtelenül bekövetkezett. Hogy mi jött ez után? Én féltem és megrettentem, főleg, hogy új otthonunk a nagybátyám kocsmája lett, mivel  eladta régi, külvárosi házunkat. Persze 12 évesként nagyon féltem, mert sötét volt, büdös és egy csomó bunkó paraszt de kamaszként elkezdtem értékelni. Annyi pia amennyit csak akarok, és teljes szabadság. Magam dolgoztam meg a motoromért és mindenemért amim csak volt, a magam ura voltam az a magányos típus. Féltek tőlem, pedig visszapillantva inkább voltam szánalmas mint félelmetes. Bőr dzseki, fekete farmer, a csizmában kés és persze vadító, füstös smink. A pasik imádtak, de nem tudtak betörni. Csak a beszállítómnak nyújtottam némi szolgáltatást,  a füves cigiért cserébe. A gimin átevickéltem, és végül is az érettségim is meg lett, csak a matekot vettem, ami valljuk be nem is rossz.
De a középiskola után már forrongott bennem a bosszúvágy, hogy elkapjam szüleim gyilkosát. Iszonyatos erőfeszítések árán leszoktam a drogról és minden időmet az üldözésnek szenteltem. A nyom kezdett forrósodni, amikor belépett az életembe a titokzatos és lovagias idegen. Az ujja köré csavart, ami hát, nem volt nehéz. A mocsokba, ahol éltem, ő hozott pár kedves szót és naiv kislányként bedőltem neki. Még az is Chris malmára hajtotta a vizet, hogy Paul - a nagybátyám - is támogatta ezt a kapcsolatomat. Kettejük unszolására végeztem el - még kimondani is szégyen - az esküvő szervezői tanfolyamot. Kár volt… Vagyis igazából semmi értelme nem volt.
Nem kellett sok és annak a görénynek sikerült betörnie, nem is kellett neki több és kimutatta a foga fehérjét. Bezárt és kísértett. Olyan volt akár a pokol. Elhitette velem, hogy nélküle semmi vagyok, hogy ő ad nekem életet ha kiállom a „próbáit”. Egy hétig egy apró ketrecben tartott, hogy még felállni sem bírtam. Közben rémisztő ígéretekkel tartott a markában, és én, kis hülye 19 évesként elhittem minden szavát. Istenné vált a számomra, pedig maga volt a sátán. Amikor letelt ez az egy hét, kirángatott és vert. Állandóan megvert, szíjjal, pálcával, vagy az öklével, mindegy volt neki. Senki sem hallotta, hogy üvöltök, senki sem látta, hogy tele vagyok zúzódással és véraláfutásokkal. A csonttöréseket már nem is számoltam egy idő után. Általában félholtra vert össze, ezért már nem tudott, vagy inkább nem akart szexuálisan kihasználni. Erre jók voltak a kurvák is, őket nem bántotta, de csak mert előtte kiélte magát rajtam és feljelenthették volna, ha egy ribanc törött bordákkal megy vissza. Bár nem tudom, hogy bárkit is érdekelt-e volna az eset, de ő jobban félt ennél, mintsem hogy kockáztasson.
De ez is véget ért egyszer. Egyedül voltam, álltam a sarokban ahol mindig várnom kellett rá és a félelem mint köd szállt fel lebénult agyamról.  Összeállt a kirakó és mintha nekem jött volna egy tank, olyan volt a felismerés. Ő a gyilkos! Addig a percig soha nem mertem elmenni a sarokból, amíg nem adott rá engedélyt, de akkor elhatároztam , hogy megölöm. Bélyegként sült a koponyámba…ölni! Elhagyott a félelem, bár remegő kézzel kerestem meg az elkobzott késemet, s visszaálltam a sarokba. Az idegességem nőt, de az elhatározás szilárdan élt bennem. Minden sejtem tudta, ezt meg fogom tenni. Néztem az órát és érzékeim kiélesedtek. Megjött. Háttal állt nekem. Nem tétováztam, a kezem lesújtott és megmártottam benne a kést, egyszer, kétszer, háromszor. Összerogyott, én pedig álltam felette és nem éreztem semmit, nem mondtam semmit. Aztán megremegett a térdem. Gyilkossá lettem! Újra megragadott a félelem, a kés kiesett a kezemből, és kitágult pupillával meredtem véres kezemre. Gyáva voltam, hát feladtam magam. Nincs ezen mit szépíteni,  de ennek köszönhetem, hogy most szabad lábon vagyok.
Azért a kiskorúak börtöne nem egy álom…Pláne ha az ember egy csomó szexuálisan túl fűtött lány között van. Bár lehet furcsa, de jót tett nekem a börtön. Az időt felhasználhattam arra, hogy mint testileg, mint lelkileg megerősödjek. Különc voltam a kezdetektől fogva. Én csendben voltam, nem kezdtem ki az őrökkel nem is lettem leszbikus. Edzettem. Minden nap. Minden szabad időmet ennek szenteltem. Komolyan új életet akartam kezdeni. Mindent, amit ma tökéletesen tudok, ott tanultam. Például célbadobni. 20 m-ől is bárkit megölhetnék egy késsel. Ráadásul a pszichológusom is jó volt és az sem ártott, hogy Paul gyakran meglátogatott. Bár iszonyat a kiskorúak börtönében senyvedni, én szerettem, nekem a biztonságot jelentette. Csak másfél évet kellett letöltenem, mert feladtam magam, és mert beszámíthatatlan állapotban cselekedtem, és mert akit megöltem, az egy körözött őrült. Na meg persze a jó magaviseletem is segített. Mikor közölték, hogy feltételes szabad lábra engednek nem örültem, mint bárki más tette volna. Nem akartam kijönni a való életbe, mégis vonzott a lehetősége az újra kezdésnek. Már betöltöttem a 21-et mikor haza értem. Az egész kocsma ujjongott. De valami megváltozott, és rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az. Megálltam a kis egérlyukban amit a szobámnak csúfolok, a tükör előtt és egy életerős, de üres nőt láttam. Megváltoztam, nő lettem, méghozzá nagykorú. Végig simítottam az arcomon lévő vágás nyomon. Csak ennyi emlékem maradt a fegyházról. Egyszer egy cellatársam megpróbált kizökkenteni, rideg nyugalmamból, és végső erőfeszítésként előrántotta a bicskáját…
Emlékszem ezen tűnődtem a tükör előtt állva, majd hirtelen leültem az asztalomhoz, amin minden ugyan úgy volt mint 3 évvel ezelőtt. Kifestettem magam, de fájdalmasan állapítottam meg, hogy ezen a téren sokat ügyetlenedtem, de végül két vad, füstös zöld szempár nézett velem farkas szemet a vágás nélkül. Már csak valami ruha kellett, de hamar rá kellett jönnöm, hogy szinte majdnem minden kicsi rám, mert kiizmosodtam őket. Egy fekete, szürke kockás ing, viszont pont akkor lett jó rám, pedig mennyit vágytam rá már a gimiben, hogy hordhassam.
De a lényeg az, hogy utólag megünnepeltem a 21. születésnapomat. Csak egy kicsit basztam be… Persze nem bírtam a piát. Mitől is bírtam volna? A börtönben nem adtak.
Semmire sem emlékszem az estéből, csak arra, hogy másnap egy erdőben ébredtem és eltompult agyamba még ilyen másnaposan is bele vágott a fájdalom. A bal vállamon egy nagy harapásnyom éktelenkedett, ami a mai napig is látszik. Ott volt a motorom csoda, hogy haza értem.
Otthon leparkoltam egy kocsma előtt és pár idegenre lettem figyelmes, miközben sajgó vállamat szorongattam, ami mintha fel sem tűnt volna nekik, pedig tiszta vér volt az egész karom. Zsibbadt agyam nem fogta fel a szavaikat és az is lehet, hogy elvesztettem az eszméletemet, mert csak arra emlékszem, hogy betesznek egy autóba, ami ellen nem is próbáltam védekezni, majd a következő kép, hogy egy ágyon fekszem és ahogy kinyitom a szemem ott állnak felettem és néznek. –Kik vagytok… és mi a halált akartok tőlem? - nyögtem, ők pedig szép lassan és nyugodtan beszélni kezdtek hozzám. Alig fogtam fel valamit abból, amit mondtak, csak annyi maradt meg, hogy mikor közölték vérfarkas leszek gúnyosan kiröhögtem őket és próbáltam felállni, de nem igazán sikerült. Aztán meg azt mondták, elmehetek, de akkor meg fogok dögleni. Erre aztán őrülten felkacagtam, és nagyobb erővel próbáltam elmenekülni, de zsibbadt tagjaim nem engedelmeskedtek és a fájdalom nőtt. Aztán sötétség és fájdalom. Megküzdöttem egy szürke, kék szemű farkassal. Két nap múlva felébredtem, tompán és ziláltan, ugyanabban az ágyban. Nagyobb lettem, erősebb, vadabb és szebb. Minden régi sebhelyem eltűnt, még a vágás is az arcomról. Most már hittem nekik… Magyarázni kezdtek újra, tanítani és segíteni egy új élet elkezdésében. Hirtelen felborult az egész világ. Minden, ami biztos volt bizonytalanná lett. Az ingerek erősebbé az érzések lehengerlőbbé váltak.  Újra kicsi és törékeny lettem. Legnagyobb ellenségemmé én magam váltam. Fellázadtam önmagam ellen, az elmém elvesztette az irányítást, egyszóval a káosz eluralkodott rajtam pár hónapig. És igen a félelem ismét bekopogott szívem ajtaján és én készségesen befogadtam.
Öt évig tanítottak és végre visszaszereztem a hatalmat önmagam felett. Kiderült, hogy védelmező vagyok, vagy mi…
Felnőtt farkas vált belőlem és le is léptem azonnal. Falkát kell keresnem, de egyenlőre elegem van a farkasokból, legfőképpen abból, amelyik bennem lakik és én vagyok, mert egy makacs kis dög, pedig már azt hittem kinőttem ezt a kort… A falka pedig rá ér, nem? Hiszen akármelyik vérfarkas kinyuvaszthat, az emberektől, pedig nem kell tartanom…