Összegömbölyödve fekszem az ágyamban, a takaró alá bújva. Tegnap elszalasztottam az utolsó lehetőségemet. Vagyis elfutottam előle, mert megijedtem attól, amit kiváltott belőlem. Pár szavával, minden indulatomat képes volt a felszínre hozni, és ez rémisztő. De ami bennem lakik, az a sötétség, az még sokkal rosszabb. Nem értem miért voltam mindig gyáva, hogy nem tudtam végezni magammal. Pedig megpróbáltam. Kétszer is... Az éjjel nem tudtam aludni. Borzalmas rémálmaim voltak. Még mindig kísért. Gondolom, azért mert Nicho szépen előcsalta a félelmeimet. Farkasként sem ment az alvás. Nem jó egyedül. Előjönni sem mertem azóta. Félek, hogy ha összefutnánk megvetne, és nem akarom látni azt a tekintetet. Az egyetlen dolog, ami miatt találkoznunk kéne, az az, hogy visszaadjam a fásliját. Bár megpróbálhatnám visszacsempészni is. Most is itt vannak, szépen összetekerve egy halom koszos zsepi mellett. Teljesen a magányomba zuhanok, nem is érzem, hogy valaki közeledik, csak a kopogás riaszt fel. Felülök hirtelen és ahogy meghallom a hangját elsápadok. Meg akar szidni, amiért elfutottam? Jajj, nem, nyugi. Nyugi. Kapkodva kiugrok az ágyból és azt sem tudom mit csináljak. Az ágyam rendetlen. Látszik, hogy nem tudtam aludni, a zsepikről nem is beszélve. Reméltem, hogy utánam jön, most mégis ijesztő. Pedig rengeteget gondoltam rá. Vártam, hogy jöjjön. Egész éjjel. Mint egy buta kislány... Most viszont itt állok, akár a megtestesült szerencsétlenség. Ráadásul, ugyanazokban a ruhákban vagyok. Jajj istenem! Végül gyorsan felkapom a fáslikat és az ajtóhoz sietek. Kicsit tétován, de kinyitom. Csak résnyire, hogy ne lásson be és minél inkább takarva legyek.
- Szia - nem merek a szemébe nézni.
- Bocsánat, a tegnapiért - mondom halkan és gyorsan átadom neki a két tekercset, de véletlenül sem érek hozzá, és újra elrejtem a kezemet az ajtó mögé.
- Tessék - motyogom és hálás vagyok, hogy kivételesen ki van engedve a hajam. El tudok bújni, amíg csendben várom, hogy miért jött.

Nagyon közel van, jó ha talán 15 centi van köztünk, és tudom, hogy a legtöbben már alszanak. Ő pedig egy férfi. Régóta tartok az ellenkező nemtől. Nem is kerestem a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljek vele. De most ő keres engem. Ráadásul nem is hibáztat. Azt mondja nem baj, hogy nem az én hibám. A megkönnyebbüléstől könny szökik a szemembe és halkan szipogok. Nem haragszik rám? Mindig haragudni szoktak... Úgy beszél velem, mintha nem lennék annyira rossz, mint amennyire vagyok. Óvatosan felnézek rá, nagyra nyílt szemekkel.
- Megijedtem... - suttogom - Azt hittem, hogy haragudni fogsz és... és... megbüntetsz - az utolsó szót olyan halkan mondom, hogy alig hallom. Nézem az arcát és teljesen más, mint amire emlékezetem. Barátságos és őszintének tűnik. És ide jött, hogy... Nem tudom miért, de nem akar bántani. Újra lesütöm a szemem és a kezemmel elmaszatolom a könnyeimet. Futni. Nem is tudom. Csak ketten, éjszaka. Félek. A farkasom nem fél, ő most is olyan izgatottan ugrálja körbe a hímet, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ez egy újabb lehetőség, és jobb, mint itt feküdni egyedül a sötétben és tépelődni.
- Hát... ö, izé... Csak veszek cipőt - mondom zavartan és becsukom az ajtót. Körbe nézek a szobámban és furcsa izgalom lesz úrrá rajtam. Meg tudom csinálni. Nem lesz baj, menni fog. Sietve felhúzom a cipőm és veszek egy pulcsit, mielőtt még túl gondolnám a dolgokat és felkötöm a hajam. Az ajtóhoz lépek és nagyot fújok. Csak nyugi. Kinyitom újra, megvárom, amíg hátrébb lép, majd én is kilépek a folyosóra. Minden izmom megfeszül és körbe gyűrűz a félelem, de mást is érzek. Izgatott vagyok, hogy milyen lesz.
- Mehetünk - mondom halkan felnézve rá, és egy bátortalan kis mosoly jelenik meg az arcomon.

Csak megrázom a fejem a kérdésére, mielőtt eltűnnék a szobámban. Aztán újra azt a biztató mosolyt kapom, ami jól esik és nem húzom időt megyek mellette. Gyorsan ki is érünk az udvarra, és ahogy látom nem is akar tovább menni. Igazából felesleges volt bármit is felvennem... Akkor most le kell vetkőzni. Ettől azért tartok. Számomra a meztelenség a sebezhetőséget és a fájdalmat jelenti. De gyorsnak kell lennem, ha nem akarom, hogy bármit is lásson belőlem. Szerencsére felhős az ég és Nicho is nagyon ügyel arra, hogy ne érezzem magam feszéjezve, szóval én is arrébb megyek és gyorsan megszabadulok a ruháimtól, amiket egy kupacba dobálok. A farkasom szinte kitör belőlem, mert régóta nem volt szabadlábon és nagyon izgatott a hím miatt.  Felé fordulok szürke bundámban és oda ügetek hozzá. Izgatott vagyok, de óvatos és a lehető legkecsesebben szedem kis mancsaimat. Megszaglászom a pofáját és közben folyamatosan csóválom a farkamat, jelezve, hogy szívesen ismerkedek. Sokkal nagyobb és erősebb nálam, de ő is barátságos, mire egyből játékra hívom és körbe szaladok körülötte. Szabadnak érzem magam és van valami benne, ami megragad és vonz felé, ezért nem szaladok el, hanem itt somfordáltok körülötte, várva, hogy mit akar játszani.

Kapok egy puszit, de csak odébb ugrok megrázva magam, mint egy kölyök. Ő is játszani akar és azonnal utána vetem magam teljes erőmből szaladok, mert nehéz lenne ezt futásnak nevezni. A sűrűbe érve lassítanom kell, látszik, hogy neki nagyobb gyakorlata van, de nem vesztem szem elől. Itt loholok a nyakában és könnyedén szlalomozok a fák között. Csak rohanok hagyva, hogy vigyenek a lábaim és a hatalmas ugrások közben a bundámba kap a szél. Hülye vagyok, hogy nem ez a rendszeres esti program... Egyszer csak véget ér a fák sora, és már nem tudok megállni egész lendületemből belé rohanok. Pár pillanatig nem tudom eldönteni mi van fönt és mi van lent de azt látom, milyen gyönyörű az ég. Összegabalyodunk, mint egy gombolyag és nem tudom lenyomni ezt a böszme nagy bestiát, ezért a bundájába kapok és megcibálom, hogy szállj már le rólam, hé.

Lebukfencezünk a lejtőn, aztán ahogy megállunk a gurulásban bekapja az egész pofámat, mire meglepetten nyüsszentek, de aztán csak megcibálom a bundáját. Felugrok és gyorsan kerülgetem ki a támadásait, és kihasználom, hogy kisebb vagyok nála. Teljesen belemerülök a játékba, mint még kölyökként. Lökdösődünk és cibáljuk egymást, összegabalyodva a másikkal, de mindig csak alul maradok. Sokkal ügyesebb és tapasztaltabb nálam, de ez sem szegheti a kedvemet. Szabad vagyok és nagyon is jó kedvű. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen jó játszani. Egy ügyes ugrással sikerül a fülébe csípnem és boldogan vakkantok, hogy "látod én is tudok ám". Már épp kihasználnám, hogy nem rám figyel és orvul rátámadnék, amikor meghallom a hangját és közelebb sétálok hozzá.
~ Dehogynem, az jó lenne ~ válaszolok neki lelkesen, mert már két napja nem ettem, és most a játék után nagyon is érzem, hogy éhes vagyok. Oda sétálok hozzá és felemelve az orromat szagolok a levegőbe. Ó, igen. Nem tehetek róla, de mágnesként vonzza az orromat a zsákmány illata és el is indulok rögtön a vacsoránk felé.

Mágnesként vonzza az orromat a szaguk és a lábaim is maguktól visznek, hogy a dombon szinte gurulok, aztán a fák között suhanok tovább, amíg meg nem látom a csordát. Nicho elém vág, hogy megállítson, nekem meg muszáj leülnöm, hogy ne rohanjak belé megint és a mellső lábaimmal fékezek, amíg meg nem állok. Felugrok és figyelem a csordát, amint mit sem sejtve legelésznek a hóban, és szinte érzem a számban a vér ízét. Megnyalom a pofámat és toporogva várom, hogy végre mehessünk. A szavaira rá pillantok és jelzem, hogy oké, csak menjünk végre. Megindulunk és egyszerre robbanunk ki a fák közül, mire a sok patás egyszerre kezd el rohanni. A törött agancsúra szegezem a tekintetemet, és egy ideig Nicho nyomaiba lépve követem, majd egy éles fordulattal a másik oldalára kerülök a fiatal bikának, el zárva az útját az erdőbe. Teljes köztünk az összhang és egyből mellette termek, ahogy leteríti az állatot és a torkába mélyesztem a fogaimat. Vergődik még egy ideig, de hamar feladja és elégedetten morranok. Megszagolgatom a meleg testet, majd a hátsó combjához megyek és tépem fel a bőrét. Nagyon éhes vagyok, gyorsan is eszek, ahogy marcangolva tépem a húst és néha kiszakad belőlem egy egy morranás. Amíg nem tömöm magam degeszre nem is hagyom abba a zabálást, de végül kicsit arrébb telepszem le a hóba egy csonttal és kezdem rágcsálni. Tele vagyok, mint egy hordó négy lábon, úgy festek és a bundám megóv a hótól. Lenyalogatom magamról a vért és ásítok egyet, majd Nichora pillantok.
~ Ez jó volt. Többször is kijöhetnénk ~ állapítom meg és ahogy elnézem kezd hajnalodni. Felkelek és mellé lépkedek, majd finoman megböködöm az orrommal és megnyalom a pofáját, miközben folyamatosan csóválom a farkamat. Hálás vagyok neki...

Tényleg nagyon örülök, hogy kijöttem vele, és hogy ő figyel rám. Jól esik a törődése és az érintése is, ahogy összeérintjük a fejünket. Van benne valami intim és bizalmi dolog, amit régóta nem éltem át, de most nem riasztó.
~ Köszönöm ~ üzenem neki és kölykös lelkesedéssel használom ki a lehetőséget, hogy szeretnek és szerethetek, félelem nélkül. Figyelem, ahogy felkel, de nem mozdulok el a közeléből. Kölcsönösen megtisztítjuk egymás bundáját és csak most figyelek fel az illatára. Illik hozzá. Sokkal nagyobb nálam és erősebb, de azt hiszem bízom a farkasában. De érzek valami mást is, amit nem egészen értek.
~ Rendben ~ remélem jó nagy az a kör, hogy minél később érjünk vissza. Így jobb, mint emberként. Ahogy elindul, szorosan a nyomában követem és halkan szuszogok. Egy ideig csendben megyünk, de késztetést érzek, hogy elmondjak neki néhány dolgot.
~ Mesélj valamit magadról. Sokat utaztál? ~ mégis inkább kérdezek. Az biztonságosabbnak tűnik. Mondjuk elég erőltetett kérdés, de kezdeményezésnek megteszi.

Boldogan követem. Tele van a hasam és bízom benne. Ez nagyon felszabadító érzés. Olyannyira, hogyha nem figyelnék magamra elkezdenék fecsegni, amit később megbánnék. Ezért is kérdezem inkább és élvezem a havat. Nem lépek a nyomába, inkább mellette haladok magamnak törve az utat, és néha beleharapok a nagy fehérségbe. Persze ettől még nagyon figyelek rá, de a környezet figyelését azt rá hagyom. Tudom, hogy megvédene ha kéne, és ez pont elég nekem. Ahogy mesél elámulok és most biztosan egy meglepett kis ó hagyná el a számat, de így csak felé fordítom a fejemet. Közben felérünk a dombra és a kilátást szemlélem. Gyönyörű. Mindig is szerettem a havat.
~ Akkor te nem az az elülős fajta vagy ~ állapítom meg. Na azt se tenném soha emberként. Visszakérdez, mire kedvem lenne cinikusan felkacagni, de nem megy.
~ Sosem hagytam el az államokat. Pedig többször próbáltam megszökni. Csak túlságosan szerettem Pault és féltem az ismeretlentől ~ vallom be és újra a kilátást kémlelem. Tényleg megpróbáltam többször, de a határt sem léptem át. A lelkiismeretem mindig haza hajszolt.
~ Melyik országot szeretted a legjobban? ~ kérdezem, miközben azt figyelem, hogy már jön fel a nap. Régen gyakran talált a tengerparton a hajnal.
~ Megnézzük a napfelkeltét? ~ kérdezem ábrándosan és meggyőzésképp a nyakához dörgölöm a fejem, mintha csak azt mondanám: légysziii. Egyszerűen csak élvezem a társaságát és húzni akarom az időt, amíg a félelmeim háttérbe szorulnak. Hogy nyomatékosítsam a mondandómat leteszem a hátsóm és finoman megbököm az orrommal.

Ó. Szóval mégsem szeret utazni. Kár, pedig valakivel elmentem volna egyszer Olaszországba. Na de pont ezért nem szoktam magam elszólni. A messzeségbe nézek és késztetést érzek, hogy neki iramodjak és leugorjak a dombról egyenesen a napba. Persze ez csak egy butaság, de akkor is jó lenne. A szavai rántanak vissza az illúzióból és rá nézek. Neki is van múltja, méghozzá sokkal hosszabb mint az enyém, éppen ezért nnyira kíváncsi vagyok rá, az életére, a titkaira a tudására. Mégsem merek egyenesen rá kérdezni mert érzem, hogy valami fájdalmas dolog jutott az eszébe.
~ Miért nem mész vissza? Rossz emlékeid vannak onnan? ~ buggyan ki belőlem mégis a kérdés és én is leteszem magam mellé. Úgy tűnik nem tudom magam türtőztetni, ami eszembe jut, azt ki is mondom. Meg is kapom a választ és nem firtatom tovább a kérdést.
~ Nem szabad, tudom. Nekem mégis a múltam határozza meg a jövőmet. Pedig régóta próbálkozok... ~ sokáig fekszünk egymás mellett, a bundánk összeér és olyan jó. Igazi, gyönyörű és tele van minden érzéssel. Lassan feljön a nap és felkelek, megrázom magam, majd bele csipek a marjába és odébb ugorva kezdek szaladni és dobálom magam, ahogy szaladok a fák között. Ügetésre váltok és bevárom őt.
~ Olyan szép minden. Tényleg nagyon elszánt vagy, hogy kirángattál ide, de köszi ~ üzenem neki, ahogy mellém ér ~ És amúgy tényleg nagy és erős vagy, nem csak annak tűnsz és ezt most nem csak a külsődre értem ~ na tessék úgy tűnik ami a szívemen az számon.

Biztat, mintha erőt akarna adni nekem, vagy reményt. Csak szusszanok, nem tudom mit mondjak erre, de azt érzem, hogy nem a levegőbe beszél, mintha már ő is megtapasztalta volna ezt. Elszaladok, mert ki akarom használni az időt, amíg játszhatok. Persze ő is jön utánam és vissza is kapom a kis csínytevést, mire oda kapom a fejemet, de már nem csinálok semmit, mert érzem, hogy lassan visszaérünk. Lelassítom a lépteimet és elmosolyodnék a szavaira.
~ Az biztos, hogy jót tett. Nem is tudod, mennyire hálás vagyok neked ezért, és persze a tegnapiért is ~ válaszolok és sétálva haladunk egymás mellett a nagy épület felé, ami még most is lenyűgöz. Az évek...
~ Szerintem tettél is érte ~ közlöm tárgyilagosan, mert túl jó ahhoz, hogy csak így ilyen legyen véletlenségből. A gondolataim elcsitulnak és érzem az emberi énem egyre inkább kezd szorongni, ahogy közeledünk. Újra meztelennek kell lennem az ő jelenlétében, ráadásul világos van. Persze nem hiszem, hogy megnézne, de nem akarom, hogy akárcsak véletlenségből is lásson belőlem valamit. Visszasétálok a ruhakupacomhoz és gyorsan visszaváltozok. A félelmeim, mintha csak erre vártak volna újra elfoglalják a nekik fenntartott helyet a mellkasomban. Mint valami gonosz törpék, akik eddig itt üldögéltek a fűben. Sietve, szinte kapkodva öltözködök föl és az izmaim megfeszülnek, és egyszerre megbánok mindent, amit mondtam neki. Felé fordulok a pólóm szélét gyűrögetve és nem nézek fel az arcára.
- Köszönöm - mondom ki újra és rá veszem magam, hogy felnézzek rá. Azok az őszinte, kék szemek... Vajon tudja mit gondolok? Néha olyan érzésem van.
- Hát akkor én most megyek - mondom halkan és megfordulva, a cipőmmel a kezemben, sietek be az ajtón, mielőtt még maradásra bírhatna, és bezárkózok a szobámba.

Köszönöm a játékot!