Túl sok olyan dolog van a világomban aminek a megoldására egy nap akkor is kevés lenne ha legalább negyvennyolc órából állna és nem csak nyavalyás  huszonnégyből. Kimerítő és roppantul fárasztó egyszerre annyi helyen megállni a helyem, de ezt akkor is tudtam amikor vállaltam. Az egyetem, Pierre és a vadászat, ez a három olyan dolog van ami általában kiteszi a napom 99%-át. Mindemellett még szükségem lenne némi pihenésre és egy kis időre amit  magamra és a "vőlegényemre" szánhatok. Már az idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor találkoztunk utoljára. Pedig Luca annak ellenére, hogy nem önszántunkból jegyeztük el egymást, nagyon fontos ember a számomra. Egészen olyan, mintha a testvérem lenne és rettentően sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Legalábbis azt a részét, hogy ennyire sikerült a kapcsolatunkat elhanyagolni, holott annak idején folyton egymás agyára mentünk, na jó, legtöbbször én az övére, egymás hülyeségeivel, mialatt állandó jelleggel egymásnál lebzseltünk. De ma újra láthatom és egy jó erős, életmentő kávé mellett kieszeljük hogyan is tovább.
- Vigyázz magadra, jó!? - mondta ki hangosan Pierre azt ami tényleg foglalkoztatta, miközben leszálltam mögüle a motorról.
Szeret, ugyan úgy ahogy én is szeretem őt és az-az egészséges félelem amit érez amikor nem vagyunk együtt, az bennem is megvan. Csupán annyi a különbség, hogy én jobban tudom kezelni, mint Ő. Bár ez abból is adódik, hogy farkas lévén már annyi rokonát elveszítette pontosan az én fajtám miatt. Így azon is csodálkozom, hogy egyáltalán képes volt egy olyan valakibe beleszeretni akinek a "családja" már annyit ártott neki.
- Ugye, most csak szórakozol velem? - néztem rá, hitetlenkedő fejcsóválással mialatt a kezébe nyomtam a bukósisakom.
- Tudod mit? Ne is válaszolj. - mondtam immáron mosolyogva, miközben csókot nyomtam az ajkaira.
- De hát... - kezdett volna bele a tiltakozásba egy csibészes mosollyal az ajkain, de ismételten csak belefolytottam a szót.
- Este majd megvitatjuk. De most sietek. Szeretlek! - és már szinte szaladtam is befelé a kávézóba.
Csupán annyit hallottam a válaszából, hogy Ő is szeret. Vagy legalább is csak ezt fogtam fel értelmezhető információként, mialatt beléptem az üzletbe. Az ajtó fölé szerelt kis csengettyű éles csilingeléssel jelezte az érkezésemet amire  a pult mögött álldogáló idős kiszolgálóhölgyön kívül szinte senki nem is figyelt fel. A pult irányába haladva folyamatosan az asztalokat pásztáztam, hátha sikerül megtalálnom a legjobb barátomat és végül az utolsó pillanatban meg is találtam. A kávézó legcsendesebb, de mégis élettel telibb részén ücsörgött egy nagy bögre gőzölgő fekete kávé és az elmaradhatatlan laptopja fölött.
- Még a végén halálra dolgozod magad! - gúnyolódtam játékosan, miközben letelepedtem mellé és nyomtam egy nagy puszit az arcára.
Annyira jólesett újra a közelében lenni. Olyan volt, mint ha a lelkem újra egésszé vált volna. Az, hogy megölelhetem, megpuszilhatom és érezhetem az illatát felfoghatatlan mértékű erőt szabadított fel bennem és rengeteg olyan régi emléket amikről azt hittem, hogy már megszűntek létezni.