Nézz rám, és mondd el mit látsz…

Látod bennem a férfit, vagy csak a festett szemű szörnyeteget látod? Látod azt, akit elrejt  magas, vékony alak, és a barna szemek, fekete hajkorona? A színpompás ruhák, kiegészítők és extravagáns nyitottság? Látod a borostám mögötti arcot? A lelket a szemeimen túl? Látod a szememben, hány esztendőt éltem meg? Látod mit rejt az alakom, milyen hatalom rejlik, ebbe a nyurga testben? Vagy csak olyannak látsz, mint egy tükör? Ami nem mutat semmit, csak egy arcot, egy testet egy porhüvelyt?

Lásd bennem a férfit, lásd bennem a boszorkányt, a hatalmast amit képviselek. Annak ellenére hogy nem mindig festek úgy mint egy normális ember, mégis látnod kell. Lásd a szememben a tudást, az éveket, a korok szellemét. Lásd az érzelmeket, amiket volt időm megtanulni kordában tartani és a helyén kezelni. Lásd azt, ami vagyok, ne csak azt, amit mutatok.

Ki vagyok? Igen, néha... tényleg ki vagyok. Jah hogy nem úgy éretted, hát az más, akkor szóljál...

Szóval az a helyzet hogy az önleírásban sosem voltam valami jó és nem is igazán kellett ilyesmit csinálnom. Felesleges. Az emberek kiismernek, aztán elkönyvelnek valamilyennek, olyannak amilyennek látni akarnak, és amilyennek sokszor én is akarom hogy lássanak. Mindig más vagyok. Hangulatember, amolyan igazi isten büntetése ha már szabad a szóért. Néha kedves vagyok és egészen... önzetlen, máskor nem lehet hatni a lelkemre, és sokszor hozzám vágták már hogy lelketlen, szívtelen szörnyeteg vagyok. Igen az vagyok. És nem.

Eltelt nyolcszáz év, lassan már több is, mióta megszülettem, úgy a normális ha közben változtam. Voltam álmodozó kamasz, aki mindent szeretett, a világot, a kort egy szép asszonyt... egyszerűen mindent nagykanállal faltam. Aztán később felnőttem, megértettem hogy az élet nem fair, és nekem mégis helyt kell állnom, és a lehetőségekhez mérten a maximumot kell kihoznom belőle. Mert máshogy nem lehet túlélni, már pedig én élni akartam, ahogy akarok most is. Voltam depresszív életunt fiatal varázsló, aki egy démon apa árnyékát hordozza magában és voltam elkeseredett férfi, amikor a szerelem mulandósága engem is utolért.

Voltam harcos a magam módján, tanuló és tanító egyaránt, és voltam szenvedélyes szerető is. A korokban ahol éltem, évtizedeket töltöttem egy helyen, vonzott a hely a kultúra, és a nyelv. Sok nyelven beszélek, de végső soron nem meglepő nem? Azt a pár száz évet ami rendelkezésemre áll, illik valami hasznossal elütni. Voltam kegyetlen korszakban is, amikor nem érdekelt semmi emberség, csak mentem a magam feje után, és nem foglalkoztatott kit bántok meg és annak mik a következményei. Mert azok mindig vannak. Kivétel nélkül.

Hogy most milyen vagyok? Nem tudom. Tényleg nem. Kissé magamnak való, mint a hatalommal rendelkezők általában és egészségesen paranoiás is azt hiszem. Szeretek bulit tartani és ezáltal mindenféle információhoz jutni hiszen az információ a hatalom, a hatalom meg.. nos tudjátok. Szeretem azt amit csinálok és jól is csinálom, nem hiába vagyok már régóta New York főfő boszorkánymestere, és teszek apróbb szívességeket más fajoknak. Mostanában többnyire a nephilimeknek és tündéreknek. Azok a tüzes, fekete szemek... akarom mondani akaratos vadászok hada.... Tulajdonképpen azt lehet mondani hogy erős vagyok, mégsem látszom annak, mert nem akarom hogy annak lássanak. Akik ismernek tudják mire vagyok képes, és azt is hogy sokszor jobban szeretem az eszem használni mint a tényleges erőm, vagy a fizikális erőm. Nem szeretek mások dolgaiba belekeveredni hacsak nem feltétlenül muszáj és nem gyakorolnak rám nyomást. Mondjuk az a csillogóan fekete szemű fiú...

Nézd, elmúltam 800 éves és az életem nem volt fenékig tejfel, de elégedj meg azzal, amit mesélni fogok. Nem, mind a 800 évem még véletlen sem fogom elmesélni, mert évekig tartana mire a végére érnék, az időm pedig drága ám…



Mint általában minden gyermek, én is megszülettem, fogalmam sincs már hol. A világ azóta eléggé átrendeződött. A bonyodalmak ott kezdődtek,  amikor szép és békés gyerekkorom, koromfoltja kiderül: Nem vagyok egészen ember. Csak félig, anyám részéről, az apám egy démon volt, méghozzá nem is akármilyen ám, Asmodeus nemzett. (Mint később megtudtam, nem csak engem hanem egy Magnus nevű boszorkánymestert is).  Ezt drága megboldogult anyám sem tudta, és vallásos nő révén a szívroham kezdte kerülgetni, hogy miért produkál furcsa dolgokat a gyereke. Hát nem volt a legegészségesebb rám nézve, hogy a szemeim élénk sárgák lettek, és az erőm kezdett ki-kitörni. Aki nem tanulja, annak veszélyes dolog ez az erő. Veszélyen nem foglalkozni vele, abba az illető előbb utóbb bele is bolondulhat, nekem meg gyerekként végképp nem ez volt a tervem maradjunk annyiban.  Amikor tehát kiütközött a démonjegyem, anyám úgy döntött nem kíváncsi rám, nincs szüksége egy szörnyetegre, ahogy ő fogalmazott.  Elvittek egy öreg warlockhoz, aki befogadott. Életrevaló gyerek voltam, eszembe se jutott, hogy ne akarnám tanulni az adottságommal való bánásmódot. Nem tudtam hogy ez áldás, vagy átok, de… ami azt illeti ezt a mai napig sem tudom eldönteni.


Azt mondani, hogy minden szép és jó volt mérhetetlenül nagy hazugság lenne. Kaptam az élettől mindent, hidege és meleget is. Voltak gyönyörű időszakaim, idilli édenkertbe illő éveim amikor azt hittem rózsaszín felhőkön járok, és voltak olyanok is, amikor azt hittem a pokol legmélyebb bugyrait élem meg.  Éreztem sok mindent már, a szerelem sem ismeretlen érzelem számomra, voltam szerelmes. Úgy az első évszázadom derekán először este szerelembe egy emberlánnyal.  Igazi szerelem volt, Myrabell egy igazi mesebeli nő volt számomra. Szerettem, és ő is elfogadott olyannak amilyen voltam, a halála pillanatáig kitartottam mellette. Én persze nem öregedtem, megálltam valahol a harmincas éveim elején, férfivá éretten. Az erőmet sok mindenre használtam, tanultam, kísérleteztem és rendszeresen használtam, szereztem benne rutint bőven. Az erő olyan, egyre inkább nő és egyre mélyebbre tudok benne hatolni ha használom.

A szerelem, setét verem, és ezt azt hiszem magam sem mondhattam volna ennél szebben. Engem is utolért az évszázadok során nem is egyszer, de nem is tudom volt-e olyan akit… említenék. Talán, volt egy tündérlány, Sylen akivel huzamosabb ideig jártunk együtt. De talán kissé erőszakos volt, és a mágiám agresszívan reagált rá, és sokszor tettem olyasmit miatta, amire nem vagyok büszke. Nem olyan zökkenőmentes két alvilági kapcsolata és a mienk minden szempontból viharos volt. Szerettem és gyűlöltem egyszerre, de végül véget vetettem a kapcsolatunknak, mielőtt komoly összetűzésbe kerültem volna a Törvénnyel. Sok apró hibám volt, az árnyvadászok, és a Klávé ismeri a nevem, egy lapon emlegetnek egy bizonyos Bane-el és valahol jogos is lehet. Én nem tagadom le az apámat, és azt kell mondjam, jobb napjain egészen kellemes társaságot is nyújt. Nem gyakran ugyan, de megfordulok azért kétesebb társaságban és partykon. Rendszeres vendég vagyok Magnusnál is ha olyan kedvem van. Hiszen Manhattan nincs messze Brooklyntól.



Nos, burokban ennyi lenne, amit összefoglaltam, mert mesélhetnék még ugyan, hogyan lavíroztam mindig is az emberi világ, és a rejtett világ peremén, de félek unalmas lenne.  Mostanában ugyanúgy múlatom az időm. Luxus lakás, alvilági összejövetelek, félig még legálisnak számító üzletek és olykor nephilimek… Bár szerencsére, ők inkább Magnust zaklatják. Bolond kicsi öcsém…. Mihez kezdesz most, hogy vége a háborúnak, és nem kell erőfeszítéseket tenned a Klávénak?  Mihez kezdesz a magánéleteddel? No, én páholyból fogom nézni a műsort, ez nem is kérdéses.