Vel & Marcus

Elhúzódott kissé a macskaetetés, ezek a rafinált dögök néha igényelnek egy kis extra gondoskodást... Vagy talán inkább a gazdájuk, de hát ki tudna ellenállni annak a dühödt dorombolásnak? Nem számít, mert még így is időben vagyok, csak jobban rálépek a gázra és máris behoztam a kiesést. Nem aggódom a rendőrök miatt, elég egy kis encanto és elintéztem a dolgot, aki pedig makacskodna... A kitépett torok mindig jól mutat a kezemben. Gyorsan elhessegetem viszont a gondolatot, mert jól tudom, Richard mennyire be tud pipulni, ha mondéneket ölünk. Nem mintha annyira érdekelne a Klávé pattogása, de én sem szerettem a feltűnést. Még szerencse, hogy tökéletesen kiképeztek a feltűnésmentes ölésre...
- Kösd be magad és ne dumálj annyit! Fáj a fejem - morranok rá üdvözlés gyanánt. Kiment a fejemből, hogy nem csak pesztrálnom kell ezt a nyomorultat, hanem még tanítgatnom is. Nem elég nekem, hogy két lábon járó felelősségbiztosítás lettem, taxi, lelki segélyszolgálat és élelmezési központ, még arra is nekem kell megtanítanom, hogyan veheti fel a harcot az alvilággal. Roppant bosszantó, bár kár lett volna tagadnom, hogy akadtak élvezetes pillanatai. Kivéve, amikor úgy nézett ki, mint egy lány, akkor még a kedvem is elment tőle, hogy megüssem. Ezek a mai srácok mégis mióta sminkelik magukat?
- Azt hittem, balettozni voltál - Gázt adok közben, hazafelé indulok vele. Ma már semmi kedvem tanítgatni, de lehet, hogy menet közben még meggondolom magam és megállok vele az egyik sikátornál. Ja, valószínűleg úgy lesz, csak addig még sóhajtozom egy kicsit, úgyhogy kerülőútra kanyarodok vele.
- Éhes vagy? - érdeklődöm, nem pusztán udvariasságból, inkább elővigyázatosságból. Az újszülötteknél különösen fontos az éhségük megfelelő kezelése, egy tartható diéta beállítása, nehogy valamelyik mondén ütőerére cuppanva végezzék, de nem is szabad hozzászoktatni őket a jóhoz. - A kesztyűtartóban találsz néhány tasakot, ha igen.
Hanyagul az említett hely felé intek. Mindig tartok magamnál, mióta párszor már pórul jártam emiatt. Plusz, már nem csak saját magamra kell odafigyelnem, hanem rá is. Két vámpír fejével kell gondolkodnom, és nem mondanám, hogy ez túlságosan nehéz, de annál fárasztóbb.

Vel & Marcus

- Ha-ha - mondom mindezt a világ legunalmasabb és legkomorabb hangján, anélkül, hogy akár egyetlen pillantásra méltatnám a mellettem ülőt. Be sem szállt még szinte, máris bosszant! Komolyan, karácsonyra bérletet kap tőlem, vagy pénzt taxira... Pénzem ugyanis van bőven, türelmem és ép idegszálam azonban alig. - Nincs kedvem szétencantózni miattad a rendőrök agyát. - S ezzel lezártnak tekintem a biztonságiövre vonatkozó eszmecserét is. Szerencsére engedelmeskedik nekem, úgyhogy elindulhatok.
- Nem? Pedig esküszöm, azt hittem - felelem, s végre megjelenik arcomon egy hamiskás, széles mosoly. Láthatóan bosszantja a feltételezésem, miszerint balettozgat modellkedés helyett, ami felettébb nagy elégedettséggel tölt el, arról nem beszélve, hogy amúgy meg pont leszarom, mivel tölti a szabadidejét. Csak legyen szem előtt és ne öljön meg senkit... Biztos vagyok benne, hogy amíg ezt a két dolgot biztosítom, Richard sem fog feleslegesen csesztetni miatta.
- Ha tudod, akkor meg minek kell koptatnom a szám? - látványosan forgatom a szemem, hogy éreztessem vele, mennyire hülyének és szerencsétlennek tartom. Nem tudom, miért, hiszen ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, nincs Vellel olyan sok gond, mint hittem, hogy lesz. Egész normális, és a viselkedésemmel nem is pontosan ellene lázadok, sokkal inkább Richard döntése ellen. Nem szeretem, ha rám kényszerítenek valamit, szeretek a szabályok felett állni, és nem elég, hogy ez a kölyök kicsikarta belőlem a vámpírlétet, utána még a nyakamba is varrják, hogy gondoskodjak róla... Kösz, nem! Megtettem az alku rám eső részét, hogy innentől boldogul-e, az már csak a szánalmamon kéne múljon.
A vér illatára összefut a nyál a számban, de semmi jelét nem adom, hogy hatással lenne rám. Nem különösebben érdekel, hogy mellettem eszik, hiszen megtanultam már uralni az ösztöneimet, az éhségemet, egyedül csak az aggaszt, nehogy összevérezze nekem az üléshuzatot, nemrég cseréltem ki... Lopva rásandítok a kérdése hallatán, majd újból az utat kezdem el fürkészni.
- Csak a szokásos. A klán ügyeit intéztem, meg a macskámmal játszottam. Mostanság nem sok időm jut rá, úgy látom, kicsit magányos. - Rami említése széles vigyort csal az arcomra. Egy kézzel fogom csak a kormányt, könyökömet az ablaknak támasztva, másik kezem a sebváltón pihen, szórakozottan körzök ujjam hegyével a tetején. - Talán vennem kéne neki valamilyen játékot? Olyan gyorsan ráun mindenre... - tanácstalanul ingatom a fejem. Kiteszem az indexet és éles kanyart veszek balra. Befordulok vele egy mellékutcába, levágjuk az utat néhány sikátoron keresztül, majd elérkezünk a garázsok mögé, kietlen, aszfalttal borított és gazzal benőtt terephez. Ott leparkolom az autót, lekapcsolom a fényszórót, de még nem szállok ki.
- Szeretnék gyakoroltatni veled pár dolgot. Ha ügyes vagy, egy óra alatt végzünk és hazamehetünk. Ha nem, egész éjjel itt leszünk és még büntetést is kapsz - ismertetem a feltételeket, a büntetés szónál különösen lelkes, szadista mosolyt villantva rá. Az egyetlen jó dolog abban, hogy tanítanom kell, hogy én oszthatom ki a  büntetéseket is...

Vel & Marcus

- Nem veszek neked autót! - Szinte még be sem fejezte a mondatot, máris hitetlenkedve és agresszíven rávágom az elutasítás pecsétjét szóbeli kérelmére. Jó, épp az imént mondtam, hogy gazdag vagyok és megtehetném; buszbérletet vagy taxira pénzt kap, de az isten szerelmére, nem veszek neki autót! Nem vagyok az apja! Jó, de, technikailag és még elég sok másik értelemben az vagyok, de... Nem fogok kocsikat osztogatni. Habár, jó nagy terhet levennék a vállamról vele... De ennyire jófej azért nem akarok lenni. Velnek meg kell tanulnia megdolgozni azért, amit akar, és ha mindent a feneke alá tolnék, attól még nem szeretnénk jobban egymást. Talán. Nem tudom. Sosem voltam senkinek semmilyen értelemben sem az apja, így kissé összezavar, hogy ez a gyerek itt mellettem hirtelen kocsit akar.
- Nahát, milyen figyelmes vagy, kösz! - sunyi félmosolyt villantok rá a vállam felett, mielőtt ismét az útra szegezném a pillantásom. Vannak a jó poénok, amiket én is értek, és vannak a szar poénok, mint általában Vel poénjai, amelyektől csak a falra mászom. Épp ezért mindig értékelem az üdítő kivételeket.
- Képzeld, egész ragaszkodó típus. Bár azt hiszem, a "megtűr engem" sokkal jobb kifejezés. Tudod, szüksége van rám, épp olyan elveszett, mint te. Nélkülem ő sem boldogulna. - Magam sem tudom, a gondolatmenetemből mennyi igaz, hiszen Rami nem pont olyan típus, aki éhen halna. Nem ezért van velem, mégis hinni szeretném, hogy a kapcsolatunk legmélyén valahol tényleg szüksége van rám. Nem mintha gyötörne a lelkiismeret, amiért fogvatartom őt, ez a része egyáltalán nem érdekel, de jó lenne tudni, hogy az iránta érzett rajongásom legalább minimálisan kölcsönös. - Egyszer talán bemutatlak neki. - billentem Vel felé a fejem, és tényleg nem tartom kizártnak. Amint a kapcsolatunk elmélyül annyira, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjen nekem, és amint sikerül összebarátkoznunk úgy, hogy megbízzak benne. Ha sikerül. Valószínűleg soha. Richard az egyetlen a klánban, akit normálisnak tartok, és még ő sem tud Ramiról. Kizárt, hogy Vellel valaha is szorosabb bizalmi viszonyt ápoljunk.
- A büntetéseim nem jogtalanok, te vagy túl béna - A szemem forgatva kiszállok az autóból és becsukom az ajtót magam után. A fényszórókat felkapcsolva hagyom, hogy megvilágítsák az autó előtti részt. Nagyot nyújtózva megkerülöm a kocsit, felnyitom a csomagtartót és kiveszek belőle ezt-azt. - De hogy lásd, milyen kedves tudok lenni, ma visszatérünk az alapokhoz. Tudod, az életünk gyakran centimétereken múlik. Valójában rengeteg minden múlik centimétereken... Így fontos, hogy tökéletes pontossággal képes legyél uralni a tested.
Miközben magyarázok, egy nagy és hosszú bottal meg egy táskával a kezemben megkerülöm az autót és a fényszórók elé sétálok. Kellemetlenül hunyorgok egy pillanatra, aztán az arcom felveszi szobormerev maszkját. Elég idős és tapasztalt vagyok már ahhoz, hogy ne essen rosszul a mesterséges fény. A bottal csíkot karcolok a betonra, aztán előveszem a táskámból a vörös festékfújót, és megerősítem a vonalat.
- Oké. Akkor teljesíted a feladatot, ha 3 másodperc alatt megkerülöd a garázsokat és pontosan a piros vonalon állsz meg. A cipőd orra lehet csak épphogy rajta, semmi kilengés. Addig gyakoroljuk, amíg sikerül 3 másodperc alatt kivitelezni. - Nehezítés, hogy a vörös csík pont a fényszórók előtt van, tehát amikor Vel rákanyarodik, végig az erős fénnyel szemben kell jönnie, és azzal szemben is kell megállnia. Így nem csak az emberfeletti sebessége feletti kontrollt tudjuk csiszolni, hanem a mesterséges fények elviseléséhez is szoktathatom őt.
Csak az állammal biccentek, jelezve, hogy indulhat is, és a karórámon figyelem az időt.

Vel & Marcus

Csak a szemem forgatom, ahogy az önállóságról beszél, de nincs kedvem belekötni és újabb értelmetlen vitát kirobbantani. Ha úgy hiszi, nagyfiú már és meg tud állni a saját lábán, akkor én biztosan nem ábrándítom ki - ma legalábbis nem, majd ha akad egy kis közönségünk is... Úgy sokkal élvezetesebb letörni a szarvát, mintha senki sem látja rajtam kívül. Szeretem a műsort.
- Hah... - igyekszem elfojtani a feltörni akaródzó nevetésemet a doromboló macska elképzelésére. Rami és a dorombolás? Elfordítom a fejem és csak reménykedem benne, hogy perverz mosolyom nem elég árulkodó a számára. - Olykor-olykor előfordul, ha sokáig simogatom a hasát...
Odaadnám a fél karomat, ha ezt a beszélgetést ő is hallhatta volna! Az arckifejezése valószínűleg a leggyönyörűbb kép lenne, amit az elmúlt két és fél évszázad során láthattam.
- Csak azért, mert rendelkezésünkre áll az örökkévalóság, még nem jelenti azt, hogy várnunk is kell addig - csóválom meg a fejem, amikor türelmetlennek nevez. Nem vagyok az. Na jó, de, az vagyok, de pont azért nem akarok várni, mert olyan sok időnk van. Minek pazaroljam el ezt a rengeteg időt pont rá, ha sokkal ügyesebb is lehetne, ráadásul sokkal rövidebb idő alatt? Mert minden nyafogása és pimaszsága ellenére tényleg tehetséges gyerek.
Nos, Richard ezt parancsolta, és amíg ő a vezetőnk, addig meg kell próbálnom türelmesebbnek lennem.
Természetesen nekiáll pampogni az idő rövidsége miatt, mire ismételten csak pofákat vágok. Ha reális célokat tűznék ki elé, sosem fejlődne... A fejlődés lényege, hogy becélozzuk a lehetetlent és minél pontosabban megközelítsük, nem az, hogy örüljön a feje, ha megugrotta a lécet. A léc sosem elég, nekem a legjobb formája kell. Türelmetlenül nézegetem a körmeimet, míg rinyál, majd mielőtt befejezhetné a provokálást, alakom elmosódik előtte, a táska pedig a földön huppan, ahogy nekilendülök. Mire egyáltalán észbe kaphatna, hogy lemérje az időmet, már ott állok mögötte, bosszantóan közel ahhoz, hogy a tarkóján érezhesse a leheletem.
- Abbahagyod végre a rinyálást és nekivágsz, vagy addig futkossam a köröket, míg tököt nem növesztesz? - érdeklődöm, egyik kezem zsebre dugva, a másikban ott a bot, mellyel szépen gerincen bököm, majd ellépek mellette a ledobott táskához és a csík mögé tolom. Abból tudni fogja, hol kell megállnia, mert ha nem sikerül, át is eshet rajta. - Azt hittem, a női könnyítés csak a gimis tesiórákon él, de akkor legyen, 5 másodperc a kisasszonynak. - bökök rá gúnyos félmosollyal, és végre kezdek kicsit ellazulni. Az, hogy sértegethetem, egyre inkább jókedvre derít, és ez az edzés sem akkora nyűg már. Tulajdonképpen elég szórakoztató... Legalábbis nekem az.