Egy lány hosszú combokkal és normál testalkattal. Na jó nem vagyok olyan hihetetlenül magas ,172 centi nem a világ. Kecses kezek és finom ujjak. Porcelán fehér bőr, amihez meglepően kevés szeplő társul, az arcomon alig vannak. Természetesen vörös, hát középig érő dús haj. Mély zöld szemek. Általában harapok is. Szeretem a minimalista öltözködést. Mindig az egyszerűségre és harmóniára törekszem. Nem nevezném túl sportosnak a ruhatáramat. Főleg feketét és fehéret lehet látni rajtam. Designer ékszerek a gyengéim, de sosem esek túlzásba. Általában feltűnést keltek a tömegben és mindenhol tekintetek öveznek.

Az a lány vagyok, aki benne van minden buliban, de sosem ért magának vele. A lány, aki elcsavarhatná a fejed, de nem kellessz neki eléggé. Vagány csaj, aki, ha kell megvédi magát, de a lelke mélyén ott lapul az a megfoghatatlan ártatlanság. Az intelligencia a gyengém és mindig szivacsként szívom magamba a körülöttem lévő tudást. Érdekelnek a különböző kultúrák mindent a saját szememmel akarok látni. Nem tervezek előre, a spontenaitás teszi ki a mindennapjaim nagyrészét. Egy kis káosz a hatalmas rendben. Szeretem a kalandokat és izgalmasan élek. Talán meglepő, talán nevetséges, de még nem voltam szerelmes kézzel fogható húsvér emberbe… Esetleg gondolatokba és érzésekbe. Nem volt még, aki karját megragadjam és ne engedjem el. A pszichológia kutató, aki nem ért a saját érzéseihez, még is harmonikusnak gondolja a saját működését. Ritkán gyűlölök meg embereket. Általában kedves vagyok és empatikus. Szeretek gondoskodni a magam körül élőkről. Megvédem őket. Aki fontos, ami fontos.

Lehunyt szemekkel jöttem a világra időtlen időkkel ezelőtt. Hideg volt és sokáig féltem kinyitni a szemeimet. A hideg orosz valóság keményen és tompán nyomult az apró forró testnek és a testvéreim közül én voltam ez egyetlen, aki ezt túl élte. Az ágynál egy nő és egy férfi piros-pozsgás arccal figyelte napról napra büszkén ahogy cseperedek. Kedves és gondoskodó emberek. A szemük tele volt az élet forróságával, a kezük mindig jéghidegen pihent a homlokomon. Azt hiszem én voltam az egyetlen kincsük ezen a földön. Orvosok voltak, legalábbis próbáltak azok lenni. Akkoriban még nem volt túl fejlett az orvostudomány. Leginkább gyógynövényekkel és azok hatásaival foglalkoztak. Kísérleteztek, ha úgy adódott illegálisan. Volt, hogy egy-egy kísérlet kurdarccal ért véget és halállal. De nem riadtak meg. Szomjazták a tudást és a nép rengeteget köszönhetett nekik. Mindig felnéztem rájuk az intelligenciájukért és az állhatatosságukért. Amint elég nagy lettem hozzá, engem is tanítani kezdtek én pedig akár egy szivacs szívtam magamba a sok tudást. Mikor már minden tudásukat átadták, saját magam kezdtem kísérletezni. De egy idő után jobban kezdett érdekelni az emberek viselkedése, mint a gyógyfüvek. Megfigyeltem, elemeztem és elraktároztam mindent bizonyos emberekről. Írni ugyan kezdetlegesen, de már tudtam. Anyám tanított meg rá titokban. Mindent lejegyeztem, amit láttam és egy idő után össze vetettem az eredményeimet. Normák. Egyre több megvilágosodás ért és alig bírtam magammal. Ezeket persze csak éjjel csinálhattam. Abban a korban a nők még csak hasonlóval se foglalkozhattak. Élve égettek volna meg. Rövid időn belül megérkezett életem egyik legmeghatározóbb szereplője is az életünkbe. Öcsém született. Csodával határos módon túlélte a csecsemőkort és gyorsan fejlődött. Ez köszönhető volt a szüleim tudásának. Ahogy idősebb lett őt is vizsgálni kezdem. Kézenfekvő volt, praktikus és szerencsés a jelenléte. Így éltünk mi együtt egy apró városban.
21 éves lettem. Ó, igen. Az én koromban már régen kellett volna szülnöm és férjhez is mennem, de engem ez a szelete az életnek kicsit se vonzott vagy érdekelt. Körülöttem mindenki olyan tudatlan volt. Senki se értette meg azt, ami engem érdekel. Egy ideig próbálkoztam. Próbáltam megtalálni azt, aki nekem a legjobb, de nem ment. 21 éves lettem. Életem leg meghatározóbb születésnapja. Hárman ültünk a kicsiny konyhában az asztal körül. Vártuk haza az öcsémet a munkából. Anyám már megterített és az étel is forró volt még. Emlékszem, hogy odakint már alkonyodott és a szobába már csak szürkeség áramlott be. Mindig is szerettem ezt a szakaszát a napnak. Az öcsém 5 percen belül megérkezett. Az ajtót szinte betörve vergődött a földön és a bal vállán hatalmas harapás tátongott. Rémülten néztünk össze. Perceken belül hangos nyögések és üvöltések közepedte a láztól forró teste már nem volt többé emberi. A házban egy hatalmas farkas állt velünk szemben. Remegett és rázta a fejét. Sosem láttam még ehhez foghatót. A szüleim sikoltoztak és pedig a félelemtől némán hátráltam amennyire csak tudtam. A farkas botladozva, de gyorsan közeledett felénk. Remegtem. A tekintete zavart volt és én abban a pillanatban ugrottam ki az ablakon, mikor apám torkát kapta el. Futottam ahogy csak bírtam, de az izmaim félig bénák voltak a félelemtől. A szemem sarkából láttam a kifröccsenő vért és hallottam a csontok törését. Hallottam az elfulladó hangjukat. Nem tudtam sírni, akkor még nem. Én még élek. Még élek! Még élnem kell! Egyszerűen időm nem volt azon töprengeni, ami történt. Az életösztön vitt amilyen messze csak tudott. Egy közeli erdőig értem, ahol egy idő után megálltam és térdre rogytam a fáradtságtól. Lihegtem. Fél percen belül jelent meg mögöttem közvetlenül a farkas. Hallottam, hogy már biztosabban mozog. Összeszorítottam a fogaimat és kihúztam magam. Nem futhatok el kétszer a halálom elől. Azt nem. Alig bírt megállni, elsodort méterekkel távolabbra. Láttam a fénylő szemeit és sajnálat öntötte el a mellkasomat. Megtalálta az egyensúlyát és a földre szorítva hirtelen mélyítette belém a fogait. A harapás a jobb vállamat érte és a fájdalom úgy áradt szét a testemben a perzselő forrósággal együtt, hogy elnyomta az elmémet. Lebénultam és nem mozdultam. Nem tudom, engem miért nem ölt meg. Elhajolt tőlem és félig csukott szemekkel csak annyit láttam, hogy a fáknak csapódik és vergődik. Lassan véglegesen elvesztettem az eszméletemet. Minimálisan érzékeltem csak magam körül a világot. Mintha lázas lennék, a testem belülről akarta felfalni a forróság. Csak azt érzékeltem, hogy csend lett. A farkas nem mozdult. Puffanás. A következő pillanatban erős kezek emeltek el a talajtól és indultak el velem.
Napokkal később tértem magamhoz egy kunyhóban a tűz mellett betakarva. A vállamon kötés én pedig reszketek. Az egész testem verejtékezik és a mellkasom sajog. Próbáltam magamon úrrá lenni és nem pánikba esni, de nem ment. A tekintetem cikázott a térben és megpróbáltam megmozdulni. Mindenem fájt. Remegve fordítottam el a fejem kétségbeesve és egy férfi állt ott. Erős, izmos, nyugodt arcú férfi. Szótlanul nézett egy darabig, majd a homlokomra tette a kezét, amitől meglepő módon megnyugodtam. Leült mellém és mesélt nekem. Mindent elmesélt nekem arról, mi történt, hogy az öcsémet meg kellett ölnie és… és a farkasok. A farkas. Farkas. Farkas vagyok. Farkas leszek ő pedig már az. Halkan zihálni kezdtem, mert nagyon nehezen akartam csak megérteni őt. Az elmém tiltakozott a szavai ellen, de bele kellett törődnöm. Ekkor még nem mondott el mindent.
Az átváltozás fájdalmas volt és megviselte a testem és a lelkem is. Féltem. Nem tudtam eldönteni, onnantól mi racionális és mi nem. De ő nagyon sokat segített. Megmutatta nekem hogyan kezeljem azt, ami vagyok. Tanított engem és vigyázott rám. Bízni kezdtem benne. Később megtudtam, hogy ő egy falka alfája. Ő oda tartozik. És vele kel tartanom. Nem volt kifogásom. Ő volt az egyetlen akkoriban, akiben kicsit is bíztam. Eleinte nehezen békültem ki a farkasommal. De végül be kellett látnom, hogy nincs más választásom. Meg szoksz, vagy megszöksz. Én pedig még ezek ellenére is élni akartam, igenis élni. Még nagyon fiatal farkasként kerültem a falkához Szibériába. Segített, hogy annyi olyan élt ott, mint én. Maguk közé fogadtak én pedig megtanultam falkában élni. A család mindenek előtt.
Egy idő után már könnyen ment az átváltozás és vadászni is egyre ügyesebben vadásztam. Magamat kezdtem el megfigyelni és kérdések sora árasztotta el az agyamat ahogy a testem megnyugodott. Ki? Miért? Hogyan? Akkor határoztam el magamban, hogy megkeresem azt, aki elindította a lavinát. Azt, aki megharapta az öcsémet és ezzel halálra ítélt minket. Meg keresem és elpusztítom. Késznek éreztem már magam ahhoz, hogy megöljek bárkit, aki a fajtársam. Az elmém összhangba került újra a testemmel, ami felszabadított. Az alfám nem ellenezte a törekvéseimet. Időről időre elengedett engem. Én pedig hosszú évtizedekre mentem és hagytam ott a falkámat. Bejártam a világot és kerestem. Mindenhol kerestem. Mindenkin kerestem. Öltem az információért és barátkoztam. Mindössze 30-35 évente tértem haza. Mindhiába. Eközben a világ folyamatosan fejlődött. Én nem öregedtem és bevallom nem bántam. Minden új dolgot magamba szívtam, amit láttam a világban. Jót, rosszat egyaránt. Bejártam a kontinenseket és kultúrákat ismertem meg. Minden kinyílt előttem. De mindig a fő célt tartottam szem előtt. Emellett elkezdtem tanulni. Az orvostudomány a kor előrehaladtával egyre gyorsabban fejlődött én pedig azt tehettem, amit mindig is akartam. Pszichológiát tanultam. Rengeteg országban, rengeteg egyetemen és iskolában. Kellemest a hasznossal? Az emberek egyre kiszámíthatóbbak lettek számomra. A világ kezdett összeállni a fejemben. Kutattam és kísérleteztem. Mindig meg tudtam élni az eszemből és ritkán okozott problémát pénzt szerezni. Aztán jöttek sorban a háborúk. Tágra nyitott szemekkel figyeltem az emberiség mocskát játszani és a krízis helyzetekben öltem. Megvédtem magam. Az egyik fele a lényemnek kiábrándult a világból, a másikat még hajtotta valami. Hosszú évek tapasztalatával és felvértezett elmével tértem vissza a falkámba, hogy megpihenhessek.
Pár évig ismét otthon maradtam majd egy évvel az alfám halála után New Yorkba jöttem, ahol most is élek. Azért vagyok itt, mert elindultam egy nyomon. Felcsillant annyi év után újra a remény, hogy le vadászhatom a prédám. Jelenleg New Yorkban dolgozok, mint pszichológia kutató és keresem, ami engem illet. Az igazságot.