Mindig mindenki mondogatta nekem, mennyire szép is vagyok. Először a szüleim, de azt ki hiszi el, minden gyerek szép a saját szüleinek. Aztán a nagynéném és a bátyám, de hát ők is család, miért is gondolták volna komolyan a dolgot. Azután pedig már... Mindegy volt, mennyire voltam szép, vagy sem, hiszen akkor is megtörténtek volna velem mindezek.
Hajam hosszú hullámokban omlik a hátamra, barna színét már régen nem másítottam meg, nem éreztem szükségét. Általában leengedve tartom, ha járok az utcán, de az időm nagy részében inkább szoros kontyba tekerem fel sűrű hajkoronámat. Rengeteget görnyedtem könyvek fölött, ahol akadályozott volna a munkában. Szemeim szürkés-kékek, nagyok és szomorúsággal teltek. Túl sokat láttak és már nem tudom leplezni bennük a múlt fájdalmait. Csak néha csillognak a régi fénnyel, de igyekszem visszahozni az életet beléjük. Nem bánom, hogy annyi mindent meg kellett élnem és nem csinálnám vissza, hiszen minden fájdalomra jutott kétszer annyi boldogság is. Semmiért sem cserélném el ezeket.
Öltözködésem egy átlagos fiatalénak megfelelő, letisztult vonalak, egyszerű színek, kényelmes szabások, semmi kihívó. Mostanában kezdtem megint több feketét hordani, hogy kisegítek az Akadémián. Egészen elszoktam a szoros bőr cuccoktól, amik a védelmet hivatottak adni.
Annak idején a magam 175 centiméterével egészen magasnak számítottam, szinte a férfiak magasságával vetekedtem, de most már normális magasságúnak mondható vagyok. Nem szoktam magasított cipőket hordani, maximum pár centit emelek velük a magasságomon, mert azok kényelmesebbek, mint a teljesen lapos talpúak.
Nem vagyok oda az ékszerekért, csak azokat a régi darabokat hordom, amiket fiatal koromban is. A jáde medált, amit Jemtől kaptam, a gyöngyös karkötőt Willtől és a mechanikus angyalt. Mindegyiknek nagy az eszmei értéke számomra, olyan kapcsolatokat jelentenek, amik még életeken is túlszárnyalnak szeretetükben.
Nincs démonjegyem, mint minden más boszorkánymesternek van, de ez a származásomból adódó nem kért, csak kapott előny. Ugyanúgy értek a mágiához, mint fajtársaim, de a nephilimek rúnái nem ártanak nekem, mint más alvilágiaknak. Egyszerűen beleolvad a bőrömbe, mintha ott sem lett volna.

Alapvetően nincs semmi kiemelkedően markáns jellemvonásom, kisebb finoman egymáshoz illeszkedő aspektusok miatt vagyok olyan, amilyen.
Még mindig érezhető néha rajtam a viktoriánus visszafogottság, ami akkoriban még nagyon is kirívott a tömegből. Annak a kornak néha nagyon is sok volt a felemelt hangom vagy a cselekedeteim, de most már érettebb is vagyok és a világ is változott.
A szüleim mindig is óvtak a való élettől, miután ők meghaltak, a nagynéném és a bátyám tartott lakat alatt, amitől olyan akartam lenni, mint a kedvenc regényeimben olvasott hősnők. Finom, de mégis elég akaratos, hogy elérje a céljait és boldog legyen. Megvolt a magam lányregény története, amitől gondoskodó lettem, de emellett makacs is. Néha túlontúl ragaszkodom az elképzeléseimhez, de mára már megtanultam, mikor kell engedni a békesség érdekében.
A rengeteg könyvnek köszönhetően olyan tudást szedtem össze, amit jópáran irigyelnének tőlem, és szerencsére használni is tudom az eszemet. Nem kell a szomszédba mennem jótanácsért, vagyok olyan idős, hogy meg tudom adni magamnak is. Sokat tanultam az árnyvadászoktól és a boszorkánymesterektől is, és mindkét világ tudását tudom hasznosítani.
Szeretek gondoskodni a szeretteimről, de bizonyos esetekben még idegenekről is. Hosszú éveim során nem keveset önkénteskedtem és most az árnyvadászok új generációját akarom tanítani, hogy ezzel javíthassak az életükön. Ha csak ennyit tehetek, hogy segítsek megmenteni a fajt, amihez olyan szoros szálak kötnek, megteszem.

Nem akarok sokat időzni a múlton, hiszen már alig van valaki, aki emlékezne rá. A korábbi életem pár éve meglepően mozgalmas volt, és mindent visszaidézni és elmondani, meglehetősen hosszadalmas lenne, így igyekszem a lényegre szorítkozni. Kezdjünk is bele.
Erdetileg Amerikából kerültem Londonba és ez lett az életem fő színhelye is, hiszen nagyon sokáig maradtam itt. Szinte rögtön, hogy megérkeztem, elraboltak a Sötét Nővérek, ahogyan neveztem őket, és kínzással igyekeztek megtanítani használni a képességemet, amiről még csak nem is tudtam, hogy létezik, vagy hogy honnan származik. Még nem tudhattam akkor, hiszen senki sem mondta el, hogy egy eidolon és egy árnyvadász gyermeke vagyok. Csak később sok keresés és véletlenek után tudtam meg, mi a helyzet. Csekély esélye volt, hogy a körülmények összejátszásából végül kiderüljön a származásom.
Raboskodásomból árnyvadászok szabadítottak ki, akik befogadtak maguk közé és velük maradtam, mert már nem volt senkim, akihez mehettem volna. Ezután kezdődött meg a keresés a fogva tartóim megbízója után és persze többször jutottunk zsákutcába, mint azt szerettük volna. De talán fontosabb a későbbi életem szempontjából, hogyan alakultak a kapcsolataim a megmentőimmel, hiszen egyszerűsíteni akartam a mesét.
William már az első pillanattól kezdve megbabonázott a rámenősségével és a fürge észjárásával, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csak ebből áll, hiszen a nyelvét is szereti másokon köszörülni és én sem voltam kivétel ez alól. Többször mutatott magáról egymásról teljesen ellentétes dolgokat, például aggódott, amikor azt hitte, meghaltam, míg nem sokkal később már könnyű vérűnek titulált. Természetes volt tehát, hogy a gyengéd és barátságos James-szel sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Sürgetett minket az idő, hiszen Jemet rágta belülről a yin fen és mi ketten szerettük egymást, hát eljegyzett engem és nekem adta az édesanyja jáde nyakláncát, amit azóta is hordok.
Nem sokkal később, ismételt elraboltatásom után derült rá fény, hogy Jem, hogy elkerülje szomorú sorsát, beállt a Néma Testvérek közé, így menekülve meg. Testvérként nem házasodhatott meg, ezért el kellett válnunk egymástól, de Will jobban megsínylette az elválást, mint Will.
Kiderült Willről, nincs elátkozva, mint ahogy hitte, ezért már nem volt olyan ellenséges velem, ezért Jem Néma Testvérré válása után nem sokkal később összeházasodtunk. Gyermekeink születtek, akik később a mostani Blackthorn-ok és a Herondale-ek lettek. Hosszú és boldog házasságunk volt, de valamit még nekünk sem lehetett elkerülni, Will halálát. Boldog volt és nyugalomban ment el.
Ezek után nem tudtam magammal mit kezdeni, töltöttem egy kevés időt Magnussal, aki segített megbirkózni az elvesztés fájdalmával, csak hamarosan túl sok volt számomra a kicsapongó életstílusa. Csak messziről követtem a leszármazottaim életét, néha meglátogatva őket, de nem beleavatkozva.
Most pedig igyekszem visszatérni az árnyvadász gyökereimhez, miután hosszú éveket töltöttem a Spirál Labirintusban könyveket bújva. Úgy érzem ideje ismét emberek között lenni és részt venni a világ alakulásában, hogy segítsek megakadályozni még egy Valentine és Sebastian féle felkelést.