A szél süvítve vág át a helyek közti szűk hágókon, a zenéje elég hangos, hogy ébren tartson a vadabb éjszakákon. Olyan, mintha egy rossz fuvolával próbálnának meg játszani ismeretlen dallamot, egyszerre ijesztő és elbűvölő. Nekem már órák óta aludnom kellene, de nem vagyok rá képes. Azt hihetnénk, hogy soha semmivel és senkivel nem akarok találkozni abból az életből, amelyet az elmúlt tíz évben éltem, de mégsem megy a teljes magam mögött hagyása. Még a legrosszabb pillanatok ellenére is benne volt a pompa, a nagyság és a gazdagság egy olyan merész fokozata, amelyet nehéz reprodukálni. Hiányzik a vastag paplan, amely megvédhetne a távozóban lévő tél hidegétől az új év beköszöntével, a puha derékalj a kemény fával szemben, amelyként az ágyam szolgál, és még a fűtött szenes edény is. Persze ezek mind olyasmik, amelyeket helyettesíteni lehet egy kis mágiával, ha egyedül van az ember. Egy apró zárdában azonban a privát élet nem olyasmi, amit meg lehet kapni. Nők vannak körülöttem a nap minden percében, a templomi énekesek, az étkezőterem látogatói, a hálókamra lakói. Itt ugyanúgy nincs magánélet, mint a palota tanulószobáiban, ráadásul a legtöbben szegény családból származnak, iszonyattal és megvetéssel tekintenek a sebeimre. Láttam őket, mikor megérkeztem az apró szekéren egyszerű, mégis jó minőségű ruhában, gyöngyökkel és ékkövekkel ékesített karpereccel. Azóta persze a ruhám lecserélődött, egyszerű fehér pamutra, az ékszereim egy dobozba zárva pihennek az ágy fejrészénél, a parókám pedig elégett. Az utóbbi nem is zavar, soha többé nem akarok hímzett selyemtunikát, virágmintát, illatos szelencét vagy fekete póthajat látni. Az egyszerű tisztaság, ami itt van, elég számomra. A lelkemet megnyugtatja, az éjszaka magányában nyitott szemmel fekve pedig gondolkodni is van időm, mielőtt elnyom az álom.
A nappal rosszabb, akkor érkeznek a falusiak a szekerekkel, hogy elvigyék a kegytárgyakat, tekercseket, gyógykenőcsöket, hozzák a híreket, ide látogató zarándokokat és persze a császári parancsokat. Én pedig minden alkalommal azon rettegek, hogy az egyikkel visszarendelnek a palotába. Ritka, de nem példa nélküli eset lenne, és az új császár szemében mindig is láttam a vágyat. Az éjszaka percei csak az enyémek, nincs az az őrült, aki ilyenkor próbálkozna feljutással, így csak fekszem és az apró ablakon át besütő holdfényben gyönyörködöm, amíg az álom el nem nyom. És persze imádkozom a lidércektől mentes éjszakáért, amelyet csak ritkán kapok meg...

//Harmonia eredeti neve Katarina, Kínában viszont Mei Hua-ként ismerik, mindegy te melyiket használod; a mai nevét csak évekkel később választja ki

Fogalmam sincs, mikor nyom el az álom, de megteszi. És ismét visszazuhanok a múltba, amelyet igyekszem magam mögött hagyni és melynek nyomait egy életem át a testemen és a lelkemen fogom viselni. Vagy tovább, ha tényleg örök életűek a warlockok, ahogy azt a jó doktor állítja. Számomra, aki alig lett húsz és már az özvegyek zárdai életére van kárhoztatva ez elképzelhetetlenül sok idő, melyet itt kell töltenem, ezen ódon falak és sivár lelkű apácák hálójában. Mert magamtól innen nem szabadulhatok, a törvények szerint egyedül a császárnak van joga elengedni vagy visszarendelni, egyébként kötelezően itt kell töltenem az életemet a férjem lelki üdvéért imádkozva. És nem fognak elengedni, annál többre tartják a dinasztiát annak vezetői. A visszatérés pedig még rosszabb, annál az is jobb, ha megölöm magamat. Egyszer elég volt átélni ezt a fajta elveszettséget, mellé pedig minden éjjel álmaimban újra a Tiltott város folyosóit járom, menekülök az üldözőim elől. Nem, nem bántani akarnak a szó hagyományos értelmében, de ha elkapnak, akkor selyemkötelekkel kötöznek le, hogy mozdulni sem tudjak, majd ott hagynak az uralkodó család kedvért. Általában ez az a pont, ahol felriadok a takaróba gabalyodva, torkomban a visszanyelt sikoly kavargó érzésével. Ma mégsem ez történik, még korábban kezdek magamhoz térni, mikor motozást hallok az ajtónál, majd fekve, mozdulatlanul, résnyire nyitott szemmel is érzékelem a belépő férfi hatalmas alakját és a tényt, hogy egy dobozt hoz magával. Nem tipikus utazó láda alakú, de hallom a fa karcos hangját, ahogy a padlóra rakja és felriaszt. Most már felesleges tettetnem az alvást, így továbbra is az ágyon, de már ülve figyelem a ténykedését és érzékelem a szavait. És azonnal elkap a pánik. Nem a doboz miatt, bár azt sem fogom szeretni, hanem mert semmit nem mond arról, ki ő, hova akar vinni és kinek a parancsára. Ezer és egy kérdés tolul az agyamba, ahogy siettetni próbál.
- Van rosszabb sors a halálnál számomra. Megmondod, kinek a kérését teljesíted, vagy tényleg egy holttestet szállíthatsz le neki. A koporsó úgyis megvan hozzá - a hangom halk, de nem reszket, mert már régen tudom, hogy előbb vagy utóbb meg kell majd ölnöm magamat, ha szabadulni akarok ebből a Kína nevű börtönből, ahova gyermekként hoztak. Felkészültem rá, elfogadtam a sorsomat és a buddhizmus elsajátításával a lélekvándorlásban is megtanultam hinni annyira, hogy képes legyek megtenni, amit kell. Még az eszközöm is megvan hozzá, egy élesre csiszolt peremű hajtű az ékszeres ládikám mélyén. Már egyszer kipróbáltam, nagyon hegyes, simán elvágta az ujjamat. Ahogy felkelek és kiveszem a váltóruhát, a dobozt és némi kötöző szalagot az ágytámla tartójából, tisztában vagyok vele, hogy pillanatokon múlik a sorson. És az ő válaszán. Cipők az ágy mellett, kabát egy tartón az ajtónál. Ez mindenem, amit itt megtarthattam magamnak. Itt senki nem rendezkedik be hosszútávra. Én ennyire vagyok képes elviselni a létet. Nem tagadom, hogy a férfi képes lenne kényszeríteni, ha nagyon akar, mert soha nem voltam túl magas vagy erős fizikailag, felállva is láthatóan sok fejjel magasabb nálam, de megvan még a túlélési vágyam. Márpedig ami a palotában várna rám, az nem élet, hanem kínzás...
Rajta múlik, hogy jó nevet mond és én befekszem a koporsóba, magam köré húzom a kabátot és az sem érdekel, ha holnap estig nem vesznek ki, vagy elfordulok és mielőtt reagálhatna elmetszem az ereket a nyakamon...

A férfi haragját vágni lehetne. Érzem, ahogy növekszik, egyre csak erősödik, miközben beszélek és végül az egész kifakad egy újabb szó áradatban, de megint csak nem lesz több értelme mint korábban volt. Számomra biztosan. Elrángat, akár akarom, akár nem és eszébe sincs közölni velem, hová. Utálom a titkokat és soha nem jártam még jól azzal, hogy bezártak egy fadobozba és átvittek máshova. Sem a szekér, ami az országba hozott, sem a hordszékek, amelyek újabb és szebb lakrészekbe szállítottak, sőt, még igazán ezt a zárdát sem tudtam megkedvelni, mert nem arra teremtették. Ez egy újabb tétel lesz a nem akarom listámon, és ettől félek a legjobban. Az élet egy elfeledett kegyenc számára is kegyetlen tud lenni ebben a világban, nem még egy olyannak, aki után évekig vágyakoztak. Ha nem lennék rosszul a gondolatától is a tiltott városnak, akkor sem akarnék visszatérni abba a kígyóverembe. Inkább legyen itt vége!
A férfi gyorsabb nálam, érzem, ahogy elkapja és nagyon erősen megcsavarja a karomat, és már venném a levegőt, hogy felsikítsak a fájdalomtól, mikor a szer a számhoz ér. Akaratlanul is belélegzem és a lábaim azonnal elgyengülnek, majd a fejem is lebukik. Érzem, ahogy felemel, betesz a koporsóba, mellém is kerülnek dolgok, majd betakar és a világ megszűnik számomra, csak egy mély, álomtalan állapot marad, fogalmam sincs, mennyi időn át...
Az első, amit érzékelek a hideg föld és a vékony takaró, amin fekszek. Alatta viszont nincs semmi puha, a csontjaim már azelőtt sikoltanak a fájdalomtól, hogy megmozdulnék, vagy kinyitnám a szemeimet. Biztos, hogy sokáig zötykölődtem a koporsóban is, érzem a fa nyomait a tagjaimba beszivárgó fájdalom mellett. A fejem nehéz, a gondolataim ködösek és csak azért nem egy szénaboglyát kell elhúznom a szemem elől a látáshoz, mert nincs hajam. A fény éles, égető, de a tűz melege vonz, miközben mozogni kezdek közelebb helyezkedem hozzá és végül lassan kezd átmelegedni a testem a kabát alatt. Csörgést hallok és a szemeim keresve az okát felfedezik a láncokat a bokáimon. Ez egyszerre zavarba ejtő és elgondolkodtató. A palotába biztos, hogy kocsin vinnének és tisztában vannak vele, hogy ez felesleges hajcihő. Viszont, ha nem oda akar vinni, akkor hova mégis? És miért? Mit érhet egy gyenge warlock-kal?
- Mennyi időre voltam elkábítva? - teszem fel a kérdést körülnézve a felszakadozó sötétben, keresve bármilyen ismerős tereptárgyat. Amit nem lelek, csak egy apró ösvényt, rengetek kisebb hegyet és erdős domboldalakat. Ez bárhol lehet. Lassan ülök fel közben, a lábaimat azonnal magam alá húzom és elrejtem a kabát alatt, bár a bilincs csengés elég jól elárulja, merre is bujkálnak. A csuklóm is fáj, amint próbálok ránehezedni, ezek szerint nem fogta vissza magát. A kezemet végig húzva a bőrön még a duzzanatot is érzem, de persze ebből sem látszik más, mint az a viaszos fehérség, amely én lennék. Ami nem vérzik, annak nincs nyoma, soha...

Nem igazán számítok tőle válaszra. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a kérdésért cserébe ő csak le fog szúrni, hogy jobb dolga is van, mint velem foglalkozni, szóval maradjak csendben és tüntetőleg hallgatni fog percekig. Majd odaveti a választ, ha rájön, hogy engedelmeskedem neki. Ezt ismerem, ezt a módszert alkalmazzák a nagy hatalmú férfiak, hogy még inkább az uralmuk alá hajtsanak minket, nőket. Ezer és egy alkalommal végig nézhettem az egészet, még tucatszor megtapasztalhattam, ha a legkisebb engedményt is akartam kapni a palotában. A nők legnagyobb feladata a gyermek szülés, lehetőleg fiú gyermeké, de engem már régen meddőnek kiáltottak ki, így maradt a képességem a zenére. Ezért a kottákkal kezdtem, majd kértem a zenészek életéről szóló könyveket, hogy jobban megérthessek minden hangot. Utána a filozófiát, amely alapja az ő gondolkodásuknak. A mindennapi életről és az eszközök működéséről szóló könyvek, az általuk kedvelt romantikus regények, tájleírások. Mindegyik egy apró szelet szabadság az aranykalitkában. Most vasra cserélték, megnövelték, de még mindig kalitka. Másik börtönőrrel... eddig jutok a gondolkodásban, mikor beszélni kezd. És én figyelek. Figyelnem kell rá, hogy értsem, amit mond, az akcentusát, a pergő szavait. A szófordulatokat, amelyek idegenek számomra, egy sokkal durvább köznyelvben használtak. De hat, a jó doktor neve elég, hogy engedelmeskedjek és kövessem szó nélkül. A megkönnyebbülés szétterül az arcomon, és még közelebb húzódom a tűzhöz, hogy láthassam a férfit. Az étel illatától döbbenek rá, hogy valóban nem ettem egy napja és egy csepp vizet sem ittam. Lassan emelem a számhoz a mellettem lévő kulacsot, majd kézbe veszem a tálat és a kanalat is. Ennem kell, ebben nem kételkedem és nem is olyan rossz a főztje. Egyszerű ragu, tápláló. És vannak gyógyszereim. Hónapok óta először. Fél kézzel megvizsgálom őket, miközben a tálat az ölembe engedem és most már biztos, hogy igazat mondott. Ezek különleges keverékek, csak ő tudta elkészíteni a császári orvosi hivatalban. Mágia kell hozzá.
- Ha híre megy az eltűnésemnek, a hivatalos tartományi határokra eljuttatják a leírásomat és várni fognak, remélem ismered a hegyi csapásokat. És meg tudsz tanítani lovagolni, mert én még soha nem ültem rajta - teszem hozzá két falat étel között, amelyeket a számba veszek. A tál hamar kiürül és nem akarok többet kérni, félek, hogy nem tenne jót a gyomromnak a gyógyszer után. Inkább a vizet választom, abból iszok újabb apró kortyokat, miközben megvizsgálom az apró, gyógyszeres fiolákat és a nagyobb kenőcsöt. Az utóbbi az érdekes, érzéstelenítő van benne, a jó doktor pontosan tudta, hogy szükségem lesz rá a meneküléshez. Van egy fiola a zúzódásokra is, a hűvös, kékes árnyalatú krémből azonnal kenek a csuklóimra és gondosan belemasszírozom a bőrömbe, amíg fel nem szívja. Ez egyelőre megteszi, hogy használhassam a kezeimet...
- Ne! Add ide a kulcsokat, leveszem én! - próbálkozom meg az odébb húzódással, hogy elkerüljem a kezét és ami fontosabb, a lábaimat a kabát alatt tarthassam, biztonságban. Kicsi az esélye, hogy engem nekem, de ennyit talán megtehet. Egyszer is éppen elég volt, hogy a közelébe került, amikor eszméletlen voltam, ha nem muszáj, nem akarom, hogy újra szembesüljön vele, eszébe jusson megnézni. Nyilván a doktor nem világosította fel, a szavaiból rájöttem, hogy nem is igazán találkozott nőkkel ebben az országban. - Nehezen bírom az érintést - próbálkozom egy magyarázattal és elfordulok, mint aki éppen az arcát rejtené a haja mögé. Csak nekem nincs hajam, így a mozdulat olyan, mintha a tűz fényétől menekülnék, pedig csak a gondolatától is reszketni kezdek, hogy OTT érjenek hozzám. Nem, amíg eszméletemnél vagyok...
- Nem a tapasztalatlanságom vagy a női mivoltom az oka, hogy egyedül nem tudtam megszökni. Tönkre tették a lábaimat. Ha nincs a kenőcs, kettőt nem tudok lépni fájdalom nélkül. Tíz éve nem szaladtam... - mutatok a korábban megvizsgált nagy tégely krémre, majd még egyszer ellenőrzöm, hogy a ruha és a kabát is teljesen takarja az említett részt. Nem a természet adott nekem ennyire rendellenesen apró lábfejeket, ahogy azt egy warlocknál várnák, hanem rengeteg kötözőszalag és erő. Meg vágások. Nem tudom ezt titkolni a farkas elől, rá fog jönni, amint sétálni lát, szóval akár kaphat egy magyarázatot. Ami mellett nem lesz kíváncsi arra, mi maradt számtalan csonttörés és két amputáció után. Magamtól csak az orvosnak hagytam, hogy lássa és ezen nem akarok változtatni...
- Hogy szólíthatlak?

- Pedig ebben nem hazudok, abból kellemes még nem jött ki, hogy valaki a lábamhoz ért - és most is minden erőmet össze kell szednem, hogy ne akarjak odébb gurulni, bármi áron. Korábban tudtam, hogy a fájdalom elkerülhetetlen és leblokkoltam, a testem egyszerűen feladta, néha még el is ájultam, csak hogy teljes legyen a megaláztatásom. Amióta nagyrészt magam látom el a sérüléseimet sokkal rosszabb lett az egész. A saját érintésem oké, de már attól felgyorsul és felszínes lesz a légzésem, ha van még valaki a közelemben, az érintésre pedig ugrom, mint akit pók csípett meg. Most is minden izmom megfeszül a goldolatára is, hogy közelebb jön és teljesen befeszülök. Az egyetlen, amire az agyam még képes, hogy küzdjön a menekülési ösztönnel, amely ott visong a háttérben. Ő kimentett, segíteni akar, még gyógyszert is hozott, akkor meg miért reagálok ennyire élesen? Mert férfi és nem tudok másképp, régen kivertek belőlem minden ellenállást és egyben bizalmat is a hím nemű lények felé. A doktor is csak azért tudott segíteni, mert a mágiához nincs szükség fizikai kontaktusra...
Elkapom a kulcsot és kis szerencsétlenkedés ugyan kell hozzá, de utána kattan a zár és a bilincsek lehullanak. Igazából ezek túl nagyok is voltak számomra, ha nem pánikolok be és nincs annyira megduzzadva a lábfejem, akkor pillanatok alatt le tudnám rázni. Esetleg simán a hatalmammal kattinthatnám ki a pecket. Persze ahhoz nyugalom is kellene, ami nekem éppen nincs meg az elmémben. Túlságosan félek a jelentől és a jövőtől is.
- Te aggódtál, hogy elfutok előled, én csak rávilágítottam, hogy nem tudnám megtenni - vágok vissza miközben a kulcsokat és a bilincseket is elé dobom, majd az apró batyuba, ahol a dolgaim vannak, bepakolom az orvosságokat is. Hamarosan szükségem lesz rájuk, de amíg nincs, addig nem akarom feleslegesen pazarolni. A lóra csak fel kell jutnom, utána már a lábaim erejére nem lesz szükségem igazából. Csak ülni fogok, abban meg egészen jó vagyok, majdnem mint egy játékbaba. Mint amilyennel gyermekként játszottam, miután a nagymamám és anyám nekem adtak egy régit. Fehérre festett fa arc, szalmával tömött test és egy ruha, mellé pedig fel lehetett ültetni. Mindig úgy éreztem, ez az, amivé váltam...
- Mikor akarsz indulni és mennyi ideig mennénk? - ezt az egyet nem árt tisztázni, a többi nem érdekel. Ha azt állítja, ismeri a vidéket és az utakat, én nem fogok vele vitatkozni róla, melyiket kellene használnunk. Részemről még az is teljesen normális, hogy kiválasztja az időpontokat, csak szeretném előre tudni, mennyi időm van még elvégezni néhány teendőt, mielőtt közelebbi ismeretségbe kerülnék egy lóval életemben először. Furcsa, tőle valahogy nem félek annyira, mint a gazdájától, pedig ránézésre nagyobb.

Alvás, igen. Erre van szükségem, jó alvásra, hogy legyen ideje az elmémnek pihenni, mielőtt ismét magához tér és neki áll dolgozni, hogy felmérje a helyzetet és megtalálja a legjobb megoldást az egész kellemetlen szituációra. A tüzet hamarosan el kell oltani, így elrendezem a cuccaimat a fénynél, a doboz az ékszerekkel és a gyógyszerekkel a kezembe kerül, a ruhás zsák ideális párna és még a kabátot is úgy tudom hajtogatni, hogy teljesen körbe öleljen és védjen. Szerencsére most a földig érőek a divatot, a fenékig érő példányokkal bajban lennék. Látom azt is, amit a férfi átalakul, de csak a szemem sarkából. A meztelenség még mindig kényes pont nálam, ráadásul pedig az illem azt diktálja, hogy ne bámuljak. De nehéz megállni. Utána pedig már csak egy nagy, szőrös, hatalmas fogakkal megáldott farkas van mellettem, akinek a jelenléte mégis megnyugtat. Kevés állatot engedélyeztek a Tiltott Városban, de ott még az anyacsászárnő elkényeztetett ölebjei sem bántottak, csak vígaszt nyújtottak nekem, így tőlük nem féltem. Ha Bret férfiként feküdne mellém, azonnal felugranék, de a bundás testtől cseppet sem ijedek meg, amikor a hátamhoz simul és elalszom...
A férfi ígéretéhez híven hajnalban ébreszt, hagy pár percet a személyes teendőkre, így alkalmazni kezdem azt a kis mágiát, amit biztosan tudok használni. Az egyik apáca fátyolból egyszerű, szürkéskék kendő lesz, amelyet a parasztasszonyok hordtak évekkel ezelőtt Kínában, a ruháim színe és anyaga szintén egyszerű, durva szövetté válik, amely nem feltűnő, még a korom segítségével és egy puha végű bottal sikerül a szememet is sokkal hosszúkásabbra festenem. Meg persze szemöldököt és szempillákat bűvölök magamnak mágiával és a bőrömre is kenek egy kis olajat, amely elszínezi. A doki előre gondolkodott. Mire a lóhoz érek, már bármelyik falusi család elhinné rólam, hogy csak egy szegény nő vagyok, akinek rosszul sikerült a kötése és nem tudott gazdag családba bekerülni. Azt nem tudom, hogy a lovam mennyire tűnik drágának, ahhoz túlságosan ismeretlenek számomra, de egy felületes pillantásból biztos, hogy most már nem ismernek fel. A magasságom sem olyan szokatlan. Megtettem, amit tudtam...
A feladatok egyszerűek, a kabáttal rejtve el az alakomat igazodom el valamennyire kényelmesen a lovon, majd megvárom, amíg feltűnik a farkas és követni kezdem. Az első egy órában ez még megy, kettő után kezd már fájni az alsó felem és három után több gondom is akad, amely miatt végül kénytelen vagyok egy kis pihenőt kérni. Ěs segítséget, mert a meggyötört lábaim túl gyengék, hogy lejussak magam ilyen magasról, mágiával pedig nem akarom az állatot megijeszteni. Gyorsan végzek, amennyire tudok, majd az öszvértől elveszem a ruhás batyut is és kisimítva a nyeregre teszem. Rögtönzött párnának megteszi és a következő órákban sokat segít, míg végül alkonyatra teljesen elfáradok. Az utazás teszi, az állandó mozgás és egyensúly keresés, a csontjaim fájnak, mikor végre leszállhatok.
- Kevés tehetségem van, de főzni tudok. Megcsinálom a vacsorát, ha körbe szeretnél nézni - ajánlom fel, miközben az öszvérhez lépek és azt is megsimítom. Végre leengedhetem a csuklyát és a mágiát, mert rejtve vagyunk, és igen, ugyan már pár éve nem kellett segítenem az étel készítésben, de ez olyasmi, amit korábban megtanultam. Egy sós rizskásához nem kell sok minden, csak rizs, némi zöldség és ha esetleg sikerül szerezni, akkor hús. Meg persze só. Egyszerű étel, némi mágiával alig fél óra alatt készen lehet. Talán ide tudok csábítani egy nagyobb madarat, valami galambot vagy vadtyúkot. Mindig is utáltam, de attól még könnyedén megnyúzom és feldarabolom őket...

Van nyúl is. Egész nap észre sem vettem, hogy halott állatokkal a nyereghez fogva mozog az öszvér. Látszik, mennyire nem bírok figyelni, ha éppen mágiát kell használnom. Soha nem sikerült tökéletesítenem a képességeimet és a tudásom is igencsak szegényes, ha nem a saját boldogulásomról van szó. Némi fájdalom csillapítás, álcázás, csupa olyasmi, amellyel könnyebben elvegyülök az emberek között, de utána véget ér a tudásom. Így nem tudtam volna egyedül kiszabadulni a kolostorból. Valaki viszont még mindig gondol rám, és segített azzal, hogy elküldte a farkast. Le sem tudnám tagadni, hogy félek tőle, és ez is ront a koncentrációmon. Maga a tény, hogy egy ereje teljében lévő férfi, sokkal többször akasztja el a lélegzetemet, mint a hatalmas fenevad, amellyé átváltozik. A vadállatok két okból támadnak emberre: éhség és félelem. Ezek olyasmik, amelyeket meg tudok érteni és teljesen el is fogadom. Az emberi kétszínűség, számítás és másik elárulása pedig olyasmi, amitől mindig is undorodtam. Számomra a nyugalom a vágyálom, amelyet egyszer meg szeretnék kapni. Hogy ehhez együtt kell működnöm a megmentőmmel? Az menni fog. Így összeszedem a főzéshez szükséges dolgokat, az edényt, néhány követ elrendezek a tűz körül és az alapanyagokat is begyűjtöm. Megmosom a kezemet, majd némi mágiával helyettesítve a hiányzó eszközöket feldarabolom és kicsontozom a nyulat, majd főzni kezdem. Utána megcsinálom a rizses alapot. A húsnak nagyjából húsz perc kell, ezt az időt kihasználva én is lemegyek a patakhoz. Hideg a víz, de a lábaimon segít. Óvatos vagyok a kötések leoldásával, majd bele mártom a patakba, a hideg jólesően el is zsibbaszt, amíg némi gyógyszert kenek az újabbakra. Ezzel holnap még sétálni is tudom, ha kell és könnyebben a lovon maradhatok. Mire visszatérek a hús átfőtt, hozzá adom a tört rizst, szárított gombát és hagymát, sót és várok. Öt perc, maximum tíz és megvan. Közel maradok a tűzhöz, a nappal együtt a meleg is elszivárog a levegőből. Az egyik tálba szedek magamnak a vacsorából és lassan rágcsálva várom, hogy Bret visszatérjen. Lehet, hogy nem vagyok a legjobb utazótárs és félek kérdezni, de attól még örülök a jelenlétének...
A felbukkanása, hiába vártam, megijeszt. Vér borítja jó néhány helyen, nyilván a vadászat sikeres volt. Erre következtetek a csontból és az azt borító véres, félig megrágott húsból is. Nem tudom, akarom-e tudni, mit talált. Békésebb a tudatlanság, így csak befejezem a vacsorámat és elmosom a tálat. Ha akar valami kevésbé húsosat, neki is jut a rizskásából. Bár nem hiszem, hogy oda lesz érte, pontosan azért, mert alig van benne állati eredetű termék. Az apácák a buddhista tanok szerint nem fogyasztanak ilyesmit és engem is elég alaposan leszoktattak róla. Szóval most hiába hiányzik nekem az íze, egyszerre sokat nem bírok elfogyasztani, a gyomrom tiltakozna.
- Rendben, amíg nem érintenek meg, mágiával tudom álcázni magamat - bólogatok, miközben az egyik takarót a kabát mellé a vállamra terítem. Kezd hideg lenni, hamarosan mindegyikbe bele kell majd burkolóznom az éjszakára. A farkas igazából egészen jól kigondolta ezt. Még túl hűvös az idő a természetben alvásra, főleg egy meleg helyekhez szokott nemes hölgy számára, így minket valószínűleg minden irányban keresnek a falusi fogadókban, ahova éjszakára állnak meg az utazók. És mivel nemrég volt újév, biztos, hogy az utak tele vannak párokkal, akik haza tartanak a rokonoktól. Nem irigylem azt, akinek meg kell néznie a nőket, hogy ellenőrizzék, nem én vagyok.
Az egyik félig elégett faágat felemelem szórakozottan és néhány párhuzamos vonalat rajzolok vele magam elé a földre. Egészen pontosan hetet, amelyek nagyjából egy méter hosszúak. Majd leteszem és óvatosan végig simítok az egyik vonalon. Utána egy másikon. Vissza az elsőre, a másik kezemmel pedig a negyedikre. Öt és három. Kettő. Kettő és hat. Akaratlanul is egy fejemben hallott zenét játszom. Amelyet eredetileg citerára írtak, hét húrosra. Egyikére annak a fél tucat hangszernek, amelyeken játszom. Ugyan itt nincs zene, de én hallom a fejemben és hamarosan a dallamot is dúdolgatni kezdem mellé. Ez egy búcsúdal, az udvari zeneszerző írta, amikor elküldték a palotától a kora miatt, kétszáz éve. Ritka alkalmakkor játsszák. Az ujjaim nyomán pedig hamarosan érződni kezd a mágia, a hangot csendesen megtöltik a teret. Mert ez vagyok én alapvetően, a palota egyik zenésze. Ugyan a citera éppen nem valós, de az általam játszott muzsika azzá válik, miközben elképzelem. Az utolsó mozdulat után pedig az egész eltűnik, megszakad a mágia fonala és visszatérek a jelenbe. Ez így nem jó, még csak két napja jöttem el, de már nem tudom irányítani az erőt, amelyet korábban minden nap a zenémmel együtt szabadítottam fel, békét hozva a környezetemre. - A mágiám a zenéhez kötődik, szükségem lesz eszközre, hogy irányítsam. Megpróbálnál szerezni valamelyik faluban egy sípot vagy bawu fuvolát? - ez a kettő is beletartozik a repertoáromba és biztosan kisebbek mint a hét, tizenhat vagy huszonöt húros citera, a dobok és a pengetős hangszerek. Ráadásul a legtöbbet bambuszból faragják, amely itt gyakori...

- Azzal a hangszerrel még nem találkoztam - válaszolok őszintén a kérdésére. A harmonika szó sem ismerős nekem, pedig a császári zeneteremben rengeteg fajta eszköz volt megtalálható és jó néhányat megtanultam használni. A fuvolákat a legkönnyebb magunkkal vinni útra, de igazából az megy a leggyengébben, mert alapvetően tőlem hangra is szükségük volt, hogy énekeljek és azt nem lehet párhuzamosan. A földre rajzolt vonalak egy hét húrós guzenget, vagy ismertebb nevén citerát jelképeznek, amely az én specialitásom volt. Éveken át játszottam rajta minden nap, amíg véresek nem lettem az ujjaim a húroktól és azért tudtam a semmiből is elővarászolni a hangját, mert pontosan tudom, hogyan kell szólnia a legegyszerűbb érintésnek is ezeken a szárított inakon és bőrökön. Amelyeket egyébként elárulom, macskából készítenek, pontosabban a beleiből, bőréből és inaiból. Egyetlen hangszerhez is akár több tucat állatot ölnek meg, amelyeket korábban ilyen farmokon neveltek speciális ételekkel etetve, hogy a szerveik jó állapotban legyenek. Emlékszem, mikor először rájöttem, mit használok, mennyire rosszul lettem a gondolattól. A kis fém eszköz, amin a férfi játszik ugyan az én fülemnek idegen zenét csal elő, de már abból tudom, ahogy a hangok átszelik a levegőt, hogy ezért egyetlen állatnak sem kellett meghalnia. Kíváncsian figyelem, mit csinál és hogyan mozognak az ujjai az eszközön. És amikor a kezembe adja, megpróbálom hasonlóan fogni. Elvileg bele kell fújni a levegőt és ahogy kijut a másik oldal nem letakart lyukain, a hangok változnak. Mint egy sípnál, amelyet összepároztattak egy fuvolával. Több bemenet és kimenet van, sokkal nagyobb hangsávot hozva létre...
- A veszély nekem mást jelent, nem a halált. Ha azt mondod, nem hagyod, hogy élve vigyenek vissza, a poklon is keresztül mehetünk és egy jaj szavam sem lesz... a dobozban vannak az ékszereim, mind egyedi és értékes. A tiéd, csak ölj meg, mielőtt a katonák bevihetnének a legközelebbi városba! - a hangom sok mindent elárul, többek között a rettegést. Mennyi időbe kerülne a katonáknak felfedezni, hogy nem látszanak a sérülések a bőrömön és üthetnek, amennyit akarnak, még a csonttörést is nyom nélkül vészelem át. Szökött uralkodói özvegy, akinek ráadásul nem lehet gyermeke, így az erőszak is elkendőzhető. Hány hivatlanok lenne képes fizetni azért, hogy együtt hálhasson az uralkodó egyik kegyencnőjével? A kolostor rideg és komor hely volt, de az apácák nem engedtek be férfiakat felügyelet nélkül és a verés hatásában sem hittek. A zenémet pedig elfogadták munkaként. Minden egyes porcikámban éreztem, hogy amint kilépek a falakon kívülre, sokkal szörnyűbb sors vár rám. A palota, a Tiltott város elkapott, foglyuk ejtett, megkínzott és megtört engem már régen. És két féle képpen szakadhatok el tőle: a kolostorban várva meg, hogy az új császár élete véget érjen és végképp elfeledjék a létezésemet, vagy kijutva az országból és vissza sem nézve. Elfelejtve minden itt tanult dolgot, a nyelvet, a zenét, a modort és elrejtve a nyomokat. Élve ismét Oroszországban, a helyen, amelyre csak álmaimban mertem visszatérni és mindig könnyezve vettem tudomásul reggel, hogy nem ott vagyok. A gondolataim csaponganak, a vágyakozás és a félelem folyamatosan egymást váltja, miközben a tüzet figyelem. És egy idő után a fejem lehullik, mire végül ismét elrendezem magam körül a kabátokat és takarókat, majd álomba merülök. A harmonika még mindig a kezem mellett marad, hacsak a farkas nem viszi el...