Tárgy: Mindig Veled vagyok Szomb. Feb. 03, 2018 10:43 pm
Norman & Lenore
Csendes a lakás. Pedig már este kilenc óra van. Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Éppen egy retusálási munkát végzek, és annyira belefeledkeztem abba, hogy ennek a képnek milyen története lehet, miket láthatott, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Csak arra lettem figyelmes, hogy a gyomrom egyre inkább fáj. De ez nem is csoda, elvégre dél óta semmit sem ettem. Ennek megfelelően az első utam a konyhába vezetett. Összedobtam egy szendvicset, és készítettem egy forró teát, majd beültem a nappaliba a televízió elé. Nem érdekelt egyetlen műsor sem, de most, hogy rádöbbentem, egyedül vagyok, elkezdett zavarni a csend. Leteszem az üres tányért az asztalra, és az ablakhoz sétálok. Odakint ugyanolyan csendesnek tűnik minden. Néha elsuhan egy-egy autó a ház előtt, de nincs különösebben semmi. A mobilom felé sandítok. Nem jött hívás. Egy kicsit aggódom, de próbálom elhesegetni a rossz gondolatokat. Biztos nincs Normannek semmi baja, csak elragadta a munka. Veszek egy mély lélegzetet és visszakuporodom a kanapéra. Magamra húzok egy plédet, és kezembe veszem a teám. Hátha a rutinszerű dolgok és a semmitmondó csatornák elterelik a kellemetlen érzést a gyomromból. Szinte már bóbiskolok, mikor hallom, hogy fordul a kulcs a zárban. Egy pillanat alatt ébernek érzem magam. Lelököm a plédet, és a bejáratati ajtó felé indulok. Megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcomon, mikor megpillantom Normant. - Már kezdtem aggódni érted. - - dorgálom szelíden. A falnak támaszkodva figyelem. Sokszor olyan, mintha ezer teher nehezedne a vállára, és én olyan szívesen levenném róla. Megvárom, ahogy leteszi a kabátját, és csak ezután megyek oda, hogy átöleljem. - Egy újabb hosszú nap? Tudod, hogy nekem elmondhatod.
Hosszú nap volt. Mindegyik az, de némelyik könnyebb, némelyik nehezebb. Ez az eset iszonyú volt, egész nap csak arra vártam, hogy haza érhessek végre a feleségemhez. Ő az én mentsváram, minden problémámmal fordulhatok hozzá. Csodálatos, hogy van nekem, főleg most, hogy a világ a feje tetejére fordult. Több dolog mögött van az árnyvilág mocskos mancsa, mint az eddig hittem, és most már tudom, hogy a rengeteg döglött akta azért áll ott felhalmozva, mert mindenki elvetette a természetfeletti lehetőségét. És tessék, szinte az összes oda köthető. A mostani este is egy ilyen, én pedig nem vagyok hajlandó átvenni az ügyeletes futóbolond szerepét. Nyomozunk, és megtesszük, amit lehet, de a nyom egyre csak hűl ki, a feletteseink és az áldozat családja pedig nem könnyíti meg a helyzetünket. Mire végre fel tudok, állni a rohadt jelentés mellől már olyan későn van, hogy valószínűleg a takarító is réges-régen haza ment, és csak az én lámpám világít az egész helységben. Össze szedem a kabátomat, a kulcsaimat, kidörzsölgetem az álmot a szememből, és elindulok a garázsban álló autóm felé. Nem tudok mit tenni, de még közben is az ügy kattog a fejemben, bármennyire is próbálom elhessegetni azt, mert már nem akarok erre gondolni. Végtelennek tűnik, mire haza érek, és egyszerűen beesem az ajtón. De bármilyen rossz kedvem is van, azonnal elmosolyodom, ahogy megérzem a lakásban terjengő festék-illatot. Ez egy olyan szag, amit sokan nem szeretnek, de nekem egyet jelent az otthonnal. Mert tudom, hogy Lenore itt van, és ma is valamelyik csodálatos művén dolgozott. Soha senki nem értett meg minket igazán. Sem a családunk, sem a barátaink. Két olyan különböző világ vagyunk, és mindenki azt jósolgatta, hogy hamar vége lesz. De mi rá cáfoltunk. - Nem kellett volna aggódni
–mondom, mosolyogva- Tudod, hogy lelőhetetlen vagyok! Át ölelem, ahogy oda lép hozzám, puszit nyomok szőke hajára, és úgy érzem, minden teher lekerült a vállamról. Mellette nem kell aggódnom, ő megőrzi minden titkomat és segít, amiben csak tud. - A rémes az nem kifejezés… undorító ügyet kaptam, és attól félek, ez is a döglöttek polcán fogja végezni. És tudod, hogy ha valamivel nem jutok előre, úgy érzem, hogy cserben hagytam az áldozatot
Vannak olyan napok, amikor teljesen elveszek a saját világomban. Sokszor azt sem veszem észre, hogy a gyomrom bosszús korgással hisztériázik, amiért elfeledkezem az ebédről. Az sem tűnik fel, hogy az egész nap elment anélkül, hogy friss levegőt szívtam vola. És vannak azok a napok - mint amilyen a mai is -, amikor az idő kínos lassúsággal vánszorog. Minden perc gyötrelem. Leülök, hogy dolgozzak egy képen, de nem tudom kikeverni a megfelelő árnyalatot. Nem tetszik egyetlen ecset sem. Még a téma is idegen. Mintha az egész koncepció egy másik nő fejéből pattant volna ki. Ezeken a napokon a nyugtalanság olyan mély frusztrációt okoz bennem, hogy egy pillanatig sem tudok megülni a fenekemen. Fel-alá járkálok a házban. Pakolok. Takarítok. Próbálok rendet tenni - legalább a környezetemben, ha a lelkemben nem tudok. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi az, ami frusztrál. Nincsen konkrét oka. Olyan ez, mint amikor nézel egy képet, és határozottan az az érzésed támad tőle, hogy valami nincs rendben. Részleteit nézve, a kompozíció átgondolt, a színek megfelelőek, az ecsetkezelés fantasztikus. Mégis, ha a teljes képet nézed - van benne valami megmagyarázhatatlanul zavaró. Ahogy meglátom Normant a bejárati ajtónál, érzem a megkönnyebbülést. Már a puszta jelenléte is megnyugtat. Érzem, hogy a világom a helyére billen, mert tudom, hogy mellette nem kell tartanom semmitől. - Te pedig tudod, hogy mindig aggódom. Rettegek attól, hogy egy nap nem jössz haza. Annyi... csúnya ügyed van. - vallom be őszintén. Jól esik, ahogy átölel. Hozzábújok, és beszippantom az illatát. Érzem, ahogy a feszültség távozik belőlem. - Biztos vagyok benne, hogy minden telhetőt megteszel. De azzal nem segítesz senkin, ha túlhajtod magad. Így sokkal könnyebben átsiklasz az apró részletek felett. - mosolygok rá, miközben kimegyek a konyhába. Két poharat veszek elő és egy üveg savignon blancot. - Bár a vacsora már kihűlt, de... gondoltam, ettől még ünnepelhetünk. Legalább egy pohár bor erejéig. - a hangomban sokkal inkább van fáradtság, mint düh, vagy csalódottság. Tisztában vagyok vele, hogy ha húzós ügye van, akkor Norman a munkára koncentrál. Ahogy azzal is, hogy napok óta nem aludt. Máskülönben eszébe jutott volna az évfordulónk.