Szépen leülök és lehunyom a szemem, de ahogy hozzám ér, képtelen vagyok mozdulatlan maradni még akkor is, ha nem a kezével teszi. Összerezzenek és a ráncok megjelennek a homlokomon. Ez így nem lesz jó... Az ajkamba harapok és kifújom lassan a levegőt és úgy tűnhetek akár egy szobor. De a fájdalom megmarad. Közben hallgatom a szavait, amik nagyon is jönnek, sőt inkább áradnak, ami még mindig furcsa, hogy valaki ennyit beszéljen hozzám önszántából. És rá kell jönnöm, hogy teljesen kiegyensúlyozott. Magabiztos, de nem gőgös és valahogy megnyugtató, az a tartás ami van benne. Mintha elbújhatnék e mögé. Kinyitom a szemem, hogy rá nézzek, hiszen ezt mondta és halványan elmosolyodom.
- Hát, értem... be kell valljam irigylem a kiegyensúlyozottságodat. Nekem eddig semmit nem sikerült elérnem magamtól... még azt sem magamnak köszönhetem, hogy még élek... nem hogy cégvezető legyek - nevetek halkan és kicsit megrázom a fejem. Nem nekem ez nem menne. Egy kicsi boltocskával is megelégednék, egy céggel nem is tudnék mit kezdeni és a felelősség is túl nagy lenne. Felnézek rá, ahogy kuncog és olyan szép, amiket mond, olyan igazi. Szinte meghatódom és az ujjaimat nézem, ahogy ezen a szép anyagon pihennek és felerősödik bennem a vágy. Szeretném én is ezt megtapasztalni... Csak ne félnék ennyire... Újra magára vonja a figyelmem és a tükörbe nézek. megint egy szép lány néz vissza, pirospozsgás arccal, a szeme alól hiányzó karikákkal és egy aprócska ó szalad ki a száján.
- Igazán... köszönöm - suttogom - Tetszik... csak furcsa... meg kell szoknom, hogy ez én vagyok...

Felnézek és szégyenlősen, de visszamosolygok rá, és bólogatok, mert nem mindig tudom mit mondhatnék. De azt hiszem, valahogy jeleznem kell, hogy értem amit mond.
- Rendben... régen sminkeltem én is, csak aztán... néha úgy érzem, mindent elfelejtettem. Nem voltam ennyire félénk és ilyen kis... buta - sóhajtok és magamon nevetek, aztán újra rá emelem a tekintetem és hallgatom. Szomorkásnak tűnik, mintha valami régi dolog nyomasztaná.
- De most elég jól élünk itt... és te is sokat küzdöttél ezért... Nem is tudjátok, hogy mennyire hálás vagyok, ezért, hogy befogadtatok, és ingyen itt lehetek és... Remélem egyszer majd meg tudom hálálni... -  a falka nélkül már sehol sem lennék -  Csak tudod, sokszor nem tudom, hogyan kell viselkedni. Például Nichoval sosem tudom meddig mehetek el, vagyis, hogy mi fér bele egy barátságba, meg hogy neki mi a jó... Úgy szeretném, ha boldog lenne, annyira hiányzik neki a családja - halkulok el és a kezeimre pillantok. A sok kérdésre elmosolyodom.
- Igen, jó minden... tetszik is. Köszönöm, majd szólok, mert úgyis nagyon be leszek rezelve, ahogyan magamat ismerem - mondom egy aprócska mosollyal, és a szemébe nézek. Az övé is kék...

Kuncog, de olyan aranyosan. Kezdek rá jönni, hogy mi a különbség a kedves nevetés és gúnyos nevetés között. Vagyis, eddig is tudtam, csak mindig azt hittem, rajtam nevetnek. De Camilla láthatóan élvezi a társaságomat, amit mondjuk végképp nem értek, de jól esik.
- Igazad lehet. De ha tehetném egész nap a nyakán lógnék, máskor meg elkerülném messzire. Nehéz ha az embernek, vagy mi, mindig mást diktál a szíve - vonom meg a vállam és kinevetem magam. Milyen szépen mondtam. Felnézek rá és kezdem megszokni ezt a ruhát magamon. Hallgatom, de ahogy Matt jön szóba, lehervad a mosolyom és ökölbe szorul a kezem. Nem tehetik ezt vele, Mattnek semmi baja! És ráadásul igaza is van, nagyon sok mindenben!
- Igen szoktam, és szerintem csak türelmesnek kell lenni, nem szabad lerohanni. Ő tudja, hogy elakarják küldeni? Ez nem fair vele szemben, még csak nem is próbál megszökni - fakadok ki egy kicsit és mérges vagyok. Hogy lehet ilyet tenni? Hát nem látják, hogy mi van vele? Ennyiből engem is elküldhetnének... A kacsintásra halványan elmosolyodom, de túlságosan feldúlt ez a hír, mintsem, hogy tudjak most a külsőmre gondolni.

Hallgatom és tudom, hogy jogos a kiakadásom. Miért kell egy ilyen helyzetű srácnak még inkább megnehezíteni az életét.
- És ugyan kit bántana? Amíg őt nem bántják, addig ő nem fog verekedni. Teljesen normálisan el lehet vele beszélgetni. Ha az ember nem támadja le azért amit érez, akkor megnyílik és nem kell tőle tartani egyáltalán. Meg kell hallgatni, de itt rajtam kívül nem érdekel senkit, hogy mi nyomasztja. Ez nem megoldás, hogy eltávolítjuk, mert nem olyan, mint mindenki más. Egyszerűen időt kéne fordítani rá, de csak el akarjátok rakni láb alól, pedig nem zavar senkit. Ugyan olyan értékes, mint itt bárki más, ez nem róla szól, hanem arról, hogy nem hajlandóak rá időt fordítani - fakadok ki és most nem zavar, hogy a bétával beszélek, tudom, hogy igazam van. Ha betuszkolják egy házba, akkor Mattnek tényleg annyi. Pedig már alap, hogy felveszi a nadrágot, és nem csak farkasként mászkál oda kint.
Ahogy Nichora terelődik a szó, halványan elmosolyodom.
- Köszönöm, remélem nem unja meg a butaságaimat... - szusszanva felkelek és még egyszer végig nézek magamon.
- Tényleg köszönöm, Camilla... Valóban, szép lettem - kuncogok és rá mosolygok - És a ruhákat is, nagyon szépek, de nem szeretnélek feltartani, szóval ha nincs más, akkor... - vonom meg a vállam és az ajtó felé nézek, kezemben az új ruhákkal. Meg akarom őket mutatni Nichonak is... Ha Camilla is úgy gondolja, akkor magára hagyom és örömködve, de sietve megyek vissza a szobámba, nehogy valaki meglásson.

Köszönöm a játékot!