"Még mindig utálod a rovarkiállítást?"
Ezzel az ártatlan kérdéssel kezdődött minden. Az állatkertben dolgozva a gondozóknak mindig megvannak a maguk szakterületei, kedvencei vagy éppen legrosszabb rémálmai. Én leggyakrabban úgy tudnám magamat jellemezni, hogy mindennel boldogulok, aminek már van gerince. Egy olyan csigolya sora, amit mintha újabban rendszeresen kihúznának az emberekből ebben a társadalomban. Nekik viszont megvan a sajátjuk és nem is esik nehezükre használni azt. Ez alatt pedig a lojalitást és a szeretetet értem, amelyet tőlük kapok, ha őszintén fordulok feléjük. Hogy közben ketreceket kell takarítanom, húst aprítani és morcos főnökökkel vitázni? Az még belefér, amíg megvannak a magam boldog percei is. Ez az, amit éppen el akarnak venni tőlem, mert a társadalmi rendszerben a szociális életem nullának tekinthető és nem akkora probléma, ha nem akkor kapom meg a szabadságomat, amikor az ünnepek vannak. Ez egy tipikus probléma ma mindenhol, ahol nyitva vannak a szolgáltató egységek munkaszüneti napokon is. Elsősorban azok kapnak szabadságot, akiknek családjuk van. Kiskorú gyerekeik, hogy pontos legyek. Utána jönnek a vidékiek, akik nem jutnak el minden hétvégén a szüleiket meglátogatni, mert több mint fél napig tud tartani az út. Harmadik körben pedig a gyermektelen, hosszútávú kapcsolatban élők, akik azért megérdemlik, ha rövidebb időre is. Akik hátramaradtak, majd valamikor máskor szabadulnak. Pocsékul hangzik, nem? Persze én még csak papírt sem adtam be senkinek miatta, mert nekem elég a heti egy napom. Éljen a tündér időszámítás szépsége. Itt az esetek 99%-ában sokkal lassabban telnek a napok. Eredménye az egésznek? Az én nyakamba akarják sózni az üvegfalú terráriumokat a következő hétre, amíg nincs a felelős. És még a gondolatától is borsózik a hátam. Ezért kaptam az alkalmon, hogy elfogadjam az egyik munkatársam ajánlatát, hogy átvállalja az egészet és mehetek én segíteni neki az északi állatokkal, ha megteszek egy kis szívességet. Történetesen hallgatok róla, hogy kiszökött a Central park-i állatkert egyik nőstény farkasa szállítás közben a ketrecéből és most a jó ég tudja, hol kering. Fél méteres hóban. Egy hófehér példányról beszélünk, valahol a város széli erdőségben. Az első fél óra céltalan bolyongás után, a túraösvény pereme, a kavicsokat fedő hórétegben baromi sok kutya lábnyom miatt nehéz követni őt, már erősen kételkedem benne, hogy megéri-e nekem az egészet. Egyrészt megint kezd havazni, másrészt nekem épp most lenne két óra szünetem, mielőtt vissza kell térnem a legújabb védencemhez, egy sakálkölyökhöz, aki egy-két napja érte el a négy hetes kort. Vagyis elválasztható és nem kell magammal hordoznom, miközben egy csomóan egyszerűen csak kiskutyának nézik és minden áron meg akarják simogatni. Egek...
Persze a végén mégis csak egy sóhajjal nyugtázom, hogy ma sem fogok sokat pihenni, miközben elindulok az egyik szimpatikus csapáson. Nevezzük ösztönnek, de általában nem voltam ügyetlen farkas keresésben és ez a példány elég szelíd, emberbarát. Kicsit túl sokat kedveskedett neki a nevelője. Technikailag még a pórázzal sincs gondja. Azért remélem, hogy a külső területek, amely az erdő fáit választják el a nagy üres szántóföldekről megállítja és nem kell úgy tennem, mintha egy husky lenne, akit elnéztek. Tudom, a hivatalos dolgom az lenne, hogy hívom a főnököt és mindenkit aktivizálnak. De az belefér egy óra múlva is, ha nem kerítem elő a "természetfeletti képességemmel", ahogy néhányan hívják a megérzéseimet. Főleg, amikor valaki seggét kell menteni...
A szemem sarkából már látom is a mozgást alig két perc után, a fehér árnyékot könnyű követni, ahogy végig suhan a fák között és azonnal én is futni kezdek utána. Tudom, rizikós, de a farkasok elég territoriális lények, és nem szívesen mennek messzire egyedül. Nekem pedig megvan a falka illatom, hála egy kisebb párnának, amit az állatkeri pihenőhelyükről vettem kölcsön. És baromira nem látja senki, ha nem átlagos emberi tempóban vagy mozgással csinálom az egészet. A tél udvarából jöttem, a hó mindig is az én elemem volt, könnyedén és minimális nyomokat hagyva haladok, hajam pedig kibomlik a rögtönzött kontyból is, mire sikerül utolérnem a farkast. Mert határozottan az. És nem futnám le, ha nem állná az útját néhány szikla.
- Winter, állj meg! - a hangomban ezúttal mágia rejlik, nem gyakran használom állatok mellett, de életet mentett már a dolog. Egyszer az egyik gondozót sikerült bezárni a jegesmedvék mellé, meghibásodott az elektronikus ajtó és csak a csoda folytán úszta meg, amikor sikerült egy adag nyers hússal elcsalnunk az éhes cellatársat. Soha senki nem jött rá, hogyan is működött a dolog pontosan. Mégis tudom, hogy képes vagyok rá és vészhelyzetben alkalmazom is. Csak éppen elnéztem valamit. Közelebb érve egyértelmű, hogy az általam mondhatni sarokba szorított farkas ugyan fehér, de nem egy kis termetű nőstény. Nem is nőstény. És megeszem a kedvenc kalapomat, ha csak egy állat. - Bocsánat, nem akartalak megzavarni. Megszökött egy fehér állatkerti farkas nem messze innen, őt kerestem - teszem hozzá gyorsan, miközben megállok olyan távolságra tőle, ahol már a testméretei mellett egy ugrással nem tudná rám vetni magát és várom, hogy felém forduljon vagy tovább menjen. Rajta múlik, nekem elvileg dolgom van. Bár sokat segítene benne, ha tudnám, mit tegyek. - Esetleg nem láttad őt vagy a nyomait? - gyenge próbálkozás, de talán bejön. Valahogy nincs kedvem még egyszer bakot lőni, ha társa is van...

Note: Soha nem számolok szavakat ^.^

Abban a pillanatban tudom, hogy hibáztam, amikor megáll a farkas és jobban meg tudom magamnak nézni. Fehérnek fehér, de sokkal nagyobb és hó ide vagy oda, attól még kiszúrom a nemét is. Annyira nem vagyok naiv, hogy rögtön azt kérdezzem, mégis mi a jó eget művel idekinn ebben az ítélet időben, mert elég egyértelmű. Fut. Élvezi a havat és a tényt, hogy tetőtől-talpig szőrrel borítva nem is fog egyhamar fázni. Kissé irigylem érte, ugyan a tél udvarának hála mi is nagyon jól tűrjük a hideget, de azért valamennyi ruhára szükségünk van. Azon a ruhák pedig sokkal jobb minőségűbbek és speciálisabbak mint azok, amelyeket most, az emberek miatt viselek. A cipő itt sem ázik be, a kabát véd, de rövidebb mint egy köpeny és érzem igenis a vastagságát, mint akadályozó tényezőt abban, hogy a teljes sebességemet használjak futás közben. Ráadásul pedig az egész teljesen eltakarja minden vonalamat, és vagyok elég hiú, hogy zavarjon, amikor nem látszik kifogástalanul, hogy vékony, de izmos alkatom van és nem csak egy két lábon járó csont kollekció vagyok.
Ahogy a farkas sem, állapítom meg, mikor zavartalanul vissza változik alig pár másodperccel azután, hogy felfedez és még mielőtt sikerülne nekem szavakba öntenem az itt létem okát. Láthatóan nem zavarja emberként sem a hideg, vagy a saját mezítelensége ténye, én pedig nem egy ártatlan szűz lennék a középkorból, aki képes szemérmesen elfordítani a fejét. Végig mérem, alaposan, megnézve az izmai domborulását, a szőrt és az egyértelmű jelét annak, hogy férfi. Ha pedig azt meri mondani, hogy az ott a hideg állapot eredménye éppen, akkor van egy olyan érzésem, hogy neki is elég lenne egy szűk bőrnaci, ha fel akar hajtani éjszakára magának egy partnert. Mindegy, nyilván valóan az orra jobb mint az enyém, mert hiába nem mondtam, hogy a legnagyobb probléma a farkassal, hogy tüzel is, kiszagolta könnyedén és már fel is ajánlja a segítségét a becserkészéshez. Nekem ez csak jó, a fenének van kedve fél éjjel itt bolyongani, ha még az sem biztos, hogy cserébe nem küldenek be a bogarak labirintusába...
Gyorsan fut, de én se vagyok gyenge, mellette nem félek használni a képességeimet és könnyedén kerülgetek a fákat, lelógó ágakat és gyökereket az éjszakai tájban, miközben lépést tartok vele. Alig két méterrel vagyok lemaradva, amikor lassítani kezd és ezt egyértelműen jelnek veszem. Ezek szerint megvan a farkas. És én nem adok neki második esélyt a szabadulásra. Az egyik lelógó faágra akasztom a kabátomat, miközben a hajamat előre húzom a vállamra és csak a párna marad a kezemben, ami ontja magából a falka illatát. Winter elvileg ismer, ugyan őt nem én neveltem, de az alfáját igen. Ráadásul ebben a pocsék időben egyedül nem lehet túl kellemes. Lassan közelítem meg, de nem akarom, hogy sarokba szoruljon, inkább egyszerűen leguggolok néhány méterre és kicsit megrázom a párnát, várva, hogy az illat elérjen hozzá. És türelmesen megvárom, amíg az enyémet is azonosítja és elindul felém.
- Winter, hogy tudtál így elkószálni, kicsikém? - suttogom bevetve némi tündér bűbájt, csalogatva őt magamhoz, majd kinyújtom a kesztyű nélküli kezemet, hogy megszagolhassa és félelem nélkül nézek a szemébe. Másodpercekig tart az akarat párbaj, mielőtt ismét lépne és hagyná, hogy végig simítsak a hátán és megöleljem. Szegény, szegény fehér bundásom. Biztosan megijedt, mikor idő előtt kiment az altató hatása belőle az úton. De most már itt vagyok, velem van a falkája illata és vissza tudom vezetni hozzájuk, ha velem jön. Ha nem akar magától, nos, akkor pedig elég erős és képzett vagyok, hogy vigyem. Most viszont az arcon nyalás alapján ő igenis kezesbárány lesz kifelé az erdőből.
- Jól van, tudom, hogy félsz, de már itt vagyok és hazaviszlek. Hééé, nem szép dolog megmorogni a megmentődet - pillantok rá kicsit megrovóan, miközben igencsak erősen nem tetszését fejezi ki a gyomrom felé. Pontosabban ez a bőrnek szól, az új védencem hagyott ott jó néhány szag nyomot, mikor dörgölőzött és mivel nekem nem szerepelt a mai programomban egy éles szaglású kutya, annyira nem erőltettem a levakarását. - Oké, igazából két megmentőd volt. Köszönöm a segítséget - fordulok a vérfarkas felé, aki elvezetett idáig. Valamire úgy tűnik, igencsak hasznos a szaglásuk. Azért remélem, hogy nem most akarja a vicc kedvéért megriasztani ezt a szegény kis omegát.

Note: Soha nem számolok szavakat ^.^

- A tüzelési időszak előtt akarták átszállítani, de valaki elszámolta magát pár nappal - és nem működött megfelelően a nyugtató, hála az alapból meglévő adrenalin fröccsnek. Röviden ennyi a mese, hosszan meg nem fogom kifejteni, mert semmi kedvem visszahallani az egészet a vezetőségtől. Persze nagy eséllyel most, hogy végre megvan a farkas és felismert, még azelőtt sikerül bezárni és tovább vinni, hogy kiderülne a nagyobb baki és megússza a munkatársam. Azt hiszem, ezt hívják szolidaritásnak az emberek között. Igazából elég hasznos, engem is mentett már meg az elején néhány szép szó és egy tálca finom eper, amikor nem nagyon tudtam, hogyan töltsem ki a papírokat, ha ezt az állást akarom. Azóta évek teltek el, valamennyire megismertem a dolgozókat, a rendszert és a teljes egészében eredmény orientált főnököt is, akit nem érdekel, mit csinálok a kis állattal, amíg én életben tudom tartani, ha már az anyja nem képes rá. Persze vannak határaim, az orrszarvú bébiről konkrétan önként mondtam le, mert nekem ő már túlságosan idegen kategória a kutya- és macskafélék után. A határeset egy zebra bébi volt, de nála is csak az etetést kellett megoldani napi néhány alkalommal, amíg át nem tudott térni a teljes egészében darabos ételekre. Oké, közben kicsit elgondolkodtam, de mindegy, a lényeg, hogy itt vagyok a szőrmókkal együtt. Azt hiszem, a neve kivételesen teli találat, merd egyedül, ha elbújik ebben a havazásban, biztos nem szúrom ki a fehér bundát...
- Csak egy fehér foltot láttam, majd mancsnyomokat, amit követni kezdtem. Mekkora esélye volt egy másik farkasnak itt? - mármint ez New York külterülete, de tudtommal semleges vidék, amelyet egyik falka sem birtokol. A kóbor felbukkanási esélye, meg annak, hogy pont ma teszi és pont fehér lesz, eléggé minimális szerintem. Pedig tényleg nem értek a matematikához, hiába próbálták ezt velem megtanítani az oktatóim. Összeadás és kivonás oké, de minden máshoz kérek egy kis segítséget, ha lehet...
Wintert túlszelídítette a nevelője, egyértelműen. Jobban tűri a simogatásomat mint a legtöbb kutya és vagy hatodszor nyalt arcon és állon csak az alatt a kis idő alatt, amíg leguggolva kicsit alaposabban végig tapogattam, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg nem esett baja és mindene ép. A lelki világát leszámítva, de azon nem én, hanem a falkája fog segíteni, amint visszajut közéjük. Én csak érintésekkel tudom vigasztalni addig, meg persze a párnával, amit a kezemben tartok, miközben felegyenesedem és elhátrálok a kabátomért. Kezd hideg lenni nélküle, még akkor is, ha én nem könnyen fázom meg. Winter pedig követ, sőt, még a fülét is lesüti, mint mindig tenné egy dominánssal szemben. Teljesen szubmisszív. - Wintert nem év gondoztam, de az első védencem a falka alfája volt. Alig pár napos, vak és félholt kölyök, akit a halott anyja mellett találtak és megkaptam, hátha a kutyám elfogadja a két kölyke mellé. Folyamatosan hordtam a falkához, szoktattam őket és tíz hónaposan már a legtöbb hím elismerte a dominanciáját. Kemal most hét éves, és minden alkalommal ledönt lábról, amikor bemegyek hozzá. Elég vad, hogy rajtam kívül egyetlen gondozót tűrjön el. És befogadja a talált árvákat, őt egy feketepiacról hozták - utalok a nőstényre, miközben belebújok a kabátomba, felhúzom a cipzárt és megremegek. A ruhámat kissé eláztatta a hó, de hamarosan megmelegszik, addig pedig ideje elindulni kifelé is. - Mesélek többet, ha segítesz kiterelni őt az útig - ami nagyjából másfél mérföldet jelent, ebben az időben úgy egy órányi sétát. Pocsék alku alapból, de hé, mikor volt híres a beszédességéről bármelyik tündér is?

Note: Soha nem számolok szavakat ^.^

Oké, szóval ez még mindig falka terület. Na, én ezt nem tudtam. A másik gondozó pedig, aki erre járt ember, vagyis esélytelen, hogy tisztában legyen az olyan alvilági lények, mint a vérfarkasok szokásaival. Mi maradt hátra? Vállat vonni, nem beismerni az informálatlanságot és alaposan megnézni, mennyire sérülhetett meg Winter. Első pillantásra csak a sokk ütött ki rajta és kicsit megőrjítette a tüzelés, miután pedig végig tapogatom egyértelmű, hogy komolyabb baja nem esett. Mintha lenne egy érzékenyebb pont az oldalán, kissé megduzzadt a húsa, de nem vérzik és különösebben nem is húzódozik, szóval valószínűleg ezt még korábban szerezte a ketrecben és nem találták vészesnek. Ez rendben van, most már csak ki kellene vezetni. Lehetőleg póráz nélkül. Azt elfelejtettem ugyanis megkérdezni a nevelőjétől, hogy volt-e már rajta ilyen eszköz. Kemal kölyök korában megismerkedett vele, az biztos. Utána viszont, hogy a falkához került soha nem tettem vissza rá. Hivatalosan el sem hagyta az állatkertet többé. Nem hivatalosan lehet, hogy bevetettem egy kis tündér bűbájt és volt néhány  cirkálása egy sokkal vadabb vidéken is. Tudom, a vadállatokat nem kellene háziasítani és hiába az állatkerti körülmények, ő még mindig ezerszer boldogabb, ha a látszólagos szabadsága megvan, de engem is hajtott a bizonyítási kényszer. Először dolgoztam farkassal...
- Nem menedék, az állatkertben dolgozom. A lakókat válogatjuk, amelyek elég erősek, azokat csoportban visszaengedjük a vadonba valamelyik nemzeti parkban, a többiek... változó, maradnak és a falka részévé válnak, átszállítják őket másik állatkertbe vagy vadasparkba. Winter túl szubmisszív a vadonhoz, de rajta kívül csak három állandó tagja van a falkának, a többiek átmenetiek. Kevés alfa segíti az idegen kölyköket - igazából én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy a védencemnek nincs baja velük. Eredetileg úgy volt, hogy kerítésen keresztül fogja megismerni a társait az utána következő farkas, akihez ugyanazt a kutyát társítottam pótmamának és nem számítottam sok jóra az első hónapokban. Ehhez képest a négy hónapos, felnőttnek messze nem nevezhető szőrcsomó félelem nélkül ment oda az alfához és az kis szimatolás után elfogadta. Szokatlan nevelő szülői helyzetet alakítva ki ezzel, amit viszont utána jó néhányan igénybe vettek. A többi falka is sokkal könnyebben fogad be olyan új tagot, akinek van fogalma a hierarchiáról és a szabályokról. Ezt pedig emberek mellett nem tudják megtanulni...
- És szerintem félre értettél korábban. A farkaskölykök korát nehéz meghatározni, egy alomban is lehetnek annyira különböző méretek, amelyek pár hétnyi különbséget indokolnának. Viszont szinte mindig 12-14 naposan nyílik ki a szemük. Kemal apró volt, sovány és még vak, de mind hamar megváltozott. Most másfél méter magas és többet nyom fontban mint én - jó, ez azért a vékony alkatom mellett nem olyan meglepő, de farkasékról beszélünk, akik ritkán nőnek nagyon masszívra. Szerintem még ha jobban megvizsgálnák őket, találnának valahol helyszíni sajátosságokat is, mert azok a példányok a legnagyobbak, amelyeket egy adott területről szedtek össze visszakövethetően genetika vagy papírok által. Nyilván az volt a gazdagabb táplálék forrású terület...
- Északnak, északkeletnek. Próbálok úgy menni előre, hogy kövessen - nem biztos, hogy beválik, mert minden szelídsége ellenére sem mondható el Winterről, hogy kutya lenne. Elfogad engem, tisztel, de nem én vagyok a vezetője. Valószínűleg, ha egyedül találom meg, ennél kezesebb lenne, de egy másik farkas előtt neki is van tartása. Átkozott fajta öntudat. Pedig általában pont azért nyelik vissza velem szemben, mert tündér vagyok...
- Egyébként melyik falka tagja vagy? - kíváncsi, én? Nem éppen, de amíg beszél nagyjából van fogalmam róla, merre van, mert érzem az ereje irányát. És idegennek mutatni a hátamat nem szokásom az előéletem mellett...

Note: Soha nem számolok szavakat ^.^