Tárgy: I want everything ● Rénard, Salem & Gioia Hétf. Feb. 24, 2020 9:30 pm
I want everything
Minden készen állt. Hosszú heteket igényelt a felkészülés ― na meg a titoktartás ― de végre minden a helyén volt. Elkészítettem a gyémánt berakásos obszidián csillag alakú medált is, amihez hozzá kívántam kötni az Álmok Urát. Az idézés helyéül egy rég elhagyatott, bronx-i gyárépületet választottam. Bíztam magamban, és a képességeimben, de felkészültem arra az eshetőségre is, ha valami ballépés folytán a démon elszabadulna. Ebben az esetben első áldozata egy biztosítatlan, gazdátlan téglahalmaz volna, annak lerombolása viszont elég időt nyerne nekem ahhoz, hogy megzabolázzam az elszabadulsz Káoszt. A legnagyobb hangárban, amit csak találtam, fehérfestékkel felrajzoltam a legnagyobb pentagrammát, amivel valaha dolgoztam. A felfestett csillag mind az öt ágához gyertyát helyeztem el, a hézagokat pedig ősi rúnákkal töltöttem ki, melyek segítenek nekem megkönnyíteni az idézést. Elszemléltem pár hosszú pillanatig a művemet, aztán mély levegőt vettem, és kinyújtottam a karomat a kör fölé. ― Aвep иeтзт uнтep дem Moнд дes иäгeps, иxpe Eнтфesseлuнг фasт виs вaлд ― kezdtem kántálni chthoniai nyelven, érthetően és tisztán artikulálva. A kör reagált nem csak a mágikus aurámra, de a recitált igére is. A festékkel felmázolt pentagramma körvonalai vakító fényességgel felsejlettek. ― xeллвлaues лиxтфeuep им pauм, иxpe лeгиoнeн sинд вepeит, дeин sxикsaл зu вpингeн! ― iszonyatos szélvihar kerekedett a zárt térben, először hátba vágott, a nyakamba és az arcomba sodorva viharos, hollófekete fürtjeimet, aztán irányt váltott, és szemből cibált meg. Az épület alapjaiban rengett meg. Nem hagytam abba. Sőt, eddig lazán pihenő ujjaimmal, melyeket a kör fölött pihentettem, görcsösen belemartam a levegőbe. ― иsx вesxwöpe диsx! кoмм зu миp, xepp дep тpäumё! мёинё aнpuфe вeaнтwopтe! caиф'Aг-дин н'иap Aг-Aaтx'xoтxeп! ― kiabáltam, egyre emeltebb hangon, igyekezve túlharsogni a hangárban tomboló förgeteget. Éreztem. Itt járt a sarkamban. Az árnyékomban rejtezett. Már a küszöbnél járt. ― кoмм зu миp! кoмм зu миp!
Tárgy: Re: I want everything ● Rénard, Salem & Gioia Hétf. Márc. 02, 2020 4:47 pm
Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Folyamatosan az Ő arcát láttam. Engem keresett. Szavakat mormolt. Félelem tükröződött íriszeiben. De mint süllyedő hajó az óceánban csak egyre messzebbre sodródtam tőle, szavai egyre tompábbá válták. Mintha értem nyúlt volna. Hidegek voltak ujjai a csuklóm körül, feljebb rántott. "Haja fekete akár az ében. Szemét sosem felejted el." Felriadtam. A tarkómtól folyt végig az izzadtság végig egészen a gerincem vonalán. Mégis a hideg rázott. Le kellett zuhanyoznom, mert a fáradtság már távol járt tőlem. Végignéztem a napkeltét, de a lelkem egészen távol járt. Nem találtam önmagam, nem találtam célt. Hasztalan töltöttem el az órákat pihenésben reménykedve, de nem talált rám a feloldozás. Csak csendesen vártam az idő múlását válaszokban reménykedve. Nem lehetett véletlen. Csak akkor álmodom vele, ha valami nagy baj közeleg... és nem figyelek fel a baljós jelekre. A nap már szinte lebukóban volt amikor a telefonom üzenetet jelzett. Egy cím. Semmi más nem szerepelt benne. A kötelesség végre visszarántott az élők közé. Tennem kell a dolgomat és erre rendszeresen emlékeztetem magam, amíg a megadott címhez közelítek. Én nem teszek fel kérdéseket. Nem kell tudnom egyebet. Nem sejthettem, hogy mi vár rám Bronxban. Baljós felhők keringtek eltakarva a lemenő nap sugarait. Fuvarom gyorsan menekülőre fogja, amint elhagyom a járművet. Várok. Keresek. Árulkodó jelek után kutat a szemem. Apróságokra van szükségem. Hirtelen csapódik ki néhány ablak és erős szél kerekedik közvetlen a fejem fölött. Varázslat zajlik odabent. Ki lenne olyan bátor, hogy ilyen közel a városhoz, valami nagy varázslatra készül. Nincs idő azonban tanakodni. Gyors léptekkel keresem meg a bejáratot. Felfelé vezet az utam a romos lépcsőházban. Kántálást hallok. Ősi nyelven. Ekkor veszem elő a pengémet. Erősen ujjaim közé szorítom a markolatát hiszen nem tudhatom, hogy milyen fázisban érek ide. Berúgok egy ajtót teljes erővel és a szél szinte megtántorít. -Boszorkány! Ébenfekete tincsek. -Megőrültél?! Halált hozol!!
Salem
Hozzászólások száma :
8
Tárgy: Re: I want everything ● Rénard, Salem & Gioia Szomb. Ápr. 04, 2020 10:38 pm
Az Álmok Ura hallotta a hívást. Hallotta, mi több, érezte a szférákon és dimenziókon áthatoló inkantációt egy már jól ismert világból, s ugyanígy érezte az akaratot, a vágyat és az erőt, mely megszólította, és hívta, egyre hívta ebbe a szerencsétlen és kárhozatra ítélt univerzumba. Végre! Oly sok néven nevezték már, oly sok nyelven szóltak már hozzá, és oly sokféle módon tépték már fel számára a számtalan világ és valóság között húzódó vékony fátyol áthatolhatatlannak tűnő szövedékét, hogy ez a mostani próbálkozás meg se lepte. Sőt, szinte azonnal felelt is a szólításra - de a Kúszó Káoszt nem véletlenül illették ezzel a névvel. Az idézés mágikus impulzusai megrengették nem csak a saját, de a démonok szférájának valóságát is, az Ezerarcú Démon pedig úgy ragadta meg ezeket, mintha egy labirintusból kiutat mutató fonalak lettek volna, s követte őket vissza a forrásukig, abba az üres, elhagyatott bronxi gyárépületbe, ahol a boszorkánymester az idézést végezte az éjszaka közepén. Saif’Al-din N’yar Al-Aath’Hothep átkúszott erre a síkra, s érkeztét nem csak az az orkán erejű, viharos szélörvény jelezte, mely minden bizonnyal tisztesen megcibálta megidézőjét, de az az orrfacsaró bűz is, mely a rothadó hús sajátos, hányingertkeltő édeskés aromájával ette be magát az ember orrába. A halál és a démonok szaga. A boszorkánykörbe állított gyertyák már rég kihunytak a tomboló szélvihartól, így csak a telihold vonta hátborzongató derengésbe a hangár falait, ahogy a sápadtsárga pászmák beteges fénye becsorgott a kitört ablakokon, és csak a pentagramma vonalai foszforeszkáltak tovább rendíthetetlenül a padlón. Ám hirtelen ez a halvány, gyér világ is vaksötétbe borult. Mintha a megidézett démon mindenestül felfalta volna. - ...Ki szólít…? - süvített az Álmok Urának hangja a szélviharban, amelynek perzselő forrósága akár ha elevenen akarta volna megsütni a boszorkánymestert. Sivatagi homok égető szaga keveredett a hullabűzbe, s a Kúszó Káosz végre alakot kezdett ölteni a sötétség mélyén, melyben újra felderengtek a boszorkánykör mágikus impulzusoktól vibráló vonalai. A kör kitartott. A kérdés csak az volt, hogy a boszorkány is kitart-e. Ám ekkor valaki feltépte az ajtót, s az idegen üvöltése elég hangos volt, hogy áthallatszódjon a tomboló viharon, s szavait követően az Álmok Ura nevetése visszhangzott a szélben, belevegyülve a hangzavar őrjítő kakofóniájába. Ám ha ezután mindketten a kör felé pillantottak, láthatták testet ölteni a Kúszó Káoszt a pentagramma villódzó fényében. Több tucat szuroksötét, nyálkás és ragacsos csáp tekerget és cuppogott a boszorkánykörben, melyek mind egy törzsből nőttek ki - egy groteszk, istentelen, és zsigeri undort keltő, mégis már-már fájdalmasan emberinek tűnő törzsből, gúnyt űzve szinte a földi halandók alakjából, ahogy két karját felhúzva, ujjainak végén levő karmait kiengeresztve állt a démon a boszorkány és az idegen előtt. Mégis, talán a feje, vagyis az a fejnek csúfolt valami volt a legborzalmasabb, ahogy a vállakból előtekeredett, mint egy óriási csáp, több másik, kisebb kaccsal körbeölelve, s mintha több tucat száj nyílt és csukódott volna rajta egyszerre, amelyekből újabb csápok - talán nyelvek? - tekeredtek elő. És ó, ha tudták volna, hogy ez csak egy igazán aprócska ízelítő volt azokból az alakokból, amiket az Ezerarcú Démon fel tudott venni! Mondhatni, épp csak ez fért most bele a boszorkánykörbe.
Gioia Selvaggio
Hozzászólások száma :
42
Age :
544
Tárgy: I want everything ● Rénard, Salem & Gioia Vas. Ápr. 05, 2020 4:49 pm
I want everything
Akarva-akaratlan is elfintorítottam az orrom, ahogy a Kúszó Káosz érkeztének előszeleként szükségmáglyák, három hetes pöcegödör, betegség és halál acélosan hűvös szaga kiragadta ébenfekete, viharosan egybecsavarodott loknijaim alól az orgona édes, illetve az egres savanykás illatelegyét. Gyűlöltem ezeket a szagokat. Egy másik életet juttattak eszembe. Egy olyat, amelyről azt hittem, már rég elfeledtem. De most nem volt helye kényeskedésnek. Ormótlan bűznél több kellett, hogy eltántorítson a tervemtől, amin már évszázadok óta dolgozok. Számítottam rá, hogy a Fekete Fáraó minden lehetséges rendelkezésére eszközzel megpróbál félelmet kelteni bennem, ennek ― és a kavart, homok illatú viharnak ― tudtam be, hogy az idézéshez utat mutató gyertyák már rég kihunytak. Tudtam, hogy a pentagramma is ott van még, ha minden fényét elnyelni is látszik a Homokember. De a kicsi Lukrécia már nem fél a sötéttől. Szorosan tartottam hát ujjaimat a kör felé nyújtózva, mintha csak görcsbe álltak volna. ― Én szólítottalak erre a dimenzióra. A nevem Lucrezia Borgia--- Teljességgel belém fojtotta a szót az az elképesztő, már-már nem evilági forróság, ami a Fekete Fáraó körül táncoló szélviharba elegyedett. Szinte éreztem a bőrömön a homokszemek maró csípését. Nehezemre esett nyitva tartani a szemem, mert akárhányszor megpróbálkoztam vele, könnyek lepték el. Megújult erővel folytattam volna a rituálé kötött, fomális szövegét, ám ekkor hirtelen nagy erővel vágódott ki a hangár ajtaja. Akkora erővel, hogy a döngés még a tomboló homokviharon át is hallható volt. Szikrázó, ibolyakék tekintetem a betolakodóra emeltem. Ezüstösen fehér haj. Szeráfpenge. Azonnal belém csapott a felismerés. Egy árnyvadász. ― Ó, nem! Ne is álmodj róla, hős védelmező! Nemes kutya! Na, azt már nem! Nem hagyom, hogy a véres verejték és évszázados tervezgetés árán, végre valahára a megvalósítás küszöbén egyetlen kardsuhintással mindent tönkre tegyen holmi nephilim! Szabad kezem mutatóujjával a fehér hajú vendégemre mutattam hirtelen, ettől pedig még a förgeteg kellős közepén is elértem, hogy mágiával a hangár falának préseljem. ― Ott maradj, ha mondom! Ura vagyok a helyzetnek! A gyárépület legnagyobb hangárjában a homokvihar a Fekete Fáraó kacagó hangján dörgött tovább. Aztán végre megjelent. A leghátborzongatóbb dolog, amire egész életemből valaha emlékszem. Fekete, mint az éjjeli tó vize, nyálkásan csillogott, mint a róla visszatükröződő csillagok képmásai. Egy ember alakja. De nem volt ember. Ez az ormótlan fogak, karmok, csápok és szívókorongok halma, mely minden mozdulatával úgy tűnt, lélegzik egy nagyot, ez a hatalmas, feketelyuk méretű rémálom minden kétséget kizáróan nem volt ember. Démon volt. Méghozzá az erősebb fajtából. Ha nem minden erőmmel azon lettem volna, hogy megálljak egyhelyben, bizonyosan földbe gyökerezett volna a lábam. A félelemtől vegyes rettegés arra késztetett, hogy ibolyavizű tekintetem le se vegyem a pentagrammán belül tekergő démonfajzatról ― ettől pedig mit sem számított, hogy a homokförgetegtől csak úgy patakzanak a könnyeim. Éreztem, ahogy a gerincem mentén végiggördül egyetlen csepp jéghideg veríték. Nyelnem kellett egyet. ― … Alkut ajánlok Neked, Álmok Ura!