Nem büszkélkedhetek túl nagy magassággal a 160 centimmel, smaragd zöld íriszeimet és lángoló vörös tincseimet édesanyámtól, Jocelyntól örököltem. Alacsony termetemnek köszönhetően fürge és gyors tudok lenni, alakomra nem lehet panasz, bár nem vagyok olyan bombázó, mint Izzy, mégis meg vagyok elégedve magammal. Elefántcsont színbe vont bőrömet olykor szeplők tarkítják, de nem zavarnak. Jobb vállamon egy csillag alakú heg található, amit édesapámnak, Valentine Morgensternnek köszönhetek, ugyan is amikor anyám terhes volt angyalvért fecskendezett belé. Igazi apatípus, mi?
Általában a sportosabb póló, farmer öltözéket részesítem előnyben, törpilla méretemet olykor magassarkúval kompenzálom. De amióta megismerkedtem az árnyvadászokkal, Izzy próbál csiszolni a ruhatáramon – bár szerintem semmi gond vele - .
Végtelenül makacsságomat és szenvedélyemet Jocelyntől örököltem. Ugyanakkor szeszélyes, talpraesett, önfejű vagyok, ami a szívemen az a számon elv szerint élek, nem hallgatok senkire, csak saját magamra, a családomért és a barátaimért mindent megteszek, még ha ezzel veszélybe is sodrom magam.  Nem szeretem ha megmondják mit tegyek… és nem is szoktam hagyni, a saját fejem után megyek mindig. nem ítélek el senkit sem, vallom, hogy az alvilágiaknak is joguk van élni, nem ez határozz meg minket. Lásd Valentine.

Ma van a tizennyolcadik szülinapom, ez az ember életében igazán nagy szó.  Ezzel teljes mértékben tisztában voltam… de sajnos nem olyan értelem, mint kiderült.  Éppen eligazítom magamon a Dot-tól kapott fekete felsőt, a tükörben végig pillantok magamon.
-Anya, így tuti nem enged el,- morfondírozok, majd felkapom a dzsekimet.  Elindulok a konyha felé, amíg Simon nem ér ide van időm bekapni valamit. De hirtelen megtorpanok mikor hangfoszlányok ütik meg a fülem…
-Jocelyn, ideje végre beavatni Claryt is, mielőtt megtörténik a baj, veszélyes ha nem tudja mi folyik körülötte.- hallom Luke ideges hangját, amir csak a szemeimet forgatom, mindig túldramatizálja a dolgokat.
-Még nem lehet, még túl fiatal, nem eshet baja…. nem hagyom.- anya hangja eltökélt, soha nem hallottam ilyennek, mint aki bármit megtesz, hogy elérje amit akar. Ekkor kicsapódik a bejárati ajtó és Simon libben be rajta hangosan köszönve, hiába intek, hogy hallgasson. Veszek egy mély levegőt, mert tudom, hogy lebuktam.
-Sziasztok!-köszönök vidáman,- most készültem el én is pont,- veszem elő az angyali mosolyomat. Anyán látom az aggodalom halovány árnyát átsuhanni az arcán, majd kétségbeesett pillantást vált Luke-al.
-Mész valahová?- csak ennyit tud kinyögni nekem.  Én meg csak bólintok, és már indulnánk is amikor anya idegesen kap a kezem után.- Nem mehetsz.- jelenti ki.  Zavarodottan ráncolom a homlokom, de nem hagyom, hogy bárki elrontsa ezt a napot, mert ez Simon napja is, ma végre zenélhet  a bandája.
-Ne aggódj, nagylány vagyok már,- gyorsan megölelem, majd még egy puszit is nyomok az arcára, és már itt sem vagyunk. A furgonban egész úton míg elérünk a kávézóig ahol fellépnek teljesen csöndbe burkolózom. Kibámulok az ablakon, New York utcái suhannak el előttem, de nem látom őket, gondolatban folyton vissza játszom a jelenetet amit a konyhába hallottam Luke és anya között. Olyan kétségbeesett félelemmel beszéltek, mintha attól tartanának, hogy elragad engem valami nagyon gonosz.  Egyszerre arra leszek figyelmes, hogy nem hallom búgni a motort, elgondolkodva bámulok bele a legjobb barátom képébe.
-Mi van? – kérdezek rá amikor szótlanul bámul, nem tudja, hogy megjegyezze-e a dolgot nekem vagy sem, már nyitja is a száját, de hirtelen kipattanok mielőtt hosszú monológba kezd arról, hogy csak képzelődöm.
-Gyere, az énekesnek nem illik késnie,- bököm oldalba, azzal beviharzunk az ajtón. Én a közönség soraiban foglalok helyett magamnak,  a gitáros lány, Mary látom, hogy kocsányon csüngő szemekkel méregeti a legjobb barátomat, de az én lüke Simon-om észre sem veszi, hogy odáig van érte.  Minden egyes zeneszám végén megtapsolom őket, de gondolataim még mindig anya körül forognak. Eleve furcsa az, hogy a rokonokról nem tudni semmit, apám még akkor meghalt mikor kislány voltam, volt egy bátyám akiről még soha nem beszélt. Van egy doboz a padló alatt, amire a J. C. betűk vannak gravírozva bennük babaholmik találhatók. Mindig csak akkor kapja elő amikor azt hiszi nem látom, olyan gyásszal  cirógatja, hogy bele szakad a szívem. Biztos, hogy apu kezdő betűi ezek. Más rokonokról sincs semmilyen fotó, egyedól Luke-ról tudok, amióta az eszemet tudom ő az életünk része. Nevelőapaként tekintek rá, hiszen mindig számíthattam rá, minden apa-lányos dolgon részt vett velem, még egyszer arra is rávettem, hogy öltözzön be velem Supermannak az egyik iskolai farsang alkalmával. Tudom, hogy szerelmes anyába… igazán megkérhetné a kezét már.
Hirtelen mindenki elkezd felállni és mozgolódni, ezek szerint vége a koncertnek, segítek neki össze rámolni a cuccokat. Az est hátralévő része az enyém, úgy terveztük, hogy a kamu személyivel amit Simon csinált belógunk a  Pandemonium nevű clubba ünnepelni.  Kimászunk a furgonból, szinte mindenki elsodor mindenkit olyan nagy a tömeg, ez a város egyik legmenőbb helye, naná, hogy mindenki ide akar bejutni. Végre egy este ahol fellélegezhetek, mielőtt elkezdem a Művészeti egyetemet, azt hiszem megérdemlem a bulizást, annyit harcoltam, hogy bekerüljek oda.
Hirtelen hátra lépek, ezzel egy időben érzem, hogy neki ütközök valakinek, reflexből hátra fordulok, hogy bocsánatot kérjek. Magas, izmos fiatal sráccal találom szembe magam, akin fura tetoválások láthatok hófehér bőrén, amit a fekete ruházata nem takar el. De mielőtt megszólalhattam volna, megelőzött és oda lett a pillanat…. az angyali srác valószínűleg tapló falváról érkezett.
-Te látsz engem?!- inkább hangzott egy kijelentésnek, mint kérdésnek, látom rajta teljesen megzavartam.
-Szerinted vak vagyok?- vágok vissza azonnal, de teljesen megrökönyödve folytatja,- engem nem szoktak látni a mondémok.
-Ezzel szoktál bevágódni a csajoknál? ,- mondom neki, de ekkor egy olyan magas fiú mint, csak éjfekete hajjal, berántja a clubba. Elkerekedett szemekkel nézem hűlt helyüket, hárman voltak, mind három hasonló tetoválások borították, a lány céltudatosan libben be az ajtón, mint aki tudja…. senki sem bír ellenállni neki.
-Ti is láttátok, mekkora bunkó?- fordulok a többiek felé, de úgy bámulnak, mintha megőrültem volna.- Hé, ne bámuljatok rám, úgy mintha nem lennék százas.- jegyzem meg mérgesen.
-Akkor… ne viselkedj úgy,- mondja Simon igazán kedvesen. De nem hagy nyugodni a gondolat, ezért befutok utánuk, a barátaim épp, hogy csak követni tudnak, de a clubban elvesztik a nyomom. Éppen megpillantom amint egy sötét függöny mögött eltűnnek a fura fiatalok, gondolkodás nélkül megyek utánuk.  De a látványra ami fogadott nem számítottam.  Fura fegyverekkel harcoltak, úgy mint akik már gyerekkoruk óta ki vannak képezve. A magas szőke éppen egy férfira akar támadni, amikor rákiáltok, hogy vigyázzon, hálaképpen elkap engem. Látom, ahogy a szájából valami izé lesz, és a hosszú nyelve az arcomhoz közelít…. még sikítani sincs időm, ekkor por lesz belőle. Ijedten nézem a fiút, majd elszaladok, haza, itt valami nem oké. Vagy kezdek megőrülni… vagy kezdek megőrülni, anya majd mindent elmagyarázz, különben mehetek a diliházba, nem lehet igaz amit láttam, mi  a fene folyik itt vajon?


A rajzállvány előtt állva végzek még egy-két utolsó simítást, miközben Jace-ről készítek egy újabb rajzot vissza emlékezek azokra a pillanatokra ahogyan megismerkedtünk. Azóta vége lett a háborúnak, Valentine azt hazudta nekünk, hogy testvérek vagyunk, mindkettőnket megviselt a tudat, hogy tulajdon vérünkbe szerettünk bele. Aztán kiderült, hogy még sem ő a bátyám, a boldogságunk felhőtlen lehetett volna, de Sebastian magához kötötte Jace-t szerencsére ma halott a bátyám is és apám is, de velünk sohasem egyszerű...valami mindig történik.