- Apa, apa apaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa - loholok keresztbekasul az egész hotelben és felverek mindenkit aki az utamba kerül míg nem megtalálom apát a növénykertben és egyedül van. Már messziről lendületet veszek és csapódok is neki hogy szorosan átöleljem és ha lenne szívverésem most bizony szaporán járna. Pánikolva kapaszkodom meg benne hiszen ő mindig biztos pontot jelent, és azt mondták hogy ért haza ebben a pillanatban és így még a legjobbkor kaptam el. Kapkodom a levegőt, néha még furcsa emberi szokás, hogy nem kell, de valahogy mégis.
- Akasha... nem volt jól, csillagos volt a szeme és jajjanyámdemegijedtem! - bújok bele a mellkasába ahogy le se tud magáról robbantani még ha akarna is. Kell egy két perc hogy megnyugodjak annyira hogy ne szorítsam görcsösen a ruháját, és ne akarjak teljesen belebújni. Reszketegen kifújom a levegőt és felnézek rá.
- Ki az a fiú Aakasha szobájában a festményen? Olyan mint én vagyok de soha nem volt egyiptomi tematikám - pislogok fel rá ahogy ezer kérdés ül a szememben és a nyelven hegyén, de ez a legégetőbb mind közül, és erre szeretnék válaszokat. Aztán persze később kapcsolok is.
- Izé bocsánat hogy lerohantalak. És szia! - köszönök is, ahogy kissé zavarba jövök, mert ez is lemaradt.