Ha egyetlen szóval kéne jellemeznem az életemet, akkor minden bizonnyal a magány lenne az a szerencsés, amit használnék. Mindenkinek van egy hű társa, akivel kéz a kézbe járkál, lehet az személy, tárgy vagy élőlény, de van... Nekem ez az érzés és tény maradt, már a születésem pillanatában mindenki, aki fontos volt nekem magamra hagyott, de nem panaszkodom, jó volt itt.
Sokat sírtam kiskoromban, kiakartam törni abból az életből, amire ítéltek engem, megakartam szabadulni a egyedülléttől, de sosem sikerült. Mára már nem maradtak könnyeim és semmilyen fájdalmat nem éreztem, ha belém rúgtak. Szánalmas vagyok és szánalmasnak érzem magam, már csak egy kedves megnyilvánulásra is úgy ugrom, mint egy éhező kutya a vacsorájára. Naiv vagyok, hiszékeny és ostoba, akit könnyen kihasználnak az emberek vagyis mindenki, aki csak tud. Én mindenkinek segítek, mindenkin segíteni akarok és boldoggá tenni az embereket, ha megígérek valamit, azt akkor is megteszem, ha még beleszakadok, akkor is. Tudom, hogy nem kéne, mégis... ilyen vagyok.
Azonban, mint mindenkinek az életében, így hát az enyémbe is jött egy törés, ami mindent megváltoztatott és mindent tönkretett. Az én életemben ez egy személy volt és ennek a személynek neve is van, ami nem más, mint... Clay Harper. Lényegtelen, hogy mi történt a lényeg a végeredmény, szóval... Elvesztettem a hitemet másokban, nem tudok senkiben sem megbízni, mindenkinek a közeledésében csak hátsó szándékot látok. Magamba zárkóztam és még magányosabb lettem, még csak... az önbizalmam minden egyes apró csíráját elvesztettem. Mondhatni megölt, megölte azt, aki voltam és aki talán kitörhetett volna a magányból, de újraélesztett, feltámasztott egy roncsot... És a legrosszabb, hogy... még mindig ugyanazt érzem az irányába.
2001. június
Ma olyan szép ruhákat kaptunk, hogy el sem tudom hinni, mindenki rohant fürdeni és tisztálkodni, nagy volt a felhajtás. Ezek szerint olyan szülők fognak jönni, akik akarnak egy kisgyereket, egy olyan kisgyereket, amilyenek mi is vagyunk. Én voltam itt a szobában a legidősebb, már nagyon sok tejfogam kiesett és mindig beraktam a párnám alá, de egyszer sem kaptam érte pénzt, szóval a fogtündér hazugság. Megmondtam az egyik nevelőnéninek, de ő csak nevetett és megsimogatta a buksikámat, majd azt mondta nekem, hogy ne mondjam el a többieknek. Nem értem, hogy miért jó, ha mások azt hiszik, hogy létezik egy néni, aki fogakat gyűjt, de hallgattam, még ha butaságnak is véltem. De ő jobban tudja, legalábbis így hiszem, hiszen ő a felnőtt és a néni okosnak tűnik.
Az ajtó kinyílik és mindenki vigyázzban áll, majd kihúzom én is magamat és mosolyogva kukucskálom meg, hogy kik is jönnek. Amikor a néni belépett, olyan volt mint egy hercegnő, senkit sem zavart meg a néni kisugárzása, mindenki fegyelmezett volt, de én eltátottam a számat. Olyan szép szőke hosszú haja volt és meleg mosolya, hogy nem tudtam máshogy reagálni. Végül mellettem állt meg.
- Csókolom. Maga Rapunzel? - kérdezem áhítattal, mire a néni csak leguggolt elém és megfogta a kis kezem.
- Hogy hívnak? - kérdezte olyan kedves hangon, hogy a pocimban lepkék kezdtek el repkedni vagy hogyan is mondják a felnőttek.
- Timothy. - mondom halkan, majd igazából elkezdek forgolódni és törni a kis kezeimet, nem tudom, kicsit... szégyellős vagyok. A néni csak még jobban elmosolyodott és felkapott, majd a nevelőnénire nézett.
- Őt szeretném. - én csak meglepődtem és nem is tudtam mit mondani, csak a néni nyakába bújtam és sírni kezdtem, de... rossz érzésem volt, nagyon rossz.
2010. augusztus
Már kilenc éve, hogy elszöktem a szép nénitől. A néni sok örökbefogadott gyereket tartott a pincében éhezve és engem is bezárt oda. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mi történt, de mikor megütött az övvel, akkor valami furcsa fényű füst vette körül a kezemet és mikor a néni felé löktem, akkor az... eltűnt. Visszakerültem az otthonba, de reménykedtem, hogy majd sosem fognak többet engem örökbe fogadni. Féltem attól, hogy a következőek is olyanok lesznek, szóval mindenkivel gonosz voltam és elutasító, már... szinte mindenkit elvittek, csak páran voltunk a régi csapatból és én már nem is hittem, hogy valaki elvisz engem erről a helyről. Már túl idős voltam ehhez és nem is szoktak ennyi idős fiúkat elvinni, szóval ki sem öltöztem, felesleges lenne erőlködni.
Én csak feküdtem az ágyamon, amikor megint kinyílt az ajtó és belépett rajta egy magas és zömök férfi. Mindenkit megnézett, majd odajött az ágyhoz és a vállára kapott engem.
- Ő lesz. - mondta, majd lerakott én meg csak pislogtam. Megértem én, hogy senkinek sem kellünk és még csak családunk sincs, de akkor sem kellene így bánniuk velünk, nem?
Azonban ez a férfi más volt, ez a bácsi kedves volt, csak nagyon-nagyon zárkózott. Az évek során nehezen és lassan nyílt meg, de... olyan volt, mint egy igazi apa-fia kapcsolat. Nem zavart, hogy a párja egy férfi és nem is érdekelt, megtanultam tőlük, hogy a szerelem az szerelem és a szerelemnek nincsen neme, súlya, kora. Azonban az adoptálásom után egy évvel egyszer nem tértek haza, balesetben haltak meg.
2016. szeptembere
Nem tudom, hogy mit keresek itt és legszívesebben már mennék haza, fáradt voltam és kicsit fáradt, belefáradtam sok mindenbe. Végül mikor végre sorra kerültem, akkor kikértem a kávémat elvitelre, majd valaki megkocogtatta a vállamat, mire hátrapillantottam.
- Szia. - az agyam csak a két kék csodaszép szemét tudta felfogni. Egyből zavarba jöttem és elpirultam, majd meg se tudtam szólalni, annyira meglepett, de mi is? Hiszen nem is tudom, hogy mit akar. Majd mikor végre megtaláltam a hangomat, akkor szóra nyitottam az ajkaimat.
- Szia. - mondtam neki, miközben ő magabiztos mosolyra húzta az ajkait. Olyan helyes és jóképű, de... mi van velem? Jézusom, szedd össze magad Tim!
- Clay vagyok. - mutatkozik be nekem, majd várja gondolom a bemutatkozásom. Mellesleg nagyon szép neve van és a mosolya is szép.
- Timothy vagyok - mutatkoztam be neki és akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora hiba is volt. Sose voltam szerelmes, sose tudtam, hogy milyen érzés és azt sem, hogy milyen amikor valaki tényleg igazán foglalkozik az emberrel... És végül ő sem mutatta meg, csak kihasznált és átvert. Egy eszköz voltam, egy eszköz, amit eldobott, mikor úgy gondoltam megunt már engem.
2019. február
Csak szerettem volna egy érdekes könyvet, de csak egyetlen könyvesboltban volt belőle elérhető példány, így hát elindultam oda. Sikeresen elfelejtettem azt a személyt, akit nem nevezünk a nevén, aki olyan mint Voldemort. Bár lehet nem, az is lehetséges, hogy csak elhitetem magammal, hogy elfelejtettem, de inkább nem akarok ebbe jobban belegondolni. Nem akarok rá egyetlen percnyi gondolkodást sem pazarolni, épp eleget tett velem, hogy megváltozzak és más legyek, mint aki voltam.
Éppen nyúltam volna az ajtó felé, amikor az magától kinyílik... Mostanában nem egyszer történt meg és nem azért, mert mozgóajtó lenne előttem, hanem... nem tudom, de magától kinyílik. Csak sóhajtottam, de elindultam befelé.
- Szép napot. Lenne egy fontos kérdésem. - szólaltam meg, mikor bent nem láttam senkit sem. Aztán egy ajtó mögül megjelent egy nagyon szép nő, arcomra mosolyt húztam és úgy pillantottam rá. Vajon itt lesz olyan könyv?