Nem meglepő módon kedvenc időtöltésem az emberek szenvedésének a megfigyelése. Leginkább egy kifejezetten jó minőségű bór társaságában teszem mindezt. Meglehetősen jól tudok szórakozni azon, miképp próbálnak túljutni az adott gondjukon, miközben én itt és ott kicsit szurkálom őket. Minő móka és kacagás... Számomra legalábbis biztosan. Ezen igazán előkelő és lebilincselő hobbimon kívül egy káprázatos személyiség vagyok. Csak úgy sziporkázok, miközben piszkavassal bökdöslek, vagy valami más forró dologgal.  Ám összességében kissé mégis hidegnek vagyok mondható, nem különösen foglalkoztatnak mások bajai és gondjai. Legkevésbé a jelentéktelen kis élettörténetük, amit valamiért mindig el akarnak mondani.
Öltözködésem inkább van a laza és a nem törődőm szinten, mint az elegánson. Nem adok túlzottan ezen dolgokra, ám mégsem vetem meg őket. Démon volnék és kissé hiú, egy kis ego fényezés mindig jól esik. Ám a jól kinéző úriember mosolya mögött ott az ördögi fél, amit nem könnyű meglátni.  

IRéges-régen egy messzi-messzi időpontban, amelyet már évezredek vagy még több óta nem számolok, született meg egy kis démonka. Ezen kicsi és aranyos teremtmény a mondémok vérszomja hozta létre a háborúik és kínszenvedésük nyomán.  Gyorsan megtalálta a helyét ezen világ káoszában, hamar kitalált a sötétből és meglelte a megfelelő embereket. Belesúgott egy-két fülbe, majd élvezettel nézte, ahogy egymásnak esve harcolnak vagy kínoznak. Élvezte a látványt és a szenvedést, amit szított, alig bírt betelni ezzel az érzéssel. Ahogy telt az idő egyre jobban belejött és egyre több harcot szított. Sok barátság, város és néhány ország és romba dőlt általa. Ezt a kis szórakozást egészen addig tudta is űzni mindennemű gond és zavaró tényező nélkül, ameddig egy kis fehértollú túlméretes galamb közbe nem szólt.

Minden szórakozást tönkretétele után, mocskos kis trükköket felhasználva, visszaküldték a sötétségbe. Oda, ahol már hosszú ideje nem járt és ami azt illeti, nem is nagyon akart még visszatérni. Oda, ahol nincs más csak feketeség, rohadt nagy és végtelen. Gondolkozni mondjuk kifejezetten jó hely, de egy idő után kissé unalmassá válik. Végül aztán elég erőt gyűjtve ismét el tudod hagyni a helyet, hogy megkeress egy autókra piszkító madarat. Elég időd volt azon töprengeni, hogy milyen módszerekkel tépjed ki a tollait egymás után, egyesével. Végig nézve szenvedését és örömmel hallgatni sikolyait.

Milyen jól is szóltak. Meglepően magasan, ami azt illeti, ez kissé meglepett, jól is szórakoztam rajta. Mennyire is jól esett ez a kis bosszú, azt nehéz szavakba önteni. Bemutatni kicsit könnyebb lenne, ám van egy olyan érzésem, hogy erre már nem igazán jelentkeznének. Mondjuk amilyen buták ezek a galambok, lehet, hogy nem kéne sokáig keresnem egy “bátor” jelentkezőt. Egyelőre viszont még nem látom okát, hogy ismét olyan mértékű szórakoztatásnak tegyem ki magam. A végén még rászokok és annak sosincs jó vége. Onnantól már elvékonyodik a határ, ahol megfordulnak a szerepek. Így aztán maradok az árnyak közt és onnan súgok fülekbe, majd nézem ezen munkám gyümölcsét. Szerencsémre a mondém természet is sokat segít, így aztán van bőven mit néznem.