Már tizennégy évesen magas voltam, és sokan többnek gondoltak miatta. Mostanra elértem a 180 centit, bár még növésben vagyok. Nem tudom, hogy mennyit fogok még nőni, de úgy gondolom, hogy már nem túl sokat. Még annyit rólam, hogy barna hajam van, amit pár hónapja kezdtem el növeszteni. Legalább nem nézek már ki olyan kölyöknek tőle, mint attól a rövid hajtól, amilyenre mindig is vágták a hajam. Végül is nem olyan rossz, ha idősebbnek néznek, mint amennyi vagyok. Megvannak az előnyei. A szemem színe zöld, amit valószínűleg az anyámtól örökölhettem. Nálam úgy tűnik kifejezetten él az, hogy „kiköpött apád vagy”. Legalábbis a nevelő apám szerint az apámra hasonlítok külsőleg, ha ő mondja, biztos igaz. Nos, ezt nem tudom, nem ismerem, de lehet nem is akarom. Nem vagyok egy izompacsirta, nincsenek nagy izmaim, de nem is vagyok csontsovány. A tesi órákon kívül nem sokat sportolok, néha elkosarazgatok vagy futok, főleg akkor, ha valami bánt, gondolkodni akarok vagy le akarom vezetni a feszültséget. Ruhák terén szeretek egy bizonyos összeállítást; farmer és póló, ami fölé általában még egy inget veszek, és mindehhez tornacipőt.

Talán mondhatom azt, hogy nem teljesen vagyok olyan, mint a legtöbb tinédzser. Nem szeretek sokáig zajos társaságban tartózkodni. Szeretek egyedül lenni, még az sem meglepő, hogy könyvek fordulnak meg a kezemben. A suli könyvtára a legcsöndesebb rész az egész helyen, így szünetekben ott bújok meg, vagy valahol a suli mögött. Nem kerülöm a társaim társaságát, csupán néha jobban érzem magam, ha egyedül vagyok. Vannak barátaim, így hát nem nehéz velem beszélgetést kezdeményezni, még ha néha távolságtartónak is tűnök. Amire a legbüszkébb lehetek az a nyugodtságom. Nehéz kihozni engem a sodromból, amihez tényleg meg kell dolgozni. Először csak ideges leszek, viszont amikor már túllépnek a tűrés küszöbömön, akkor robbanok. Sosem verekedtem, mindig igyekszem az eszemet használni a problémáim megoldására. Az ingerlékenységem csak akkor jön elő, ha feszült vagyok. Ekkor nem nehéz az agyamra menni. Néha maga vagyok a nyugalom szigete, máskor pedig egy pusztító hurrikán, viszont egyáltalán nem szeszélyes. Nem változik olyan gyorsan a lelkiállapotom. Elég rossz napomnak kell lennie mindehhez.

Mindenki története ott kezdődik, hogy egyszer megszületik valahol, majd boldogan él a szüleivel. A happy endes sztoriknál nagyrészt így is van. Az én történetem ott folytatódik, hogy se az anyámat, se az apámat nem ismerhettem meg. Árvaházba kerültem, majd egy nevelő családhoz. Egy jó családhoz. Azt mindig is tudtam, hogy akik nevelnek, azok nem a valódi szüleim. Amikor érdekelni kezdtek a szüleim, eleinte azzal ütötték el a témát, hogy az anyám elhagyott. Nem a legkellemesebb ezt hallani, hogy a saját anyád lemondott rólad. Magamat hibáztattam, de az ilyesfajta gondolatokat eloszlatták. Évekig éltem ezzel, míg végül elárulták a teljes igazságot. Anyám azért nem lehetett velem, mert börtönbe zárták. Túl sok részletet nem kaptam, de már az is valami volt, hogy megkaptam az igazságot. Nem értettem miért volt jó, hogy először hazudtak. Értékelem az igazságot, sokkal jobban esik, még ha néha fájó is, de a hazugságok nem vezetnek sehová. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megkeresem az édesanyám, de végül mindig elvetettem az ötletet. Ha nagyon akartam volna, talán segítettek volna benne. Reménykedem benne, hogy ha még emlékszik rám és látni akar, akkor valahogy rám fog találni.
Az pedig, hogy jó családba kerültem segített abban, hogy ott tartsak, ahol. Amennyire az anyagiak engedték a legjobb iskolákban kezdhettem el tanulni. Ez lehet meglepő lesz, de szeretek tanulni és már nagyjából azt is elképzeltem, hogy mihez akarok kezdeni a jövőmmel. A továbbtanulás még messze van, de már utána néztem egy-két egyetemnek. Orvos szeretnék lenni, bár azt még nem döntöttem el, hogy melyik ágazatban. Még az is lehet, hogy érettségiig megtetszik valamilyen más szakma. Eddig viszont ez a cél van tervben.
Jól tanulok, nem esik nehezemre, néha az is elég, ha csak átolvasom az anyagot és gond nélkül vissza tudom mondani. Szóval nem esne nehezemre bejutni egy egyetemre. Egyelőre viszont próbálok egy kicsit önállósodni. Megkértem a nevelő szüleim, hogy hadd élhessek egyedül. Persze nem egyeztek bele elsőre, de végül kaptam egy kis házat. Természetesen mindezt úgy, hogy suli mellett elvállaltam egy diák melót. Habár nem vagyok felügyelet nélkül, napjában legalább kétszer rám néznek, hogy tényleg minden rendben van-e. Ez a megoldás még is jobb, mintha elszöktem volna. Nem, mintha jellemző lett volna rám valaha is az ilyesfajta viselkedés. Szóval független is vagyok, de még se. Ilyen furcsa középút, de legalább tapasztalatot is gyűjthetek, hogy milyen egyedül.