Három hete dolgozom. Három hete, minden nap rengeteg ember közt, szűk helyeken. Úgy érzem megfulladok, vagy belebolondulok. A főnököm kedves, mindenben segít és szépen haladok a betanulásba, csak a pánikrohamaim jöttek újra elő. Tíz percenként kirohanok az utcára, hogy levegőhöz jussak, és visszaszoktam a dohányzásra, mert kellett valami, ami megnyugtat. Kevesen dolgozunk itt, de a kollégák éppen emiatt nagyon közvetlenek. Túlságosan is, főleg az egyik férfi. Nem bunkó, csak nálam nem annyi a tisztes távolság, mint egy normális embernél. Persze Nicho minderről nem tud. Ahogy arról sem, hogy megint elővettem a késemet, de ezúttal nem csak dobáltam, hanem magam ellen fordítottam. Jól esett, rá kellett jönnöm, hogy hiányzik a fájdalom, mert megnyugtat. Ez az egyetlen érintési mód, ami tökéletesen le tud higgasztani. Hiába próbálkozom, Nicho ölelése, még mindig fájdalmas, pedig egyre jobban kötne hozzá valami, de az elmúlt hetekben kerültem őt. Nem akarom, hogy így lásson. Gyakorlatilag egy ideg roncs vagyok. Hiába Camillának köszönhetem, hogy felvettek, de visszatértem a régi ruháimhoz. Nem akarom az újakat összekoszolni és a városban még nagyon is hülyén érzem magam, amikor megnéznek. Így is megnéznek, de legfeljebb szánalom tükröződik az arcokon, nem pedig valami gonosz fantáziálás. Ráadásul nem tudok aludni. A rémálmaim nem múltak el és reggel fel kell kelnem, ezért nem tudom kipihenni magam. Mindenféle altatókat és nyugtatókat veszek be esténként, amik aztán úgy kiütnek, hogy világomat sem tudom és reggel is még nagyon tompa vagyok. Egyet azonban köszönhetek a melónak, hogy többször változom át és csak rohanok az erdőben, mert a farkasomnak kell a mozgás és így én is elfelejthetek mindent. Ráadásul ez az egyetlen mód jelenleg, amikor normálisan tudok beszélni bárkivel is, és végre ügyesedek a vadászatban és mindenben.
Csak kavarognak a gondolataim és a gyomrom és próbálom kiprüszkölni az édes cukrászillatot az orromból, ahogy megyek az utcán céltalanul. Elhagyottabb, csendesebb helyek felé igyekszem a lábam visz és nincs megállás. A gyomrom is hajt, legalább 3 kilót fogytam, amióta be kell járnom a városba és a mozgást is elhanyagoltam, de most nem vágyom másra, csak egy forró fekete kávéra. Már van egy "székhelyem" ahova be szoktam térni munka után és itt várom meg Nichot, mert ragaszkodik hozzá, hogy haza cipeljen. Nem is értem, hiába mondom neki, hogy nem kell, maradjon csak nyugodtan. Ő akkor is jön és elvisz, pedig neki is kell "dolgozni", vagy legalábbis edzenie, és néha úgy rohan el, csak hogy engem haza szállítmányozhasson. Pedig el akarom kerülni a vizslató, aggódó tekintetét, mert nagyon fáj, hogy így kell látnia, és minden este a szemébe kell hazudnom, hogy minden jó lesz és ne aggódjon. Neki köszönhetem az állásom, nem akarom elcseszni. De legalább a süti díszítést élvezem, amikor leülhetek egy asztalhoz és egyedül dolgozhatok. Persze mindig rám szólnak, hogy egyformára csináljam őket... De hát úgy a szép ha sok féle van, nem?
Nagyot szusszanok, ahogy megállok a kávézó előtt, majd benyitok lassan és az ajtó fölötti kis csengő jelzi, hogy megérkeztem. A szokásos, eldugott kis asztalkához megyek és örömmel nyugtázom, hogy nincsenek sokan. Ez a jó itt, hogy alig vannak. Ide jön, az a kedves arcú lány, aki mindig mosolyog és rendelek egy cappuccinot, nem élek nagy lábon, igyekszem tartalékolni a pénzemet. Nem sokára meg is kapom és élvezettel kortyolok bele a csészémbe. Felnézek, amikor újra nyílik az ajtó és ahogy meglátok egy fiatal, zöld szemű srácot, amint belép, majdnem visszaköpöm a kávémat. Krákogva, igyekszem megnyugodni, de ez az illat, ezek az energiák, a szeme... az arca... Basszus.. Nem létezik! De egy pillanatra felém fordul és tudom. A zsigereimben érzem, hogy ő az. Meredten bámulom és leesik az állam. Hát életben van... Csak nézem őt, pislogás nélkül és elhűl bennem a vér, a szívem kihagy egy ütemet, aztán olyan hevesen kezd verni, hogy majd kiugrik a helyéről.

Ez nem lehet... Olyan mint ő, az illata... kábultan meredek rá és mozdulatlan vagyok akár egy kőszobor. Valami hangos robaj zökkent ki és úgy ugrok hátra a székkel együtt, mintha az életemre törtek volna. De csak Nicho az. Zavarodottan nézek rá és ő megszid. Lehajtom a fejem, tudom, hogy mérges rám. Elfogadom a kezét, mert nem tudnék most felállni magamtól és rongybabaként hagyom magam kitessékelni és a távolba révedek. Semmin zajt nem hallok, semmi szagot nem érzek, csak Nicho szavai jutnak el hozzám, de az értelmük homályos.
- Él... életben van... a fiam... azt mondták... de én tudtam... él... él a fiam - nézek a szemébe és a könnyeim végig csorognak az arcomon.
- Miért hazudtak?.. semmi baja... hazudtak... azt mondták meghalt... - kiabálom elfúló hangon és ökölbe szorul a kezem. Hogy tehették ezt, amikor itt van?! Az én fiam, az én gyönyörűséges, egyszem fiam. Mi lehet a neve? Jól élhet? Vajon van aki szeresse? Elbambulok és kavarognak a gondolataim a gyomrom görcsbe rándul és a falnak kell támaszkodnom, hogy meg tudjam tartani magam.
- Olyan szép... és egészséges... a fiam... a gyerekem... - súgom mosolyogva, de azonnal az apja jut eszembe és nagyot sóhajtok. Kicsit kitisztul a fejem és felnézek rá.
- Bocsánat, csak annyira váratlanul ért... El sem hiszem - talán ha Chris láthatta volna, megváltozik. Ezt nem mondom ki, mert tudom, hogy Nicho gyűlöli őt.
- Mit mondjak neki? - kérdezem tanácstalanul és újra megfogom a kezét és esdekelve nézek rá. Csak most az egyszer utoljára segíts. Könyörgöm!

//Minden szupi! //

Kérlek Nicho, a fiam, nem hagyhatom csak úgy itt! Tudom, hogy haragszol, azt is tudom, hogy miért, de kérlek... Gyűlölöm magam az egész helyzet miatt, de majd jóvá teszem valahogy, ha még lehet. Csak most itt van ő, aki után 16 éve vágyódom, aki mindig eszembe jutott, mielőtt végezni akartam magammal, mert addig nem halhattam meg, amíg nem látom legalább egyszer. És most besétálok ide, egy eldugott kis kávézóba és csak úgy szimplán megjelenik. Ha most itt hagyom ki tudja mikor láthatom megint, ki tudja meddig marad és... és én meg akarom ismerni, tudni akarom, hogyan él, hogy bánnak vele a társai és a nevelőszülei, ha vannak. Csak nézem Nicho arcát pislogás nélkül és bízom benne, hogy annyira még nem utál, hogy ezt elvegye tőlem. Mégis, ahogy megszólal, mintha jeges vízzel öntene nyakon, és elengedem a kezét, lehajtom a fejem és elfojtok magamba mindent. Az érzéseimet a vágyamat, és legfőképpen a bent üldögélő kamaszfiú látványát, aki alig pár méterre van tőlem és vér a véremből.
- Igazad van - mondom színtelen hangon és szinte várom, hogy megfogjon és haza cipeljem. Buta voltam, megint. Elhittem, hogy ez létezhet és szép lehet. De újra megszólal és felkapom a fejem. Hát mégis akar segíteni? Nem akarja elvenni tőlem? Talán, mégis sikerülhet?
- Úgy lesz - ígérem meg és ebben a két szóban benne van az egész világ. Hirtelen fellángolásomban megölelem és egy pillanatig így maradok lehunyt szemekkel - Köszönöm. És sajnálom... - súgom, majd elengedem és nagyot sóhajtok, megtörlöm az arcomat és megfordulva megyek az ajtóhoz. Még egyszer nagy levegőt veszek, majd belépek. Alig alig nézek fel, elég az illatát követnem és nem sokára megállok az asztalánál, de tisztes távolságban.
- Szia - kezdem izgalomtól és megkönnyebbüléstől remegő hanggal - Bocsánat az előbbiéért... le... leülhetek? - kérdezem és nagyon igyekszem nem elfutni. A körmömet bele vájom az ujjaimba, hogy itt tartsam magam és tudjak koncentrálni és ha megengedi lassan leülök és csak óvatosan nézek fel rá, nehogy bámulni kezdjem. A szeme színe az enyém, de az arcvonala, a karaktere az apjáé. Szomorkásan elmosolyodom, miközben a hideg veríték kiül a hátamra.
- Gyakran jársz ide? - kérdezek újra halkan és annyira vágyom hallani a hangját, mint eddig életemben még semmit. Ó bárcsak ismertelek volna eddig is, bár előbb megtalállak...

Meglepően kedves a hangja nem is sértődött, vagy rosszalló. Mégis alig veszek levegőt és kínosan ügyelek minden mozdulatomra, nehogy valami balul süljön el. Lassan kijjebb húzom a széket és leülök, ami segít, mert egy szintre kerülök vele.
- Köszönöm - suttogom és nem tudom titkolni, hogy mennyire megkönnyebbültem. Nem haragszik, nem dühös. Felemelem a fejem és a szemébe nézek, ami kedvesen ragyog rám. A fiam... és teljesen normális. Nem egy szadista őrült és nem is egy gyáva féreg. Legalább őt nem rontottam el. Nem is ronthattam volna, de talán jobb is ez így... Megtörlöm a szememet és érzem a vérem illatát, annyira bele mélyesztettem a körmömet a húsomba, de a fájdalom segít megtartani a józan eszemet.
- És tetszik? - kérdezek újra az arcát figyelve - Munka után általában ide jövök. De még csak három hete dolgozom - mondom és óvatos kis mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Te tanulsz még? - kérdezem kedvesen és az izmaim feszültsége enged egy kicsit, de még mindig erősen koncentrálok.

Egyáltalán nem látszik rajta, hogy mérges lenne, és még csak nincs is zavarban. Ahhoz képest, hogy 16 éves, nagyon is éretten viselkedik. Velem ellentétben, aki azt sem tudja, hova nézzen, mit gondoljon és főleg, mit mondjon ki a gondolataiból. Bólintok és félszegen elmosolyodom, majd hamar leülök és az asztal alá rejtem a kezeimet. Hallgatom őt és annyira boldog vagyok, hogy minden rendben van vele. A külseje, a hangja és a viselkedése is mind arról árulkodik, hogy nem érték nagy traumák és valaki szereti. Valaki más szerette helyettem és nevelte fel a fiamat... Halkan sóhajtok, de a hangja olyan nekem, mint a méz, egész nap el tudnám hallgatni.
- Igen, emiatt szeretem én is. Nem kedvelem a tömeget és a bezártságot - mondom halkan és kicsit megvonom a vállam. Újra az asztal lapját kezdem nézni, mert nem akarom megbámulni, mégis mágnesként vonzza a tekintetemet az arca.
- Túl nehezek...még sosem dolgoztam és hát... amennyi buta félelmem van eléggé megvisel... de inkább te mesélj magadról! - kérem szinte könyörgő hangnemben és minden betűt amit csak kiejt a száján úgy iszom, mint az élet vizét, és érzem, ahogy szétárad a testemben és felébreszt bennem valami elveszettet.
- Az jó... úgy örülök, hogy vannak elképzeléseid. A családod tudja finanszírozni az egyetemet? - lelkesedek be és kiváncsiskodom és megint csak utólag döbbenek rá, hogy kezdek túl bizalmas lenni, hiszen ő nem tudja, hogy ki vagyok. Elszégyellve magam hajtom le a fejem és újra a kezeimmel kezdek babrálni.
- Bocsánat, ez kicsit indiszkrét volt - suttogom és annyira nem akarm, hogy furának nézzen, de hát ezek után, biztosan sejti, hogy valami nem oké. Lassan mégis csak felnézek rá, mert egyszerűen nem tudom elszakítani tőle a tekintetemet. Olyan szép és okos fiú...

Azt hogy mennyire meglepődtem és mennyire örülök, nem lehet emberi szavakkal kifejezni. A fellegekben járnék, ha nem kéne iszonyú erővel koncentrálnom a viselkedésemre. Nem akarom elárulni magam, de azt sem akarom, hogy teljesen idegennek nézzen, és persze nem ártana jó benyomást kelteni a fiamban, hátha találkozunk még...
- Igen, úgy tűnik - mosolyodom el, és látszik az arcomon, hogy valami egészen másra gondolok, hiszen sokkal több közös van bennünk mint hinné.
- Most már nem vagyok bezárva, az a múlt, de a klausztrofóbiám mindig elkísér... Viszont most rengeteg támogatást kapok, amiért hálás is vagyok... csak hát nem igazán az én asztalom az emberi kapcsolatok - sütöm le a szemem szégyenlősen, mintha csak magyarázattal tartoznék, de nem tudom nem figyelni minden rezdülését. A mosolyát és azt a megingathatatlan jó szándékot, ami tükröződik a szemében. És valóban felfedezni, hogy ki lett belőle, a közös tulajdonságainkat... Csak nem örökölte a hibáimat, egyszerűen tökéletes. Szereti a csendet, a magányt és a könyveket, mintha nem is egy 16 éves fiú lenne. Jóval érettebb a koránál.
- Valóban nem könnyű - csak ennyit mondok, nem akarom ezt a szép pillanatot elrontani a buta gondolataimmal.
- De jó, és miket szoktál olvasni? Van kedvenc íród? - teszem fel a kérdéseket sorban és csüngök minden egyes szaván - Szép neved van. Az enyém Caroline, de nyugodtan szólíts Carolnak - nem tudom, hogy mit tud rólam, de hátha tudja a nevemet. Csak remélni tudom, hogy nem titkoltak el előle mindent. Halkan nevet én pedig elvigyorodom. Isten tudja, mennyi idő óta először. Itt van, itt ül velem szemben és érzem, ahogy a lelkem egy megsebzett darabja meggyógyul. Soha többé nem akarom őt elveszteni és minden kis részletet meg akarok tudni az életéből. Túlságosan is belelohalom magam a dologba és újra összehúzom magam. Ő nem tudja! Mantrázom és a szégyen visszaül mellém a másik asztaltól. Azt hiszem többet nem szabadulok meg tőle, és a szorongás is rám talál újult erővel, ahogy feszülten várom, hogy mit fog mondani. Az arcán nem látszik semmi visszautasítás, bár meglepi a dolog és elgondolkozik. Lesem az arcát és mázsás súlyok hullanak le rólam, amikor válaszol. Hát nem utasít vissza. Hangosan, nagy levegőt veszek a megkönnyebbüléstől.
- Igen, bocsánat... De örülök, hogy rendben vagytok - ezt muszáj hozzá tennem, tudnia kell, hogy fontos nekem, még ha nem is sejti, hogy ki vagyok.
- És szabad tudnom, hogy mit szeretnél majd tanulni? - kérdezem félénkebben, puhatolózva. Van családja, legalább nem egy árvaházban senyved bezárva. Boldog és kiegyensúlyozott, olyan akinek volt gyerekkora. Ó, bár része lehettem volna... legalább csak láthattam volna messziről, mint cseperedik fel...
- Tudod, én is árva gyerek voltam... nekem a nagynéném és a férje segítettek. Szerencsések vagyunk, hogy volt aki felkarolt minket - mosolyodom el halványan és eltűnődve nézem zöld szemeit.

Még ő biztat engem, pedig ennek fordítva kellene lennie... Kicsit megcsóválom a fejem a gondolatra és szomorkásan elmosolyodom.
- Nem, unalmas is lenne... jó ez így. Csak néha elég kínos helyzetek alakulnak ki emiatt - vonom meg a vállam és elég ha csak arra gondolok, amikor nem is olyan rég megbámultam, és máris elpirulok. Hát ez van, nem mindig kellemes ennyire másnak lenni, mint az átlag.
- Hm, akkor előnyben leszel az egyetemen. Azt mondják, hogy aki szeret olvasni, az könnyebben is tanul. Nekem is volt két év, amikor rengeteget olvastam - igen, amikor börtönben voltam és vagy ez, vagy a testedzés, nagyon nem lehetett választani, meg finnyáskodni. Az édesanyjára, nem mondok semmit, pedig itt ül a nyelvem hegyén, hogy kimondjam, mert tudnia kell. Ha esetleg nem láthatom többet, akkor is tudnia kell. Csak elmosolyodom, de éget belülről, nem fogom tudni magamban tartani, és nem is akarom. Az sem jó, ha sokkal később mondom el neki, de az is lehet, hogy most kiakad és akkor... Egyik lehetőség sem kecsegtet, de nem mehetek úgy el, hogy nem próbáltam meg.
- Ó, orvosi? Az szép, sok lehetőség van benne. De nagyon komoly hivatás, és ha nincs bajod a vérrel, meg ilyesmi, akkor - halkan elnevetem magam, de csak magamon nevetek, a kétségbeesett próbálkozásaimon, hogy tovább vigyem a beszélgetést és normálisnak tűnjek a szemében. Aztán rám terelődik a szó és nyelek egyet. Hosszú kínos másodpercekig megint csak bámulom őt.
- Miért nem kerestél? - kérdezem halkan - Nathaniel, régóta kereslek, nem is tudod mennyire vártam ezt a napot... én - az ajkamba harapok mert a könnyeimmel küzdök - Elvettek tőlem... én... én vagyok az anyukád - mondom ki halk, színtelen hangon és a könnyeim végig folynak az arcomon.Nem tudom, hogy fog reagálni, nem tudom mit érez majd irántam, de hogy láthatom őt, az maga a boldogság.
- Sajnálom... annyira, sajnálom - mondom már zokogva és a tenyerembe temetem az arcomat - Bocsáss meg nekem, kérlek... nem tudtam hová visznek... - sírom és lehunyom a szemem. Szedd már össze magad. A zsebembe túrok és előhalászok egy zsebkendőt, megtörlöm az arcomat és csak pislogok rá. Kérlek, fiam... ne hagyj most itt...

Próbálok megnyugodni és megtörlöm az arcomat. Butaság volt. Ezt nem így kellett volna közölni... Meglepődik, és persze nem kitárt karral fogadja a hírt.
- Sajnálom... nem így kellett volna ezt... - suttogom és idegesen tördelem a kezem. Bizonyíték? Felkapom a fejem és kissé ijedt szemekkel nézek rá, majd a zsebemben kezdek kotorászni és remegő kézzel veszem elő a pénztárcámat, amiből előhúzok egy régi képet. Egy kisfiú ül a homokozóban, egy dömperrel. 5 éves lehetett.
- Ez te vagy - csúsztatom át az asztalon neki és remélem, hogy felismeri, vagy már látta a képet. Az ajkamba harapva várom a reakcióját és az asztal alá rejtem a kezeimet.
- Úgy 5 éves lehetsz itt. Kerestelek és mivel még csak a nevedet sem tőled kaptam, ezért nehéz dolgom volt... De volt valaki a börtönben, aki segített keresni, és miután kijöttem utána is, és tőle kaptam ezt a képet. De aztán megszakadt a kapcsolat... - csendesen beszélek, a hangom néha megremeg félelmemben, hogy elutasít vagy nem akar látni többé.
- Tessék? Ez nem igaz... Nathaniel, amióta csak megszülettél, utánad kutatok... - mondom és kezdek kétségbeesni - Semmit nem tudsz? Csak a börtönt? - nézek rá, és nem akarom elveszíteni. Ha semmit nem tud, talán elijesztem és akkor... De ha tud valamit, akkor sem tudhatom, hogy milyen véleménnyel van rólam, és ez idegtépő. Mi történt? A kérdésre lesütöm a szemem és nem láthat mást maga előtt, csak egy megtört nőt, aki nem szívesen beszél erről.
- Az apád, egy pszichopata volt. Miatta árvultam el... és két év után nem bírtam tovább... végeztem vele és feladtam magam. Te végig velem voltál, amikor vert... csoda, hogy túlélted egyáltalán - súgom fojtott hangon és óvatosan nézek csak fel rá.
- Sajnálom, bocsánat... Hülye vagyok, hogy ezt így rád zúdítom... de annyira hiányoztál és annyira örülök neked... de ha akarod, elmegyek - nézek rá és újra könny gyűlik a szemembe. Ó de ostoba vagyok... Hogy rohanhattam le ezzel itt és így...

Megint igaza van és a szavai, ahogy az egészhez viszonyul újból meglep és meg könnyebbülök kissé.
- Igazad van... megláttalak és nem tudtam volna, úgy elmenni, hogy nem tudod meg... - próbálok minél halkabban beszélni, de azért úgy hogy ő értsen. Egyetlen érthető bizonyítékom van. A fénykép. Számára az, hogy az energiái elárulják és az illata, neki ez nem bizonyíték. Ezért lassan elé teszem a képet és az arcát figyelem. Beharapom az ajkamat és egyszerre mosolygok és sírok.
- Kisfiam... - suttogom és elrejtem újra a fényképet a helyére. A biztos helyre, ahol mindig megtalálhatom. Minden este ha nem tudtam elaludni, az ő arcocskáját néztem és ábrándoztam. Most teljesültek az álmaim. Megismerhetem a fiamat, az egyetlent, aki a családomhoz tartozik és még él. Ő sem tudott rólam, szinte semmit.
- Jajj Nathaniel... Ne haragudj rájuk. Ha belegondolok jobb volt ez így... az apád... és én sem vagyunk túl jó múlttal megáldva. Nem tudtam én sem hová kerültél és hiába küzdöttem évekig, nem adtak rá engedélyt, hogy láthassalak. Ha én nem lehettem veled, legalább kaptál egy jó családot- mondom csendesen és visszagondolva rá, hogy mennyit jártam emiatt a gyámügyhöz... és most teljesen véletlen itt van, itt ül előttem és nem csak hogy egészséges, de okos és biztos háttere van. Minden amit csak kívánhattam neki.
Elmosolyodom és megnyugszom. Nem futott el, sőt azt szeretné, hogy maradjak. A kezére pillantok, majd az arcára és újra a kezére.
- Köszönöm... te vagy nekem a legnagyobb ajándék - kinyújtom lassan a kezem és az övébe teszem. Nem tehetek róla, de újra csak könny áztatja el az arcomat és nem jönnek szavak a számra. Ez túl szép...

Igaza van, kell valami, amitől bizonyosságot kaphat. Annyi minden van még, de a legkézenfekvőbb a fénykép. Biztosnak kell lennie, ahogyan én is biztos vagyok benne, hogy tudnia kell. Hisz nekem, ami nagyon boldoggá tesz, annyira hogy újra és újra meghatódok. Mint valami nagymama... A szám elé emelem a kezem és lehunyom a szemem, ahogy megszólít. Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot, hányszor vágytam már rá, és most beleborzongok. Lassan elmosolyodom, majd a zöld szemeibe nézek.
- Köszönöm, hogy így tudsz szólítani... annak ellenére, hogy van egy anyukád, aki felnevelt... és milyen jól csinálta - igen, Lien egy fantasztikus gyerek. És minden bizonnyal, ebben a nevelőszüleinek nagy szerepe van.
- Magadat? - kérdezem meglepve - Emiatt ne hibáztasd magad... ezt nekem is meg kell még tanulnom, de te ártatlan csecsemő voltál, és mindennél jobban fájt, hogy elvettek tőlem. Csak egyszer foghattalak meg... - mondom halkan, és tudom, hogy sosem lesz köztünk olyan kötődés, mintha mellette maradhattam volna. Mert ezt nem lehet visszacsinálni. talán ha a kölykömmé tenném... De az hosszú idő még és az sem biztos, hogy szeretné... Milyen szép család lehetnénk. Lien, Nicho és én...
Felém nyújtja a kezét és kicsit bizonytalanul merem csak megfogni, de ahogy megteszem, nem érzek fájdalmat, nem kísértenek az emlékek, csak örömöt és megnyugvást érzek. Lassan megmozgatom az ujjaimat és apró kört rajzolok a tenyerébe. Ez túl szép. Hogy lehet igaz? de hát itt vagyunk, és ő sem akar elmenni, hanem meg akar ismerni. Mindent túlszárnyal, amit elképzeltem.
- Óh, köszönöm - nevetek halkan és megtörlöm az arcomat a könnyeim után, de a kezét nem engedem el.
- Ő is sétál... és értünk jöhet, ha szólok neki mert autóval van. Szóval mi is mehetünk, ha szeretnél - ha rá bólint, akkor nehezen, de elengedem és felkelve sétálok az ajtóhoz, hogy kiérve az utcára nagyot sóhajtsak. A fiam... Nathaniel...
- Együnk egy fagyit? Vagy van valami amit szeretnél megnézni, vagy mutatni? - kérdezem felé fordulva és csak mosolyogni tudok. Olyan büszke vagyok rá.

Furcsa lehet neki, de nekem a világot jelenti, hogy kiejti a száján: Anya. És ez én vagyok. Több mit egy évtizednyi vágyam teljesült most ezen a napon, az egyetlen napon, amikor nem tudtam a fiamra gondolni a stressz miatt, és mégis most csöppen bele az életembe, ahogyan én az övébe és ez olyan csodálatos, hogy örömtáncot tudnék járni.
- Gondolom... de örülök, hogy lett családod. Hogy lett anyukád... Nem tudtam volna elviselni, ha árvaházban kellett volna sínylődnöd - mosolygok rá halványan és hallgatom őt. Évek óta nem figyeltem ennyire oda senkire, anélkül, hogy ne féltem volna tőle. De Lien mindent felülmúlt. Egyszerűen fantasztikus gyerek, vagyis inkább kamasz vált belőle. Tudom vannak rejtett, titkos dolgai. de kinek nincsenek ennyi idősen?
- Igen, ez a legnehezebb. Önmagunknak megbocsátani. De remélem hallgatsz a barátodra, mert te semmiről sem tehettél. Mióta vártam már, hogy megismerjelek - vigyorodom el és a szemet figyelem. Megnyugtató tekintete van, és nem látok benne semmi rosszindulatot vagy zavartságot. Mintha teljesen tisztában lenne önmagával. Az érintése is ilyen, határozott de gyengéd. Halkan szusszanok és nehéz letörölnöm a képemről a mosolyt még a könnyeim ellenére is. Elengedem lassan a kezét és kisétálok vele az utcára, ahol mielőtt felé fordulnék elengedek egy hatalmas sóhajt egy ugyanakkora idétlen de boldog mosollyal együtt.
- Rendben, akkor fagyizzunk. Van valami kedvenc ízed? Én a joghurtosat szerettem nagyon kislányként - próbálok társalogni. Sosem volt az erősségem, de most kifejezetten szeretném, hogy sikerüljön és ha sokat is gondolkozok azon, hogy mit mondjak, de végül mégis csak kérdezek. Közben elindulok vele a fagyis felé.