Magas olyan 180 cm vagyok, 80-85 kilógrammal. Anyámtól barna hajamat örököltem, kék szemeimet apámtól, markos arcomat is, és...szóval csak nézetek rá apámra szinte ugyan olyanok vagyunk. Mindent, egyedül hajam színét örököltem anyámtól. Kidolgozott, megedzetett alakom van, formában vagyok tartva. Két tetoválást hordok a testemen, egyet a vállamon, míg a másikat a hátam jobb oldalán derekam fölött. Most kis borostát is növesztettem magamra. Általában, póló és farmer egy bakkancs vagy egy tornacipőt viselek, meg persze a dzseki soha nem maradhat el. Nem az a fajta vagyok aki csak a divatnak él, ami meg tetszik az megtetszik így az marad. A karkötőket viszont szeretem, leginkább azért, mert kitől is kaptam, és olykor bizonyos dolgokat jutattnak eszembe. A fel állított haj a számomra ideális, jól is fest és nem zavar.

Hát mit mondhatnék…Nem vagyok se egy agresszor, sem egy folyton nyugodt fajta. Csendes megfigyelő vagyok, és inkább akkor osztom meg a véleményem ha kérik. Meg védem magam ha meg kell, de ami nem az én bajom abba nem kötök bele. Persze vannak kivételes pillanatok, mikor a falkádról és a családodról van szó. Én a családot nem a vérszerinti rokonokban látom. Azt nevezném inkább annak aki felnevelt és velem volt és felkészített az életre. Persze ez nem azt jelenti, hogy megvetem a szüleimet mert nem voltak velem. Vannak helyzetek mikor nem lehet a gyerek az első és ezt mondhatja bármelyik szülő ha egyszer az élet úgy hozza, hogy nincs rá lehetőség akkor nincsen. De talán pont ezért lehetek hálás. Hogy nem voltak mellettem, így azzá váltam akire most emeltfőként nézek vissza és azt mondom „Igen ez vagyok én!”. Előbb gondolkodom mint cselekszem, de vannak pillanatok mikor tudom, hogy tenni kell mint, csücsülni rajta. Kicsit néha parázslik alattam a világ, lehet ez az olaszos temperamentum miatt van. De ez eddig mindig valami bódító szer hatása miatt történt velem. Magamtól ha akarnám se jönne elő. A saját törvényeimet követem, de ez persze nem azt jelenti, hogy a falka szava számomra semmi. Megtisztelem és ugyan úgy követem de ezt legtöbbször negatívumnak vettem észre, hogy a saját igazságérzetem olykor ellene megy a dolgoknak. Reménykedek, hogy ezt idővel elhagyom.

Mindenki nagy élet mesébe kezd, vagy elmondja élete nagy drámáját. Azt, hogy neki miken kellett átmennie. Tőlem is sokszor megkérdezték, de én mindig azt feleltem, hogy az én életem nyugalmas, és egyszerű. Bár ezt nevezhetjük kegyelmes hazugsággal magammal szemben. Hisz most komolyan, ki szeretem beszélni magáról? Nah én egyáltalán nem….De ha már megkövetelik nincs mit tenni, mint nagyot sóhajtani és bele kezdeni az egészbe…

1668 telén láttam meg a napvilágot. Bár eléggé „jól” kezdődik ez a pillanat is. Anyám nem maradt apám mellett bár akkor még nem tudta, hogy én érkezni fogok. Spanyolországban születtem, pontosabban egy elég kicsi településen közel a tengerhez és az óceánhoz. Chiclana de la Frontera. Szép kis hely lehetett. Már amennyit meséltek nekem belőle. Igen…Én megszülettem itt de nem sokáig maradtunk a nagybátyámmal, és az akkori falkával. A vámpírok erősen mozogtam Spanyolországban és nem mindenhol dúlhat békében ez a két faj egymás mellett. Szóval az éjszaka mi rémek helye volt. Ott szúrták egymást hátba ahol csak lehetett. Nos az én születésem éjszakája is ilyen volt. Anyám ép, hogy csak világra hozott és a vérszívók ellenünk jöttek. Egy szülés után mit várnak egy nősténytől. Hiába a regenerálódás legalább egy éjszakát pihenéssel kellett volna töltenie anyámnak….A nagybátyámra bízott. A bátyjára, hogy neveljen és óvjon engem.  Szóval megszülettem ezen a kis településen de azonnal tovább is álltunk az ország fővárosába Madridba. Itt az akkori falkám letelepedett és szép fokozatosan kezdett gyarapodni és nagyobb területeket elfoglalni. Megtanítottak olaszul származásomból kiindulva, és spanyolul. Később angolt is tanultam mikor nagyobb koromra az írás olvasást megtanították nekem. A kereskedelemben játszottunk nagy szerepet, és akkor a fegyver kovácsolásban. Dúltak a háborúk, jöttek a forradalmak és a legnagyobb piac persze, hogy a háború. A nagybátyámat Scottnak hívták. Félig ír származású férfi volt. Bölcs, gondolkodó ember, inkább a szavak voltak a fegyverei de végső esettben ő is tudott a harcba ököllel csapni. Tőle tanultam meg a farkasok „legendáit”, történeteit. Ő volt a mentorom. Sokszor kérdeztem a szüleimről. Anyáról sokat mesélt de apámról annyit tudott mint én. Anyám történeteit nem követte nyommal mindig is vadszemélyiségű, akaratos mégis rejtélyes nő volt. Csak ő tudhatja ki az apám vagy később az ösztönök, vagy a vér egymásra talál. Mindig ezt mondta nekem Scott. „Egy fiú üvöltését minden apának hallania kell.” Hát be vallom sokszor volt olyan, hogy a területünk erdői között rohanva vonyítottam fel és sokáig néztem a távolba hátha meghallom. Vártam az érzést, hogy biztosan fel fogom ismerni. Hiszen melyik tizenéves fiú nem akarja megismerni az apját? De kitudja egyáltalán ő is él-e még. Szépen ahogy idősebb lettem felhagytam azzal, hogy megkeressem az apámat. Úgy temettem el magamban a dolgot, hogy biztosan ő is meghalt már valahol a világ valamelyik peremén. A saját életemet kell tovább vinnem és nem a múltamban vájkálnom. Szóval miután megérnek a fiú farkasok és hivatalosan is férfinak kezdik őket tituálni elkezdődik a rivalizálás, a rangokért való küzdelem, hogy ki lehet a nagyok között valaki és nem csak egy egyszerű farkas a többi között. Először őszintén megmondva nem vonzott ez engem egyáltalán. Más érdekelt. Át akartam úszni az óceánt, más földekre akartam lépni, embereket akartam megismerni. Vándor farkas akartam lenni. Legalábbis azt hittem így ismerem meg a legjobban az életet….
1768-ra elértem a 100 éves kort. Nem volt nagy szám de addigra már egy igen jó felépítésű farkas voltam a falkánkban. Kissé nomád életet éltünk de jól éreztük így magunkat. Volt egy feleségem Aitana. Gyönyörű lány volt, finom és kecses farkas lány. Később egy fiam is meg egy lányom is született tőle. Ines, és Dario. Gyönyörű gyermekek voltak, boldog családom volt és egyre közeledtem a felé, hogy ne csak egy farkas legyek a falkában. Minden boldog volt egészen addig…míg az alfánk nem kezdett a bomló elmék társaságába vergődni. Ander nagyon jó alfa volt. Elől tartotta a falka érdekeit mégis volt egy bizonyos engedmény közöttünk. Boldog falka voltunk, de az emberek harca, a vámpírok kisebb csoportjainak  a vadászása paranoiát szült amiből bizonytalanság lépett fel majd bizalmatlanság. Feszültség és káosz költözött nyugodalmas világunkba. De minden akkor szabadult el, mikor a falkánkat eladta az alfánk….
1774-et írtunk. Hatalmas feldúlás, pusztulás és kisebb polgárharcok indultak meg. Farkas, farkast ölt, és még a vámpírok is jelen volt nem is beszélve az emberekről. Hiába a menekülés, szépen lassan mindenkit levadásztak. Hiába az a kevés akik össze tartotta családunkat, minden szépen elveszett. Elvesztettem a feleségem, a gyermekeim a barátaim a nagybátyámat. Elvesztettem a falkámat. És akik megmaradtak azok mind már csak önmaguk életét mentették. Semmi mást…mert több nem maradt csak az életed. Mégis nem hagytam el Spanyolországot. Ha nem én akkor ki nem indult volna akkor Ander nyomába? Megtorlás nélkül megúszni az egészet? Soha…Bár nem volt nagy hajsza, hiszen az őrület olykor az ellen fordul akibe költözött. Mindenki nevében öltem meg akkor egykori vezetőmet, barátomat…
1780-ban hagytam el Spanyolországot. Üldöztetve voltam, még akkor is ha az igazam tiszta volt, voltak magasabb ismerősei egykori alfámnak akik kihasználták ezt a helyzetet és tovább kavarták a port sapnyolhonban. De nekem már nem volt miért itt maradnom így azt láttam a legjobbnak, hogy minél előbb messzi földekre jussak. 1800-ra az Oszmán Birodalomba jutottam. Itt nem kerestem falkát leginkább az emberek között éltem, módos emberek szolgálatába álltam tanultam katonáik képzését is de a szigorú rendszert nem követtem náluk mégis tiszteletben tartottam. Megtanultam törökül, és később testőrként szereztem meg a vagyonomat. Itt derült ki elsőnek az ökölharchoz milyen jó érzékem is van. Ebből is kerestem vagyont de ekkor még nem gondoltam, hogy később talán többet is kihozhatok ebből a tudásomból. 50 évig éltem itt de később ahogy kezdett az egész birodalom felkoncolódni szépen elhagytam az országot és ahol ismét hosszabb évekig éltem az Németország lett.. Itt ismét falkához csatlakoztam. Nem volt nagy falka de erősek voltunk és az alfánk nagyon igazságos és család centrikus. Az világháborúkat ebben az országban harcoltam végig. Persze ahogy a világok úgy változott körülöttem is minden. Talán ezt itt nem is említeném hiszen ki szereti a háborúkat hallgatni mikor így is a történelem sok mocskot feljegyzett az utókornak. De számomra a második világháború nem csak mocsokkal volt vegyítve.
1945 januárját írtuk. A szövetséges országok határait átlépték az ellenfelek. Németország és Ausztria határánál volt egy kisebb csapatom akik várták az orosz vagy amerikai előre törést. Semmi esély nem volt, hiszen akiket még mellénk küldtek azok is gyerekek voltak, akiket vagy a betegségek, vagy a hideg vitt el vagy mi öltük meg inkább őket ha már tudtuk más úgy sem vár rájuk. Este volt mikor megtámadtak minket. Hangosak voltak a fegyverek, és sorban szedtek le minket. Engem is eltaláltak, a jobb karomon. Az egyik társam rám esett, így mér csak egy dolog maradt bennem. Próbáld meg túlélni….Halottat játszottam, de amikor éreztem a hátamban a gépfegyver csövét arra gondoltam, hogy csak ezt az embert kell megölnöm és menekülhetek. Hirtelen fordultam meg és ragadtam meg a fegyvert csavartam meg a kezével együtt hallottam ahogy kiugrik a válla a helyéről. Azonban túl sokan voltak, és megfogtak engem a sérülésemmel. Tudtam, hogy vagy itt halok meg vagy hadifokságba kerülök ás át adnak az oroszoknak. Azonban akkor valami érzés úgy vágott meg engem mintha a tarkón vágtak volna puskával. Akit akkor láttam, örökre megjegyeztem. Hiszen Scott is egykoron megmondta. Ezt érezni fogod, hogy vér a vérrel találkozik. Az apám volt az…Ha akkor nem jön ez az érzés az arc felismerése talán soha nem hittem volna magamnak, hogy találkoztam az apámmal. Ő is megismert engem és legjobban ez a cselekedett ez a találkozás volt az ami az egész háborút egyáltalán megőrizte a fejemben. Az nap este a táborunkat elfoglalták és engem távolabb a sötétben fához kötöztek, persze verést is kaptam, és csak pihenni akartam amíg még tehetem hiszen hallottam már a táborokról eleget. Azonban amikor megjelent apám azonnal felnéztem rá és mikor leült mellém csak figyeltem. Megetettet és elmondta, hogy ő lesz az őr az éjszaka így szabadon fog engedi, és egész nap menjek nyugatnak. Elmondta, hogy kihez forduljak akitől tudok hamis papírokat szerezni, és utazzak el az USA-ba, hiszen Európában pokol lesz nem sokára. És én tudtam, hogy igaza van. Elengedett és én úgy tettem ahogy ő akkor mondta nekem. Meg sem álltam azon a napon, csak mikor elláttam a karomat de addig mentem amíg lehetett. Franciaországba jutottam ahol megszereztem a hamispapírjaimat majd hajóra szálltam és eljutottam Amerikába.
Wasingtonba mentem. Ott találtam egy falkát, és később apámmal is megtaláltam a kapcsolatot, mégsem kerestem fel őt. Nem tudom miért nem tettem meg, talán még nem akartam ezt a találkozást….Wasingtonban új életet kezdtem. Boxoló lettem, és hamar híressé váltam a világ számára. Ebben találtam meg a legjobban önmagamat. Jól éltem helyre tettem egy világot magamban és a ranglétrán a falka szerint harcossá léptem. Azonban tudtam, hogy most találkoztam egy rokonommal máshol van a családom. Elhagytam Wasingtont békés keretek között az ottani falkától elbúcsúztam és New Yorkba jöttem. Brooklynba, hogy találkozzak az apámmal.