Menekülök. Fejvesztve száguldok mindenen és mindenkin keresztül, majd kiköpve nem létező lelkem. A szívem valszeg hatezerrel dobogna a vérkeringésem, már a naprendszerben keringene ha lenne, és lihegnék, de vámpír létemre, semmi, egyszerűen csak lélekszakadva rohanok keresztül a fél környéken, és fordulok be a Dumort hotelnél, ahol apámat remélem megtalálni. Megkapaszkodom az egyik oszlopban ahogy tovább lendülök, szinte már Tarzant megszégyenítő ügyességgel, és nem nézek hátra, még csak az kellene. Reményeim szerint már nem követ a bátyám, mert eleinte még hallottam a lépteit, de én nagyon gyorsan tudok ám futni ha arról van szó, és most kifejezetten arról van szó. És akkor nagyon tudok futni.
A Hotel bejáratán szinte berobbanok és feltrappolok az irodába ahol apát remélem megtalálni, mert meg kell hogy mentse az életem. Ez élet halál kérdése, mégpedig az én életemé. Végigsprintelek folyosón, csak úgy porzik utánam a szőnyeg és az irodaajtó kilincsén is éppen hogy megkapaszkodok, és már bent is vagyok, és kapásból derékon ragadom drága teremtőapám, és beperdülök mögé, és onnan pislogok, de nincs veszély. Így hát elengedem, és cukin felpislogok rá.
- Jó reggelt Apám. Micsoda szép éjszakánk van, nem? - mosolygok rá ahogy kilépek a takarásából, és cukicicaszemekkel nézek rá. Naná hogy a bátyám üldözött végig a fél városon, csak ezek szerint megunta valahol és elment a dolgára. Az a kis....

Videokonferencia letudva, telefonok letudva, kipipálok mindent, amire már nincsen szükség, vagy éppen megjelölöm, ahonnan még választ várok. Az utolsó hívás Görögországból érkezik, s bár ezt éppen elnapolásra szántam, de ha már befutott, akkor legyen.
Felállok a fotelből, az asztal elé sétálok, mikor berobban az ajtó és beviharzik rajta Paris. A kor- és erőkülönbség most jól jön, így nem sodor el, ahogy mögém perdül, de mielőtt leszedném a fejét, befejezem a beszélgetést, és kinyomom a hívást.
-Kicsi Paris, ha csukva van egy ajtó, az véleményed szerint miért van? A verzió: Szabadon berohanj rajta, mert éppen úgy tetszik. B verzió: Az illető éppen elfoglalt, és nem óhajt váratlan látogatót fogadni. C verzió: Az illető éppen elfoglalt, és minimálisan elvárja, hogy kopogj.
Tudom jól, hogy miért rohant ennyire, ki van a nyomában, azaz megint kit bosszantott fel annyira, hogy darabokra akarja szedni. Az ajtó felé pillantok, Akashának esze ágában sem volt utána jönni, csak ráijesztett.
-A dolgát intézi, nyugodtan kijöhetsz a hátam mögül. Már megint mit mondtál neki?
Sejtettem, hogy Akasha és Paris között nem lesz zökkenőmentes a kapcsolat, azt viszont azért nem gondoltam, hogy ennyire. A legidősebb fiam egyszerűen falra mászik a kicsitől, persze azért Paris is mindent megtesz. A tipikus kisgyerek, aki rájött arra, hogy eleve irritálja a nagyobbat, akkor pedig miért is ne pakoljon még rá kihasználva a helyzetet, miszerint végzetesen amúgy sem fogják bántani.

Csak a látszat kedvéért kifújom magam, mint aki most futotta le ötször odavissza a maratont, mert azért abban még én is el tudnék ám fáradni ha ide-oda futkosnék, mint valami mérgezett patkány, de nem élek ilyen ostobaságokkal. Egyenlőre Apa derekába kapaszkodok, és megvárom míg befejezi azt a fura nyelvű csacsogást, amitől nekem viszketni kezd a fülem. Értem én hogy gyros meg minden de... ennyi. Az is kaja, ami már nem ehetek. Pedig isteni árus volt itt nem messze a... na mindegy. Az már elmúlt, és most cukin pislogok felfelé rá, mert szerintem előző életében viking volt, vagy annak a görög megfelelője, de elképesztő nagy ember.
- Nem vagyok kicsi! Kikérem magamnak hogy 175 centi magas vagyok, az nem kicsi - méltatlankodok máris, és kimerészkedek mögüle a megjegyzésre miszerint kedves bátyám csak szivatott.
- Nekem az A verzió a legszimpatikusabb, és ha a kopogást le is felejtettem, udvarias voltam, mert köszöntem, és még szép éjszakát is kívántam, márpedig megtettem - vigyorodom el, hiszen élet-halál kérdésnek tekintettem hogy ideérjek, mielőtt Akasha megrágná a torkom, mert szerintem képes lenne rá. Nem végzetesen, de azért kicsit megharapdálni, és ezt elkerülné ameddig csak lehet. Ki kell használnom hogy elképesztően cuki és ifjú vagyok.
- Semmi különöset, csak méltattam az ízlését kicsit, és nem is terveztem vérig sérteni, de... nem értékelte a csíkos ing mániája miatti megnyilvánulásom - persze hogy nem akartam én megsérteni. Ki? Én? Soha. Hát tennék én ilyesmit a tulajdon bátyámmal? Pláne vele? Nanáhogy. Eléggé a falra mászok a fennkölt modorától, és hogy azt hiszi mindent mindig jobban tud. Nem érdekel hogy egy vén kóró, attól még én is életrevaló vagyok, csak máshogy mint én. És ez fáj neki. Vagy nem tudom.

Más vámpír az esetemben a nyugalmat választja és elvonul pihenni, átadva mindent a méltó utódnak, míg nem akar visszatérni. Ez az amit én nem követek, a nyugalom nem az én műfajom, ezt hűen tükrözi, hogy nem is olyan rég bevállaltam még egy Gyermeket. Volt akit megdöbbentett, volt aki csupán nem értette. Majd rájönnek, mit és miért teszek, elmagyarázni senkinek nem fogom, pedig végtelenül egyszerű. Mégis hogyan értenéd meg az adott kort, főleg amikor így felgyorsult a világ, ha te magad nem haladsz vele? Nem elég, hogy követed a fejlődést, sokan itt hibáznak. Az, ami az elmúlt 50 évben történt, egyszerűen megköveteli azt, hogy azt is tudd, miként gondolkodik a kor embere, azt pedig csak úgy tudod megtenni, ha magad mellett tudsz valakit.
Paris erre tökéletes egyed és példa. Ahhoz képest, hogy akár 200 évvel ezelőtt is már felnőttnek, meglett férfinek kellett volna számítson, nagyobb gyerek mint bárki más. Mégis így szeretem.
-Nem a magasságodra céloztam.
Felsóhajtok már-már megszokásból és leteszem a telefont, jelezve, most nem fogadok hívást, a gyermekemmel óhajtok foglalkozni... ha már volt olyan kedves és meglátogatott a maga módján, azaz pofátlanul berohant védelemért.
-A szimpatikusság és az illem két különböző dolog. Pontosítsunk. Felbosszantottad a bátyádat, és komolyan vetted azt, hogy most tényleg kinyír.
Elmosolyodok, igazi macska-egér játékot játszanak, s bár tudom, Akasha sosem bántaná Parist igazán maximum csak figyelmeztető jelleggel, de az a sérülés sem nevezhető aprónak amit ilyenkor tud okozni.
-Mindenkinek megvan a maga defektje. Ahogy neked a hastánc, neki a csíkos ing. Majd leszokik róla, ha akar. A megnyilvánulásodat sejtem, hogyan adhattad elő.
Tény, hogy Akashánál ott becsípődött valami, de azt is el kell ismerni, hogy tudja, mit és mivel vehet fel, azaz melyik csíkos ing illik hozzá. Az öltözködése miatt nem fogom csesztetni, ahogy Parist sem, amikor éppen extrém viseletek mellett dönt.
A legkissebbemet is ismerem annyira, hogy tudjam, a stílus vérforraló lehetett, ám mindaddig nem szólok bele a csatározásba, míg valóban el nem durvul... erre viszont nem fog sor kerülni, Akashának van annyi esze.

Amikor látszólagosan kifújtam magam, vagyis tehát a valóságban megnyugodtam hogy Akasha nem liheg a nyomomban a véremre szomjazva, elő is merészkedek Apám mögül, aki olyan isteni jó széles és magas hogy tök jól elférek mögötte mert én meg isteni pici és cuki vagyok, és az ember ki sem nézné egy ekkora kölyökből hogy esetleg vérszívó és még a klán vezérének a gyermeke is mellé, és voilá, mégis az vagyok. A legifjabb hercegecske.
Nem vagyok benne biztos, hogy néha értem Apa mit és miért csinál, de kedvelem őt, és szeretek vele bármit is csinálni, na meg képes a hülyeségeimet is facepalm-al hallgatni és nem hord le a sárga földig. A családom... hát nem tudom, most már ő az, és az idősebb gyermekei. Furcsán hamar megszoktam őket, és mintha mindig is hozzájuk tartoztam volna.
- Nem? Az egóm sem kicsi - vigyorodom el, és reflexszerűen húzom be a nyakam hogy ne borzolja össze a hajam, mert hát szokta amikor csak úgy legyintene a helyzetre. De hát a hajam! Nemrég lőttem be, de a Taft még mindig tart, szóval semmi pánik.
- És mi a különbség a kettő között most komolyan? Udvarias voltam, de mégsem annyira mint kellett volna, azt én értem. Háááát, nem feltétlen felbosszantottam, én csak... - vágok ártatlan arcot, mintha csak földre szállt angyal lennék, de azt apa is úgyis tudja hogy ez történt, és Akasha különösen kegyetlen tekintetettel indult el felém, én pedig a nyakamba kaptam a tappancskáim, és kereket oldottam amíg csak tudtam. Nem vagyok benne biztos hogy nem akar-e tényleg megölni.
- Hát jó, oké nem vagyunk egyformák de... Apa, most komolyan, a 18 század óta ciki a csíkos ing. Jó nem mindegyik, és nem is mind áll neki rosszul, de.... - pont egy olyan volt rajta ami nem tetszett és mély, szinte vérre menő vitát folytattunk a divatról, és a csíkokról meg pöttyökről, aminek a végén sikeresen felhúzta magát.

Utoljára ilyet még Görögországban láttam amit legkisebb fiam bemutat. Úgy bújik be a hátam mögé, mintha tényleg az élete múlna rajta. Én tudom, hogy nem így van, de a bátyját is ismerem, aki képes ezt olyan élethűen előadni, hogy bárki elhiszi, ütött az utolsó órája. Nem gondolja komolyan, persze ezt nem fogom megosztani Parissal, majd egyszer.
Ahogy előmerészkedik, átölelem, így szeretem ahogy van. Életvidám kölyök és egyedi. Mint mindegyik gyermekem. Nem kedvelem a sablont, sosem kedveltem. Hogy kötött ki a hastáncnál, ez roppant jó kérdés, mégis azt mondom, jól áll neki, szeretem nézni amikor táncol. Élvezi és felszabadult olyankor, ráadásul kuriózum, hiszen férfi, nem nő.
-Nem. Mi következik ebből? Az sem, az is az egeket verdesi.
Mosolygok, ez Paris. Amilyen alacsony ahhoz képest az egója az kiveri a plafont is. Így kompenzál, értem én ezt is, de most kivételesen a korára gondoltam.
-A szimpatikusságot az egód diktálja, azt választod, ami számodra a legmegfelelőbb. Az illem az más kategória. Ühüm, mint mindig.
Megveregetem a vállát, ismerem már annyira, hogy az általa beközölt mondandók amolyan bicskanyitogató stílusban érkeznek. Legalábbis a legidősebb fiam felé biztosan. Tűz és víz ők ketten, ha megtanulnának együtt dolgozni, sokkal előrébb jutnának, mint hogy marják egymást. Mint a kisgyerekek.
-Valóban? Miért ciki? Ha a hastáncot veszem alapul, és már a modern változatát, az sem éppen tegnap keletkezett. A bátyád sem tesz megjegyzést arra, hogy ezzel foglalkozol. Édesem, ha úgy adod elő, hogy elmész vele vásárolni és meggyőződ arról, hogy sokkal jobban áll neki más típusú ing, az megint más, mint az, hogy konkrétan közlöd vele, hogy ódivatú, úgy fest benne mint a bazári majom. Lehet, én is idegesebb lennék a kelleténél, nem gondolod?
Taktika. Ezt próbálom megtanítani neki is, hátha fogékony rá valamennyire. Nem azzal van a baj, hogy ha véleményt mond, hanem azzal, ahogyan teszi. Szerencséje, hogy Akasha tényleg nem akarja bántani és tisztában van az erőkülönbséggel is.
Paris ilyen hirtelen megjelenéseiből mindig tudom, éppen feldühített valakit, és azért rohan, hogy védelembe érjen. Bármennyire is gyerek még és szemtelen a maga módján, nem hagyom, hogy bárki is sérülést okozzon neki. Ha fegyelmezni akarom, akkor majd megteszem, de nála az, hogy beépítem a falba, semmit nem ér. Megérteni és elmagyarázni, ez a mottóm. A mai fiatalok így működnek.

A világon a legjobb hely az apám háta mögött van. Mármint Richard nem igazán az, de ő tett engem azzá, ami és mivel a tükör is azt mondta jó lesz ez nekem, hát azóta ő az apám és a családom további része a két idősebb testvérem, akik közül az egyik ki akar engem nyírni. Legalábbis ez a szent meggyőződésem ahogy besprintelek az irodába és lefékezek a derekába kapaszkodva.
Aztán amikor megnyugtat hogy elmúlt a veszély, kibújok onnan és nekidőlök ahogy átölel. Igazából nincs valami nehéz dolga mert elég vékony vagyok és már ilyen is maradok, de hát a tánc miatt sokkal hajlékonyabb vagyok mint más emberek. Sokszor örülök ám ennek.
- Az egóm? Az lehet, de valljuk be nekem jól hogy egy egómanó vagyok, különben is, kompenzáció, tudod kompenzáció - vigyorgok szélesen hiszen ismerhet már eléggé tudja hogy mennyire egós tudok lenni, de hát valamivel nekem is kell kompenzálni ha már nem nőttem két méteresre és kigyúrt Schwarzenegger sem vagyok.
- Oh igen értem, eléggé szimpatikus vagyok én, pláne saját magamnak, és jelenleg a legfontosabb számomra hogy messze legyek Akashatól. Az illem... hát majd egyszer megtanulok illedelmes lenni megígérem - pislogok fel hatalmas szemeimmel rá, hiszen én meg fogom próbálni de magamat ismerve már az alapoknál el fogok veszni teljesen hogy ennek meg mi értelme van. Nem szeretem az olyan magyarázatokat amik olyanok hogy "Mert ez így van" és "mert így volt, és így is kell maradnia" meg hogy "Ez a hagyomány".
- Ez azért van, mert tehetségemmel őt is lehengerlem ha hastáncról van szó. Tudtad hogy múltkor láttam a fellépésemen? Ott volt leghátul, de elment mire végeztem... - jegyzem meg a magyarázata után, amíg én is keresem a saját gondolataim, sok mindent kell még megtanulnom a bátyámról is, de egyenlőre élvezem hogy az agyára mehetek, a taktikai érzékem meg köszöni szépen jól van. Jelentős zsebpénz halmozódik ennek hála.
- Hát... éehet, de nem akar velem vásárolni jönni. Mármint amennyire az agyára megyek olykor, mennyi az esélye annak hogy ha megkérdezem tőle akkor hajlandó velem vásárolni és felfrissíteni a ruhatárát? - mert jó érzékem van a divathoz, de igazán extrémebb dolgokat csak akkor viselek ha táncolok és szórakoztatok, bár van hogy itthon is abban futkosok, mert órákat töltök a tükrökkel ellátott próbateremben hogy lássam ha valahol elrontom a mozdulatot és ki tudjam javítani. Vámpír létem még inkább jót tett a mozdulataim finomságának, és élvezem hogy nincsenek határok előttem.
- Ha már közös programnál tartunk, nincs kedved valamit csinálni? Vagy még tárgyalsz valakivel? Jut eszembe... tegnap játszottam a tükörrel, és azt láttam hogy a kék csíkok elfolynak a fehér kereszt körül, és egy végtelen spirálba folyik, szóval ha ezt konkretizálnám, azt mondanám ne köss üzletet a görögökkel de... nem tudom - fejezem be végül.

Nem mozdulok, míg a hátam mögött tartózkodik, úgy is megvédem, ha szükséges, az pedig, hogy utána hogyan szankcionálok, az az én dolgom, senkire nem tartozik.
Végre előbújik, mikor érzi, tényleg nem fenyegeti veszély, csak akkor ölelem magamhoz, és szinte eltűnik a karjaimban. Kedvelem, amikor így hozzám bújik, olyan mint egy elárvult kismacska, aki gyengédségre vágyik.
-Ez az amiről léted végéig sem fogsz leszokni.
Mulattat, bevallom, és tudom, hogy képtelen elfogadni, nem nőtt nagyobbra, ezért valamiben mindenképpen a legnagyobbnak kell lennie, na de talán nem az egóval kellene kezdeni. Ezt leszámítva neki tényleg jól áll egészen addig, míg be nem törik a fejét miatta.
-Akasha sosem vitatta a tehetségedet, sőt, szereti, amikor táncolsz, viszont szemtelenségedet azt nem viseli. Azt hitted, megvárja, míg odamész hozzá?
Nevetnem kell, Paris még nem ismeri a bátyját igazán, aki ugyan úgy tűnik, néha visszahúzódó, de szó sincs róla, ahogy arról sincs, hogy ne értékelné vagy ismerné el, ha valaki valamiben jó.
-Azt mindjárt gondoltam. Szólj, ha úgy döntesz, elveszed magadat. Ezt pedig el kéne kezdened.
Hogy saját magával szimpatizál, az meg sem lep, ez mindig is így volt, egyszerűen imádja magát, ez van. Remélem, hogy némi illemet azért magába sulykol, mert nem buta gyermek, tudja, hogy ok nélkül sosem szólok, de jobb elkerülni a felesleges konfrontálódásokat.
-Kérdezd meg tőle, ennyire egyszerű, ha nem próbáltad még, nem tudhatod, mit felel.
Azt már nem teszem hozzá, hogy természetesen nem mindegy a stílus sem, hogyan is teszi fel majd a kérdést, de tud polgárpukkasztás nélkül is. Akasha szeret vásárolni, csak ezt nagyon ügyesen titkolja, és még véletlenül sem említi, ha esetleg szóba kerül.
-Mire gondolsz? Nincs több tárgyalás, letudtam az összeset. Igen? Oké. Valami zavart, bár nem tudtam mi, viszont ezt megerősít abban, hogy hanyagoljuk. Miért nem tudod?
érdeklődve pillantok Parisra, unatkozik ez nem kérdés, viszont nem vagyok olyan begyepesedett, hogy elutasítsak minden ajánlatot, amit egy jóval fiatalabb kér. Főleg ha a gyermekeimről van szó. A jóslatára bólintok, bár nem értem, miért nem bízik a megérzéseiben? Olyan ösztönösen használja a tükröt, mintha mindig ezzel foglalkozott volna. Érdemes rá hallgatni.

Nem tudom mire gondolhat ilyenkor, amikor arcán apró mosollyal magához ölel, de meleg a mosolya, ami nekem még mindig furcsa érzés egy halott emberen, mert hát akár honnan is nézem ő nagyon halott. Mégis érzem rajta azt, hogy szeret és megrendítő az élmény hogy sokszor nem éreztem ezt a saját természetes családom körében ezt. Nekidőlök, és úgy vigyorgok fel rá, mint valami macskaféle, még dorombolni is megtanulok.
- Hááát lehet hogy le fogom, de az egy szomorú nap lesz és örökre unalmassá válok - nevetek fel, mert igazán hiszem hogy képes lennék kevésbé egoistának lenni mint most vagyok. Az szerintem nem is én lennék. Ám de, ez egy másik nap kérdése, és inkább figyelek rá, hogy mit mond és enyhe pír jön a képemre, már ha egy vámpír képes zavarba jönni ilyen szinten a nyilvánvaló megszólalásra, hogy mit hittem. Hát én azt hittem na, és akkor mi van? Nem olyan régóta ismerem azt vadlovat... vagy mit. Akashát na.
- Én eddig azt sem tudtam hogy szereti ha táncolok. Mármint sokan szeretik, de ő nem nézett ki tipikusan olyannak, aki a hastáncot kedveli és ezért is lepődtem meg amikor megláttam az utolsó sorban - válaszolok kicsit elgondolkodva, mert azért van egy pár év - na jó pár ezer év - előnye velem szemben, és nyilván nem fogom két három év alatt kiismerni őt. De tényleg nem tűnt olyan fazonnak!
- Elveszem magam? Oh nem, nem fosztom meg a világot a lehetőségtől, hogy valakinek egyszer a párja lehessek, nem vagyok ám ennyire önzőőőőőő - nevetek fel ahogy illegek billegek kicsit, magamat parodizálva, mert azzal sincs semmi bajom, van ám önkritikám, csak... hát jól titkolom na. Visszabújok apámhoz, mert élvezem hogy most ráér, rám ér. Még ha így rá is törtem az ajtót, kis híján szó szerint.
- Aha, szóval szerinted van esélyem nála, hogy elvigyem vásárolni. Jó, meg fogom kérdezni, és majd iszonyúan über cuki leszek, ha nem sikerül, azt úgyis észreveszed majd - hiszen akkor megint mögötte kötök ki ha felbőszítem a bátyám, és nem akarom meghalni. Akkor szaladok ahogy csak a lábaim bírják. Mondjuk, mint most.
- Ühüm, lehet hogy ez volt, de nem tudom miért. Lehet hogy csalni akartak vagy valami - válaszolok, jó vagyok a tükörrel, de néha nehezen mondom ki.
- Olyan furcsa, mintha... valahogy zsigerből tudnám és amikor szavakba öntöm akkor meg olyan nevetségesen egyszerűnek hangzik, nem tudom leírni hogy mit láttam a tükörben - sóhajtom, mert annyi minden van, nem olyan egyszerű ezt tényekkel közölni hogy ez meg ez fog történni.
- Mondjuk... megígérted hogy elviszel a kedvenc darabodra színházban. Már vannak színházba járós ruháim is, szóval... felavatnám az egyiket, na , na nanaaaaaa? - kérdezem lelkesen, mert szeretek én is ilyen helyekre járni és művelődni, de ugyanakkor néha elmerülök az alvilágban, a szerencsejátékban és a táncban. Ez vagyok én, egy huszonegyedik századi srác.

Vannak dolgok amikről a mai napig nem beszélgettünk, s bár nagyjából tudom, Paris milyen környezetből jön, az biztos, hogy sosem szerették igazán. Ez minden mozdulatából érezhető, ahogyan most is, mikor átölelem.
-Attól, hogy lejjebb adsz belőle, nem leszel szürke veréb, ettől nem félek.
Bár őt ismerve addig bizony el kell telnie jó néhány évtizednek, mire eljut idáig és rájön, nem kell semmit sem kompenzálnia, önmagáért szeretik, és itt is lehet erős, kiemelkedő.
-Látod? Nem ismered. Nehezen nyit, sajnos évekbe kerül, de hidd el, ha nem idegesíted és provokálod feleslegesen, semmi baja nincs veled. Akasha kedveli a művészeteket és értékeli is, ha valaki tehetséges, azt elismeri, ahogyan nálad is.
Nevethetnékem támad Paris arcát látva, újat mondtam neki, mert lehet, itt élnek egymás mellett, de a veszekedéseiken kívül sok kommunikáció nem zajlik köztük, csak ha nagyon muszáj.
-Megnyugodtam, hogy nem leszel elérhetetlen, kezdtem aggódni. Azért szólj, ha meggondoltad magad.
Legkisebb Gyermekem jobban kedveli, ha látványosan szeretik, bár arra kíváncsi leszek, kinek adja be a derekát. Annak a személynek nagyon különlegesnek kell lennie. Hagyom, hogy bemutassa, hogyan is gondolta, aztán ismét magamhoz ölelem, miközben leülök végre a kanapéra vele együtt.
Arra mindig szakítok időt, hogy foglalkozzak vele is, sőt, főleg vele, mert sokkal több figyelmet igényel mint a két nagyobb.
-Van, amennyiben nem rárontasz, nem vagy kihívó sem szemtelen, hanem normálisan teszed fel a kérdést. Nem fog nemet mondani. Ne legyen kergetés a vége, ha lehet.
Vigyorgok, mert ismerem Parist. Tudom, hogy lételeme, bosszantsa a bátyját, így akármit is csinálnak, annak mindig az a vége, hogy a Kicsi a hátam mögött köt ki. Talán még megérem, hogy kijönnek egymással, de az sem most lesz, ismerve mindkettejük temperamentumát.
-Tudod, hogy a megérzéseid mindig jók, és ez nekem bőven elég, még ha nem is vagy képes pontosan elmagyarázni. Ez azért van, mert zsigerből tudod.
Ami neki természetes, másnak idegen, persze, hogy nem tudja úgy elmondani, ahogyan szeretné, és nem is hibáztatom miatta. Tényleg bőven elég, ha valamire bólint vagy éppen megrázza a fejét. A vérében van, vitathatatlan. Homlokon csókolom, nem tartozik magyarázattal, örülök annak, hogy ilyen képességgel bír.
-Igen, megígértem. Most szeretnél menni? Sietünk, még elérjük. Azaz van egy óránk mindenre.
Amennyiben bólint, telefonálok és két jegyet félretetetek máris, és igen, ma estére, oldják meg. Persze lehet, meglepem, nem erre számít tőlem.
-Akkor ma este a Nyomorultak musical, jövő héten egy Hamlet?

Már csak ritkán jut eszembe hogy mi lehet a családommal, akik felneveltek, de aztán elvetem ezt, és eszembe jut az is hogy apám soha nem foglalkozott velem annyit egész életében mint Richard egy fél nap alatt, és még akkor sem durván hurrog le ha rá török, mint mondjuk most, menekülve a bátyám elől. Mert mondjuk azt is megtehette volna.
- Ettől én sem, de még egészséges szinten van azt hiszem az egóm. Mármint jogosan vagyok egós - érvelek tökéletesen kifogástalanul, de sejtem hogy csak nevetni fog rajta hogy javíthatatlan vagyok, és majd egyszer biztos benő a fejem lágya. Hát egyszer biztosan be fog, de ezzzz nem a nap! Aztán ahogy megszólal kicsit elgondolkozom rajta, lehet hogy igaza van de mégis... olyan izé.
- Hát nem igazán szoktunk beszélgetni és tényleg nem olyan tagnak néz ki aki szereti a művészetet, ezért is lepődtem meg amikor múltkor kiszúrtam ott. De majd... na jó, megpróbálok kevésbé az idegeire menni és még gyorsabban futni - kuncogok hiszen nem is mi lennénk ha nem akarnék az idegeire menni, annyira másik világ hogy már csak azért is ugrálok rajta néha. Kicsi vagyok, és bevallom néha picit visszaélek azzal hogy apuci pici fia vagyok, és Akashán kívül más nem is nagyon merne rám kezet emelni. Tudja kivel néz szembe az illető.
- Nem, nem leszek. Mondtam, ennyire önző nem leszek, mert hát azért én is társas lény vagyok, és szeretem ha szeretnek. A színpadon is, meg azt is ha te csinálod - csillogtatom rá szép szemeim. Tudom hogy nagyon nagyon áthatóan és tüzesen tudok nézni, amikor táncolok akkor is szinte lángra gyúlok és ragyogok.
- Igyekszem majd normális lenni, de hallod, képes megsértődni azon is ha valami modern szófordulatot mondok neki. Az nem az én hibáááám, mostanában mindenki így beszél - panaszkodom is egy kicsit ahogy lehuppanok mellé a kanapéra, de nem szakadok el tőle, mert most jó nekem így és szerettetni meg kel lmagam mindig. Kihasználom hogy figyel rám és foglalkozik velem, mert eléggé figyelem igényes tudok lenni ám.
- Tudom, csak néha olyan fura hogy amit megérzek, azt ennyire nem tudom logikusan megfogalmazni. Mármint most is ez a kép a spirállal meg a zászlóval.. olyan értelmetlennek tűnik, mégis... - sóhajtok, hiszen azt jelzi hogy velük valóban óvatosnak kell lenni és kerülni az üzleti kapcsolatot. Néha vannak ilyen bevillanásaim és tudom hogy apa figyel ezekre, és ha valami nyugtalanítja akkor meg is szokta kérdezni.
- Mehetünk most is ha van kedved és nincs más halaszthatatlan dolgod éppen - válaszolok, mert tudom hogy neki sem mindig van ideje, de azért igyekszik mindig időt találni rám, és ezért hálás is vagyok neki. Félrebillentett fejjel figyelem, és boldog mosolyom amit a homlokpuszija okozott még mindig nem kornyadt le a képemről, és amikor leteszi egyszerűen hanyattborítom a kanapén.
- Annyira király vagy hogy az utolsó pillanatban is tudsz mindenre jegyet szerezni. Hogy csinálod? - kérdezem ahogy a mellkasán pihentetem az állam.
- Remek tervek. Lenni vagy nem lenni? Vajon akkor nemesb a lélek ha.... nem tudom miért - kérdezem a Hamletre utalva, ismerem a művet azért de most nem tudnám elszavalni az egész monológot. El kéne olvasnom, utána menne mert egyszer megtanultam.

Sosem voltam híve annak, hogy a gyermekeimet terrorban tartsam, hiába volt aki azt mondta, másképp nem tanulnak tiszteletet. Nem, a tiszteletet nem tanulni és tanítani kell, hanem kivívni. Abba pedig nem engedek beleszólást, mit hogyan reagálok le. Persze ha Akasha tört volna így rám vagy a lányom, az más kérdés, de Paris még igen ifjú, ilyen korban elnézhető az ilyesmi.
-Oké. Majd pár évtized múlva erre visszatérünk.
Szeretettel paskolom meg a buksiját, az egészséges szint és ő az jelenleg még két különböző fogalom, bár előadó, így kell ez is, de egy picit kisebb. Majd belerázódik, és tudni fogja, hol a határ.
-Néha nem ártana, ha nem csak a fogócskáznátok. Tudom, hogy élvezed, de ha meghallanád amit mond, lehet, abban is van olyan, amivel csak segíteni szeretne, hidd el nekem. Azt még megvárom, hogy lefusd.
Mindkettejüknek alkalmazkodnia kell, hiába Akasha az idősebb, még neki is. Tudom, hogy néha tényleg csak tanácsot adott volna, de Paris ezt nem éppen úgy fogadta, és abból is kergetőzés volt, ami végül is nálam végződött... ahogy mindig.
Elmagyaráztam a legidősebb fiamnak, a kicsi most már sportot űz abból, kihozza a sodrából, legyen esze, ám azt is elismerem, ez nem megy egyik napról a másikra.
-Biztos? Megnyugodtam, ezek szerint nem tartod meg magadat magadnak.
Elmosolyodok, szeretem őt, nem kérdés, és amihez ért, ahhoz nagyon is ért, vitathatatlan. A színpadon él igazán, persze azon kívül is. Mégis ki neheztelne rá azért, mert használja a képességeit a magánéletében? Senki.
Az ölemben is átölelem, nem akarom elengedni, bújós kismacska, és én kiváltképp szeretem, ha dorombol.
-Nem fiatal, és ugyan halad a korral, de ahogy nyelvújítotok, követni is lehetetlen szinte. Ne várd el tőle, hogy azonnal értsen mindent, ahogyan ő sem várja el, máris tudd azt amit ő.
Nevetve hagyom, hogy mellettem kössön ki, még így is átkarolom a vállát és beletúrok a hajába. Ilyen rohanás után mindig a szélrózsa minden irányába áll, de ez nem is csoda.
-A megérzés a lényeg, ha körbe tudod írni, abból akinek kell, érteni fogja az üzenetet. Idővel majd jön az is, hogy konkretizálni tudj, ez ne zavarjon.
Értem, hogy mi a problémája, így türelmesen próbálom egyrészt vigasztalni, másrészt megnyugtatni, hogy ezzel semmi baj nincsen, sőt, sok esetben jobb, hacsak nagyon kevesen értik amiről beszél. Nekem egyértelmű volt a figyelmeztetése, nem szabad üzletet kötni a görögökkel, több nem is kell.
-Nincsen, minden ráér. Vagyis akkor fél óra készülődés és indulás. A közös program fontosabb mint minden más.
Ha olyan dolgom van, azt tudatom, ám a gyermekeim sokkal előrébb valóak, a pillanatot nem hozhatom vissza, míg egy tárgyalást el tudok napolni. A jegyeket máris megrendelem, és egy szavam sincs azért, mert hanyatt dönt a kanapén. Boldog, és ez a legfontosabb.
-Hosszú évek munkája, majd megmutatom és megtanítom.
Végigsimítok az arcán, és ahogy szavalni kezd, nevetni kezdek. Nem reménytelen eset, csak nem foglalkozik olyasmikkel amiket éppen nem tart elsődlegesnek. Fiatal, éljen, menjen, lesz ideje bőven másra is.
-Örülök, de ha most nem indulunk készülődni, akkor még ezt is lekéssük.

Nem is tudom igazán hogy mit érzek, de az biztos hogy nem hiányoznak a szüleim, és az apám morgása sem. Az, hogy miféle férfi lesz belőlem, ha folyamatosan úgy riszálom a seggem mint a lányok. Azt hiszem pontosan így fogalmazta meg a művészi képességeim. Pedig... Richard egyből felismerte bennem a tehetséget és még csak nem is a rokonom. Most mondja meg valaki...
- Jól van jól van. Baromi fura ám még, hogy évtizedekről beszélünk, és akkor is így fogok kinézni. Ugye? Mármint nem leszek magasabb vagy izmosabb, meg semmi? - nem bánom amúgy, mert nem vagyok éppen gyengécske, de egy gramm zsírpárnával sem rendelkezek a hastánc miatt, valahogy a kettő nem túl kompatibilis egymással. Imádtam is hogy annyit és azt ehetek amit akarok, és nem hízok meg, mert sokszorosan lemozogtam a kalóriákat.
- Ehh, tudom ám, csak annyival egyszerűbb felhúzni, mint szóba állni vele. Olyan az az ember, mint valami jégkirály és mindig úgy néz rám, mint aki azon tűnődik milyen érdekes lehetek ha kifordítana.... Feláll a szőr a hátamon tőle. Persze átvitt értelemben, nem vagyok szőrös vagy ilyesmi.. - teszem hozzá gyorsan, mert utáááálom a szőröket, és mindenhonnan irtom is. Azt már meg sem említem, hogy akkor is le fogom egyszer futni a bátyámat. Mármint, majd apa is meglátja hogy egyszer nagyobb sebességgel fogok a nyakába vágódni mint bármikor máskor.
- Nem, nem. Az iszonyú önzés lenne a részemről - nevetek, hiszen egó... Azt hiszem erről már beszéltünk is, de hát sosem tudhatom. Lehet egyszer találok valakit, aki majd méltó lesz hozzám és ilyennek fog szeretni, mert ha azt vesszük a tánc mellett jó szerencse játékos vagyok, és az alvilági fertők neves tagja. Khm, vagyis úgy értem...
- Halad, halad azt elismerem. Mondjuk érdekes hogy te vagy az öregebb és te sokkal jobban képben vagy mindennel mint ő. Neked nem fura? - kérdezem hiszen elvileg úgy szokott lenni, hogy a fiatalabbak nyitottabbak, de itt fordítva van. Kényelmesen elhelyezkedem apám mellett, és majd dorombolni is megtanulok. Rájöttem hogy vannak macskás hajlamaim, szeretem magam szerettetni, szeretek meleg helyen aludni és a halat is szerettem amíg életem. Előző életemben biztos macska voltam vagy nem tudom.
- Remélem. A tükör szinte bármire válaszol nekem, de... olyan is van amikor csak úgy vonz, hogyha nem is akarok vele foglalkozni, akkor is utána nyúlok mert... valami késztet rá. Ez is normális? - faggatom tovább, szeretem amikor tanít, vagy mesél. Még ez sem unalmas tőle. Sosem az.
- Ahh, annyira szeretem hogy csinálsz közös programot. Sokkal inkább vagy a szülőm, mint aki csinált - sóhajtok fel boldogan ahogy hanyatt döntve őt, a mellkasára heveredek szinte és onnan nézek rá. El sem hiszem hogy több ezer éves. Annyira.... fiatalnak néz ki, komolyan.
- Tannnnítsd meeeeeg - nyüsszögök neki, a hasznos dolgokat mindig azonnal tudni akarom. Belesimulok az érintésbe és a nevetése végig simogatja szinte az egész testem. Kedves nevetése van.
- Jóóóó, már megyek is - puszit nyomok az arcára és széles vigyorral a képemen elrobogok vámpírsebességgel a szobámba ahol szalonképes állapotba kerülök körülbelül öt perc alatt, és kifogástalan öltönyben, lezser inggel és félreálló nyakkendővel jelenek meg. Lezser elegancia kérem szépen. Már nyargalok is a szobája felé és ezúttal legalább kopogok mielőtt rátörnék.
- Kész vagyok, kész vagyok, mehetünk! - lelkesedek máris.

-Tudom, Paris. Számomra 100 év olyan, mintha hónapokról beszélnénk, neked természetes dolog, hogy furcsa, hiszen fiatal vagy, neked egy év is soknak tűnik. Nem, nem leszel sem magasabb, sem izmosabb, sem egyéb. A magasságod emberként sem változott volna már, ha túlsúlyod lett volna, azt vesztetted volna el. Viszont nézd a jó oldalát, az ellenállhatatlanságod amit kaptál, az a szépség, amivel csak vámpír rendelkezik a beölelése után. Nagyon sok dologra tudod használni.
Ismerem, az érzéseivel is tisztában vagyok, ahogyan azzal is, szeretett volna magasabb lenni, egy kicsit izmosabb, de idővel majd rájön, semmi de semmi szüksége nincsen rá, így is tökéletes előadó, odavannak érte az emberek.
-Azért, mert nem ismered. Kívülálló számára Akasha mondhatni lehet akár félelmetes. Akit viszont megkedvel és a bizalmába enged... köze sincs a jégkirálysághoz.
Sokszor tévesen ítélek meg a fiamat, hiszen nem mindenkinek nyit, néha elvan a saját világában, mert egyszerűen szüksége van az elvonulásra. Amit nem tűr el, azaz nem visel el, az a pofátlanság, tiszteletlenség, a túlzott izgágaság és az emberi ostobaság. Paris az izgága kategória volt már a legelején is, a folyamatos pörgése valakinek sok. Az már más kérdés, hogy legkisebb gyermekem a tökélyre fejlesztette, hogyan idegesítse a bátyját, és ezt már akár pofátlanul is megteszi.
Ennek ellenére tudom, hogy Akasha kedveli a maga módján, élő bizonyítéka, hogy elment az előadására.
-Reméltem, hogy nem vesztél el végleg.
Elnevetem magam, édes ahogy előadja, ő nem lesz önző. Végül is, nézőpont kérdése, miért várja, hogy őt imádják. Ez a felszín. Valaki kicsit belelát Parisba, azért tudja, hogy még mindig érző lény, aki igenis vágyik a szeretetre, arra, hogy úgy szeressék, ahogyan van. Feltétel nélkül.
-Nem. Többségében a 2000 felé közeledve a vámpírok már besavanyodottak, nem nagyon látsz mosolyt az arcukon, sem semmiféle érzelmet. Szoborszerű maszk, így tudnám jellemezni. Ők nem tartják fontosnak a technológia követését, sem semmi olyat, ami a mai korban úgymond szükséges, mert ez múló állapot. Nekem fontos, hiszen üzlettel is foglalkozom, ám Akasha például nem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tud mindent, csak jól leplezi, és nem hajlandó beállni a sorba. Ő így lázadó, míg te másképp.
Ennyi az össz magyarázata annak, hogy miért tűnik úgy, én sokkal jobban képben vagyok mint a legidősebb gyermekem. Csupán ezért. Paris ha tudná, hogy Akasha simán összeszerel bármit, és vágja a legújabb programokat is, meglepődne.
Ahogy a kicsi hozzám bújik, tényleg már csak a dorombolása hiányzik, semmi egyéb, és ez mosolygásra késztet.
-Teljesen. Azt nevezik intuíciónak, mikor nem tudsz logikus magyarázatot, de mégis foglalkozni akarsz vele. Nagyon ritka képesség, becsüld meg.
Bólintok, idővel majd ezt is megérti, hogy mennyire különleges amivel rendelkezik. Számára most ez amolyan természetes dolog, de nem az. Egy ősi tudomány birtokosa, olyané, mely már feledésbe merült, és mások vért izzadnak azért, hogy megértsék, hogyan is működik. Neki nem kell, egyszerűen ott van benne.
-Lehet, már nincs bennem annyi érzelem, mint annak idején volt, viszont próbálom őrizni a csíráját és táplálni. Azaz a gyermekeimet szeretem, és igen, fontos a család. Anno azt mondtam, senkit nem ölelek be csak érdekből, ahogyan sokan teszik. Kell lennie egy plusznak, ami rávesz, és ha megtettem, akkor igenis megadom a családomnak azt, amit normál esetben is meg kellene kapniuk. Ezért csinálok programokat, ezért beszélgetek, ezért érdekel, melyikőtök mit gondol, mi a problémája.
Hagyom, hogy hanyatt döntsön, és ahogy a mellkasomra fekszik, átölelem, a haját, hátát simítom. Szeretem a közelségét és a meghitt pillanatokat is.
Gyűlölöm a fatársaimat, akik úgy döntenek mások sorsa felett, hogy utána nem is foglalkoznak velük, félredobják, és csak kihasználják gyermekeiket. Ellenük fellépünk, ezért tartunk ott, hogy nem sokan vagyunk az idősebbek közül. Lehet, hogy hatalom van a kezünkben, de visszaélni vele... azt nem tűrjük.
-Megfogom, ne aggódj. Bármit el tudsz érni, csak helyesen használd.
Bármilyen szeleburdi, tudom, hogy sosem élne vissza a hatalmával, csak a szája jár. Jó gyerek, akire nem figyeltek oda, ennyi az egész. Tőlem meg fogja kapni mindezt, nem vitás. Hamvas illata van, ami a fiatalságának köszönhető, és szeretem ezt az illatot, ahogy teste minden porcikáját is. Most ha nem rohannánk, eszem ágában sem lenne elküldeni, az ajtót is bezárnám, de muszáj, ha még el akarjuk érni az előadást.
-Futás.
Még összeborzolom a haját, úgy is megigazítja, kényes a megjelenésére. Mire visszaér, én is elkészülök, a félrecsúszott nyakkendőt pedig nevetve igazítom meg. A lezserséggel semmi bajom, nem is tiltom, minek? Magam sem viselem el a karót nyelt stílust.
Kocsival megyünk és sofőrrel, egy szót sem kell szólnom, tudja a dolgát, így csak az ajtót nyitom ki Paris előtt, hogy beszálljon és kövessem.
-Kíváncsi leszek, mit szólsz majd hozzá.
Érdekel a véleménye, pláne azért, mert nem mai darab, nem a mai korban játszódik, és a fiatalok sok dolgot egészen más szemszögből látnak mint mi.

Nem mindig érdekel a világ, de az amit apám mond, arra mindig odafigyelek, mert őt annak tekintem. Őt érdeklem, és nem csak azzal van elfoglalva hogy milyen haszontalan elfoglaltságot űzök tánc címen, hát hogy lehet a táncot nem szeretni? Teljesen jó, és esztétikus mozgásforma.
- Egy hónap is, nem hogy egy év. Bár majd biztosan meg fogom szokni ha felveszek egy életstílust, csak hát még... húszas éveim taposom, és ilyenkor kell bolondnak lennem, igaz? Hogy később majd mesélhessek az utókornak arról, hogy mit tettem és mit nem a sok idő alatt. Oh, nézem én, és tetszik amit a tükör mutat. Kicsit olyannak érzem magam mint Pán Péter... - szólalok meg, bár az azért nem lennék. Mármint, most láttam egy sorozatot ahol egy igazi köcsög, főszemétláda volt, és nem akarok azért olyan lenni, de félig meddig kölyök maradok örökre, igaz már azért nem gyerekesek a vonásaim, de nem is igazán férfiasak. Valahol a kettő között vagyok. És szeretem.
- Az már biztos! Pláne amikor úgy összehúzza a szemöldökét és csak nééééz, aki tényleg kitöri az embert a frász hogy most mindjárt meg fog halni - vigyorodom el, én elhiszem hogy a bátyám egy rendes ember, de biztos hogy nem velem szemben az. Mármint még nem az, mert hát legtöbbször sikerül az agyára mennem semmi pillanat alatt. Mostanában ezt már egészen mesteri szintre fejlesztettem ha már itt tartunk, de lehet hogy adok egy esélyt majd az ismerkedésünknek is.
- Végleg nem, maximum átmenetileg, de neked akkor is elérhető vagyok, amikor nem úgy tűnik - vigyorgok fel Richardra, és tudom hogy ilyen kergének szeret, de hát túlteng benne ma fiatalság energiája és ehhez még vámpírt erőt is adunk... Egy tökéletes mixet kapunk, aki én vagyok. Ki más lenne? Elmerengek azon, amit mond.
- De ha nem követik a technológiát, akkor hogyan maradnak életben? Mondjuk egy 15-dik századi vámpír, aki nem tudja mi az a mobil, és free wifi, az hogyan akar a modernkorban élni? Vagy ők már nem élnek? Olyanok mint a filmekben, hogy elvonulnak valami föld alatti barlangba és ott vegetálnak meg alszanak meg jógáznak? - kérdezgetem tovább, hiszen ez logikátlan. Ha az ember el akar tűnni, akkor legyen a legszembetűnőbb helyen, és akkor nem veszik észre, mert nem veszik. Valami elcseszett logika, de működik. Én is ezt próbálom alkalmazni szinte mindig. Mondjuk nem lep meg a hír hogy Akasha valahogy ért az ilyesmikhez, de ki tudja... Tényleg jól leplezi akkor, bár egyetlen közös vonásunk ezek szerint a lázadásunk.
Egészen ráfekszem az izmos mellkasára, és már csak dorombolnom kéne, így valami ahhoz hasonló morgás féle hangot adok ki magamból, remélem értékelni fogja.
- Megbecsülöm, mert szeretem hogy jó tippeket tudok adni neked is, és hát... szeretem a tükröt, és nem csak a hiúságom miatt - nyújtok nyelvet mielőtt kimondaná hogy tudja, mennyire nárcisztikus vagyok. Pedig csak őszinte. De az annyira, hogy nagyon.
- Azért ez szép dolog, pláne hogy a sok ezer éved alatt összesen három gyereked lett velem együtt. Nem volt nagy a csábítás? Úgy értem, vámpírrá tehettél volna sokakat a vagyonért, a szépségért vagy ezer más dologért de... mégis csak kettőt alkottál. Tudod... ez nagyon tetszik nekem, hogy végre... családom van. Pedig vicces, mert úgy nőttem fel hogy anyám és apám is élt, egy házban meg minden és nem éreztem jól magam ott - pislogok rá ahogy rajta fekszem és élvezettel homorítok neki mint a cicák. Szeretem ha simogat, és eleve szeretem magam szerettetni, de hát... szeretethiányos vagyok, és most élvezem hogy tőle megkapom. Tőle mindent megkapok amit eddig nem, és ez nagyon jó érzés.
- Próbálom jól használni. Nem mindig sikerül, de azért próbálom - hiszen én mindig jó szándékkal indulok el, csak néha félúton meggondolom magam. Azért alapvetően nem tartom magam rossznak vagy gonosznak, csak elevennek és módfelett kíváncsinak, de az meg nem bűn, ha foglalkoznak velem, akkor pláne nem. Szívesen heverészek apámon, mert megnyugtató a közelsége, de a színházat el kell érni ha már lefoglalt két jegyet nekünk szóval repülő startot veszek és még morgok a hajam miatt, de addigra már oda is érek a szobámba hogy átöltözzek és visszatrappolok hozzá. Elegáns vagyok, de azért nem egy képviselő csemete, és a nyakkendőm is összevissza áll. Persze apa megigazítja, így kifogástalan a megjelenésem és feszengek meg csillogok villogok előtte, hogy micsoda szépség vagyok így is.
Bemászom a kocsiba, szerintem kicsit sznob szokás, de bevallom tetszik hogy ennyire kényelmeskedhetek hogy kocsi vigye és hozza a fenekem.
- Hát én is kíváncsi leszek. Mármint... elolvastam egyszer könyvet de... Te biztos máshogy látod. Mondjuk mivel musical lesz nyilván kicsit könnyedebben adja elő a témát de hát a fene se tudja - fejtegetem hogy elsőre mire számítok, de nem vagyok benne biztos hiszen a Sweeny todd is musical, és mégis piszkosul darkos. Mármint film, de ilyen éneklős film, szóval musical szerű.

Sosem szólok bele, hogy gyermekeim mivel foglalkoznak, nekem az a fontos, élvezzék amit csinálnak, szeressék, a többi nem érdekel. Ha ez éppen az üzlet, akkor az, ha az építészet, akkor az, és ha a tánc, akkor meg az. Lényegtelen dolog, viszont magamról tudom, lehet, rengeteg dolgot kipróbáltam, megtanultam, mégis törekedtem arra, hogy olyasmit válasszak, ami az érdeklődési körömbe esik. Ezt tanítom a gyermekeimnek is.
-Idővel meg. Igen, később ezt már nem nagyon nézik el, de addig még van bőven időd. Szerencséd, hogy a fajtánknál úgy 100 év környékén kezdenek el valakit komolyabban venni. Mindannyiunknak megvolt a maga hülyesége, emiatt ne aggódj.
Bólintok, erről van szó, addig élvezze a lehetőségeit, amíg megteheti, és én nem fogom megfosztani tőlük. A végső határt biztos vagyok benne, nem lépik át, még ha belekeverednek ebbe-abba, akkor sem. Azt pedig mindjárt gondoltam, hogy Parisnak tetszik a saját maga látványa, akkor kezdenék el gondolkodni, ha közölné, nem így van.
-Igaz, képes rá, nem sokan mernek ujjat húzni vele.
Akasha kedveli Parist a maga módján, csak ezt neki sosem vallaná be. Jókat derül azon, hogy az öccse miként tesztelgeti, főleg mióta rájött, ez a célja, nem egyéb. Az elején tényleg éles volt a helyzet, most már csak "megkergeti", ha nagyon akarná, Parisnak esélye sem lenne hozzám eljutnia.
-Örülök neki. Hidd el, nem kereslek azért, mert unatkozom, kivéve, amikor igen.
Nevetve nyomok a feje búbjára egy csókot, ha nem lenne ennyire kerge, azt hiszem tényleg unatkoznék. Addig jó, amíg ennyire felhőtlenül létezik és nem búskomor.
-Hm... így is össze lehet foglalni. Azok az idősek akik nem óhajtanak részt venni a napi körforgásban vagy pihennek, vagy pedig másként teljesednek ki. Nem sokan maradtak, ha az összpopulációt nézem, de ennek egészen más oka van.  Eleve azért annyit tudnak a technikáról amennyit muszáj, de nem szívesen teszik, illetve ha elzárkóznak, van, aki helyettük kezeli. A tudások már olyan mértékű, hogy anélkül is simán léteznek. Én azért vetettem bele magamat, mert viccesnek tűnt annak idején.
Paris eszmefuttatására bólintok, majd idézőjelesen mutatom a pihenést. Sokan vonultak el a világ elől, de még többen szűntek meg létezni. Az okát ennek nem taglalom, ehhez a fiam egyrészt túl fiatal, másrészt nem tartozik rá, még nem. Nyomós oka van annak, ha magunk közül irtunk ki egy-egy idős vámpírt. Akasha pedig roppant jó színész, bár ezt paris még nem tudja, majd idővel rájön.
Rám fekszik, és én magamhoz ölelem, tényleg hozni fogok egy rezgésmérőt, mert esküdni mernék rá, hogy dorombol is valahol mélyen.
-És én köszönöm. Szeresd is, mindig segíteni fog.
Az, hogy olyan képesség birtokában van ami elméletileg már rég kihalt, engem is meglepett, viszont annak kifejezetten örülök, hogy van egyfajta intuíciója is, amit nem próbál megmagyarázni. Kevés dologról tudok, amit Paris komolyan vesz a tánc mellett, de ez az egyik.
-A csábítás? De. Az elején, mikor tudtam, hogy már képes leszek megvédeni a saját gyermekemet, akkor nagyon nagy volt a kísértés, nem tagadom, hogy kipróbáljam, milyen, hogyan tudom megtanítani neki mindazt amit tudok. Végül nem siettem el, mert egyrészt azokban az időkben rengeteg háború volt, és nem egy társam sorban vesztette el az övéit, mert a harc hevében nem volt képes még arra is koncentrálni, hogy hol van a gyermeke. Ez volt a visszatartó erő, akkor azt mondtam, addig nem lesz sajátom, míg nem tudok teljes mértékben rá koncentrálni. Ezért van viszonylag nagy korkülönbség Akasha és Zerdella között. A bátyád mindent tudott addigra, amit kell, mikor a húga "keletkezett". Az idősebbek többségével is simán felvette a versenyt. Ez ugyanígy volt a nővérednél is. Aztán kihagytam, mert egyszerűen addigra a két fivéred olyan magasra tette a lécet, hogy szó szerint megválogattam, kit vagyok hajlandó beölelni, ki az, aki érdemes rá. Nos... a választ ismered.
Lehetett volna több gyermekem, sokkal több, alapíthattam volna családi klánt is, ám nem kívántam. Ha Akasháék bejelentenék, ezt szeretnék tenni, egy szavam nem lenne, de nekem erre akkor nem volt szükségem. Most sincs. Akik megmaradtak az idősek közül, mind megválogatták, kit vesznek maguk mellé, nem igazán van olyan köztük, aki nem méltó erre az örökségre. Ritka, hogy elfajulnak a dolgok és közbe kell lépni. Persze mondhatnék erre is példát, ráadásul Paris is ismeri a fiút, akinek a beölelőét is említeném.
-A ti világotokban az a baj, hogy mindenki gyermeket akar, gyermeket vállal, de elfelejti azt, hogy az a gyermek egy önálló lény, önálló lélekkel, és nem azért van, hogy a szülei álmát beteljesítse. Sokan azt is elfeledik, hogy az a gyermek magától felnő ugyan, de a körülmények is számítanak.
Tudom, hogy Paris milyen családból jön, sok ilyet látok, sőt, olyat is, aki érdemes lenne egy jobb életre, mégis elkallódik.
-Tanulási fázis, olyan nincs, hogy nem hibázunk. Viszont ha ezt felismerjük, máris továbbléptünk. Bele fogsz jönni, ne aggódj.
Ügyes srác, gyorsan tanul, fogékony, és lehet, hibázik, lehet, borsot tör mások orra alá, de lényegében nagyon ígéretes kölyök. A hirtelenségét és szeleburdiságát majd kinövi idővel, emiatt nem aggódok.
Az előadás viszont nem vár meg minket, így ha nem indulunk záros határidőn belül, lekéssük, ugyan nem tartana semeddig, hogy pár perces késést iktattassak be, ám jobb, ha ezt Paris sem szokja meg. Nem illő dolog visszaélni ezzel sem, így még véletlenül sem teszem meg. A csálé nyakkendőt leszámítva az öltözéke kifogástalan, az, hogy fiatalos, az cseppet sem érdekel. Ne öltözzön úgy, mint a nagyapja.
Késésben vagyunk, így kocsival megyünk, így jár az, aki az utolsó pillanatban kerít jegyet egy előadásra.
-Majd megbeszéljük. A musical sokkal emészthetőbb, ezért kedvelik a fiatalok. Igen, másként, mert éltem abban a korban, amikor játszódik, így egészen más élmény, mint olyasvalakinek, aki nem.
Bólintok, persze, hogy másként látom a darabot, de ez nem Paris hibája, ennek ellenére tényleg érdekel a véleménye. A könyv szárazabb, sokan tették már le, vagy futottak neki többször, mire ki tudták olvasni egyáltalán.
A színházhoz érve azonnal kiszállok, az elénk siető hölgynek megköszönöm, hogy átadja a jegyet és a helyünkre kísér, bár ha elmondta volna, hová kell mennünk, megtaláltuk volna magunktól is.

Nagyon élvezem hogy Richard nem csak egy tehetséget lát bennem, nem azért ölelt magához, mert tetszettem neki és fel akart használni, hanem mert tényleg engem akart. Nem a tehetségem és a tudásom, nem azt a pénz, amit összetáncoltam, hanem... engem. Csak úgy.
- 100 év? Jézusom. Mármint, soha nem gondoltam volna hogy akár a hetvenet is megérem, és száz évesen leszek még csak tinédzser. Olyan hihetetlen, de... itt leszel ugye? Ugye velem leszel amíg felnövök, nem akarok egyedül felnőtt vámpír lenni - nézek rá hatalmas cica szemekkel, mert egyszerűen ő megadja nekem azt, amit mindig is hiányoltam valahol. Ő szeret, és figyel rám, hogy mit szeretnék, nem csak arra hogy mit kell tennem a következő versenyemig. Igyekszem nem túl balhés vámpír lenni, de még nem minden úgy, ahogyan annak kellene, és hát vannak tanulóéveim, ezek szerint elég sok, mert száz alatt nem is igen foglalkoznak velem. Valahol jó hír, valahol kevésbé.
- Akasha ijesztő, ez tény. De azt mondod, nem bántana és kedvel engem? - billentem oldalra a fejem, ez nekem is új információ. Vagyis hát tudom, hogy nem utál, de valamiért távolságtartó és nem tudom miért, de ki fogom ezt is deríteni. Lehet, hogy tényleg csak nehezen megnyíló típus, és nincs benne semmi különös. Hm, meg fogom tudni. Egészen cukicicapofit vágok ahogy puszit ad, imádom hogy ennyire nem gátlásos.
- Helyes - értek vele egyet és hallgatom mit mond mesél a vénekről, akik nem követik mindenben a világot. Lehet úgy élnie egy vámpírnak? Mármint... nyilván furcsa lehet egy tizenötödik századi szerzetnek a mobil meg a wifi és sok más is, de ma már ez mind az élet része és nem használja, akkor feltűnést kelt.
- Másként teljesednek ki? Ezt hogy érted, mit jelent ez? Áh, értem. Tehát csak minimálisan kezelnek dolgokat, és ha tehetik elkerülik ezeket de... ha ilyen iramban fejlődik a világ, akkor előbb utóbb nem tudnak majd kívül maradni. Helyettük kezeli, azt hogy? - kíváncsiskodom tovább. Talán képesek megszállni valaki mást, vagy mit ért ez alatt? Remélem kifejti ha már mesedélután van. Csüngök rajta, szó szerint is, és a szavain is, mert imádom hallgatni és bár nem látszik, marha lelkes vagyok, és sok mindent meg is jegyzek abból amit mond. Elfekszem rajta és valahol mélyen dorombolok neki, mint egy kiscica, mert ilyen vagyok én. A színpadon király de ilyenkor... kicsi vagyok, vuk vagyok és jól esik odabújni hozzá, érezni hogy átölel.
- Igyekszem, igyekszem - ígérem neki boldog kis mosollyal, mert a tükör sosem hagy békén, és már megtanultam hogy ha kicsit is vonz, akkor foglalkozzam vele, mert jó tanácsok, vagy képek lapulhatnak benne, amit ha jól dekódolok, akkor valóra is válik. Figyelmesen hallgatom amit mesél, hiszen én kérdeztem, és valahol elég nagyot nő is a szememben, hogy nem osztogatta csak úgy.
- Mégis ellent tudtál neki állni. Nagyon erős lehetsz, hogy sikerült, ugye? - csillantom rá a szemeim.
- Hm, értem. És ezért nagy a különbség köztem és Zerdella között is, és tudod... valahol azért örülök hogy úgy gondoltad, megütöm a lécet annyira, hogy magadhoz vegyél. Tényleg, mi lett a szüleimmel? - kérdezem, mert erről sosem beszéltünk még. Nem kerestem őket, mióta mondta, hogy éljek itt, velük együtt vámpírként. A tükör is azt mutatta hogy nincs jelentőségük. Bár azért kíváncsi is vagyok kicsit, de az hogy ők sem kerestek... elég sok mindent elmond.
- Igen, sajnos ezzel szembesültem én is. Olyanok vállalnak gyereket, akikre egy szobanövényt sem bíznék rájuk, és akik meg jó szülők lennének, azoknak nem lehet. Olyan igazságtalan ez így, nem? - pislogok rá, de tudom én is, ezzel ő sem tehet semmit. Nem az ő dolga és nem is lenne képes minden meddő párnak segíteni, még ha képes is lenne rá.
- Bízom benne hogy belejövök, jó vámpír akarok lenni, olyan jó mint te, és egyszer maaaaajd le is hagylak - kuncogok, mert tudom hogy nagyon sok év előnye van, de hát kellenek az ambíciók nem? Unalmas lenne ha őt nem venném bele a versengésbe, és egyszer olyan jó akarok lenni mint. A vámpírságban, jegy szerzésben, mindenben.
Leugrok róla, és vámpírsebesen elnyargalok átöltözni, hogy színházképes állapotba hozzam magam, és lezser eleganciával toppanok ismét elé, a magam csodás valójában. Persze, nem bírja ki hogy meg ne igazítsa nyakkendőm, mire csak angyalian elmosolyodom és már megyünk is a kocsihoz.
- Szeretem a musiceleket. Mondjuk a macskák a kedvencem, de a rómeo és júlia is szép, kizárólag franciául, és ott van még a Szentivánéji álom is, amit szeretek - sorolom lelkesen, amíg oda nem érünk az épülethez, teljesen belemerülök ezeknek az elemzésébe. Szeretem a színházakat, és nekem szinte nem is elég huszonnégy óra, annyit tudok pörögni.
A színház előtt kiszállunk, és apa átveszi a jegyeket a kedves hölgy pedig elkísér minket, és angyali mosollyal ajándékozom meg, mire kissé talán el is pirul.
- Oh, a legjobb hely. Páholy! - lelkesedek máris, és elfoglalom a helyet, isteni a kilátás. Ahhhww ezt nagyon meg kell tanulnom hogy honnan lehet utolsó pillanatban első osztályú jegyeket szerezni.

-Igen, 100 év, bizony. Visszatekintve hidd el, örülni fogsz annak, nem kevesebb. Addig még rengeteg tanulni valód lesz. Itt leszek, nem foglak magadra hagyni, mint látod, egyik Gyermekemet sem hagytam.
Édes, ahogy aggódik azon, egyedül kell felnőnie, de téved, ha én nem is lennék, akkor sem lenne magányos. A másik, nem azért választottam őt, hogy utána elhagyjam, hanem azért, mert igenis szeretném látni, ahogy felnő, megérik, és rájön arra, mennyire értékes ő maga. A kishitűségét szeretném kiverni belőle.
-Annyira nem ijesztő, csak első látásra. Meglett, már-már idős vámpírnak számít ő is, így ne csodáld, ha eleve mogorvább a kinézete. Tud kemény is lenni, sőt, de a saját családját és klánját sosem bántaná úgy, hogy az végleges legyen.
Paris feszegeti Akasha tűrőképességét, ezt is tudom, de ha úgy nézem, kiskakas, persze, hogy ezt teszi. Ha a halandókat nézzük, ott is ez megy, mikor a kisfiú elkezdi tesztelni az idősebb bátyját, meddig mehet el, mi az a pont, amire már az is robban… nos, ez pontosan ilyen kettejük között, azaz Paris részéről.
-Mindjárt gondoltam, annyira, de annyira elfoglalt vagy, hogy már bele sem férek az idődbe.
Elnevetem magam, Paris az állandó időhiánnyal küzdő ifjú. Óriási.
-Igen másként teljesednek ki. Ne hidd, hogy elvesznek azért, mert a technika fejlődik. Azért azt már tudod, hogy a fajunk képes másként is közlekedni, másként kommunikálni, és esélyesen mindkettő gyorsabb, mint amit a technika lehetővé tesz. Inkább a halandókat sajnálom, akik elfelejtenek gondolkodni és létezni enélkül.
Türelmesen magyarázok, hiszen tény, nem olyan rossz a technika, magam is használom, de ha nem lenne, sem halnék bele. A vámpírok társadalma konzervatív hagyományokat követ és létezik, tehát nem olyan lehetetlen ez, csak esetleg fura a mai világ szülötteinek. Az igyekezetére bólintok, elképzelése sincs arról, milyen kincs és tudás van a kezében, ami csak az övé, és tudom, hogy hamar meg fogja tanulni kezelni… ismét.
-Nem volt könnyű, ezt elismerem, de józanul gondolkodva ezt kellett tennem. Igen, így van. Ő még akkor jött közénk, mikor voltak csatározások, és nem kockáztathattam senki életét, létét. A jellemed, Paris… és ezt egyszer majd megérted.
Ismét elmosolyodok, az, hogy erős voltam, mert képes voltam ésszel felmérni mi fér bele és mi nem, az más kérdés. Paris viszont tényleg olyan jellemet képviselt, amiről tudtam, ritka, még ha ő maga nem is volt vagy nincs is tisztában ezzel.
-Mondhatjuk így is… igazság és igazságtalanság. Akinek nem lehet gyermeke, annak azon kellene elgondolkodnia, mégis mire hivatott, miért nem fér bele abba egy gyermek. No, hát ez az, ami hibádzik, ez általában elakad ott, hogy gyereket akarok bármi áron.
Nem bonyolódok bele, akkor órákon át ezt taglalnánk, így inkább ezzel lezárom most, különben tényleg lekéssük az előadást.
-Egy tanító akkor jó, ha a tanítványa túlnő rajta. Ezt sose feledd.
Hagyom elszáguldani, és remélem, tényleg perceken belül visszaér, hogy a kocsi felé vegyük az irányt. Az, hogy a nyakkendője csálé… azt sem értem, minek vette fel, de megigazítom, ha már magára erőltette. Az úton hallgatom az élménybeszámolóját, van ízlése, szó se róla. A jegyek átvétele hamar zajlik, azon pedig jót mosolygok, hogy Paris máris beveti a mosolyát. Egyszerűen imádom.
-Innen aztán mindent látsz, és a nyakad sem törik ki.