Apám szerint hoztam a családi vonásokat, mégis sokszor mondták világ életemben, hogy tündér édesanyám vére erősebben megmutatkozik rajtam, mint az, hogy édesapám árnyvadász. Magas vagyok és eléggé vékony is, sosem voltam egy izomkolosszus. A hajamat anyánktól hoztuk én is és a nővérem is, puha aranyszőke fürtök veszik körül az arcomat. Általában épp csak annyira hagyom hosszan, hogy ne zavarjon, de mégse teljesen rövid legyen.
A szemem a Blackthorn családra jellemző kékes-zöld, bár mióta a Vadűzéshez csatlakoztam, az egyik szemem aranysárgára változott. Valahol sosem tudtam megbarátkozni vele igazán, de különlegessé tesz, amit szeretek. Mivel félig árnyvadász vagyok, a bőröm bírja a rúnákat, de elképesztő fájdalommal jár felrajzolni őket. Mégis viselek párat, ahogy azt a szokás és a szükség megköveteli. Míg Los Angelesben éltem a leggyakoribb szín, amit hordtam a fekete volt. Ugyanúgy ragaszkodtam ehhez a színhez, mint minden más nephilim, talán csak azért, mert belém nevelték.  Szerettem a fekete ruhákat, és a harci felszerelést. Szőke hajamhoz, és tejfehér bőrömhöz kifejezetten jól áll és félig tündér lévén éppen elég hiú vagyok ahhoz, hogy szeressek mindig kihívóan kinézni.

Már magam sem tudom egészen, hogy ki is vagyok és milyen vagyok valójában, így erről nehéz beszélnem. A Vadűzésnél töltött idő annyira kitörölte az emlékeimet, hogy a saját testvéreimre is csak nehezen emlékszem vissza, de igyekszem. Minden nap elismétlem a nevüket, hogy mi a kedvenc ételük, mit szeretnek csinálni szabadidejükben és miket szeretnek olvasni. Nem engedem el őket soha, és igyekszem fenn tartani, amit róluk tudok. Szerencsére magamat még mindig elég jól ismerem.
Leginkább komolynak mondanám magam. Nyugodt és kiegyensúlyozott, csendes személyiség vagyok, amolyan megfigyelő alkat. Sosem szerettem a nagy drámákat vagy a túlgondolt helyzeteket, jobbnak látom a konfliktusokat a legegyszerűbb és legtisztább úton lerendezni. Van azonban egy dolog, ami miatt bárkinek letépem a karját és a hátába állítom, ez pedig az, ha a családomat bántják. Sosem engedném, hogy bántódásuk essen. Egyedül attól félek, hogy ha valaha is haza kerülök innen, mindenkinek elvárásai lesznek felém, hogy milyen legyek.
Egy hatalmas gyengeségem van, mégpedig az, hogy talán néha túlságosan is ragaszkodom dolgokhoz, személyekhez, és kapcsolatokhoz. Ilyen a mostani kedvesem, Kieran is. Vergődöm aközött, hogy nem akarok elválni tőle és aközött, hogy vissza akarom kapni a családomat. Mégis, ami hozzá fűz, szinte széttéphetetlennek tűnik. Ha örökre itt maradok azt is kibírom, egészen addig, amíg vele lehetek. Talán ha az élet kegyes lesz hozzám és újra láthatom a családom, és ő is velem jöhet.

Ember élete nehéz, főleg, ha egyáltalán nem ember az ember. Ugyanis azzal áldott meg az Angyal, hogy árnyvadász apám összefeküdt egy tündérrel és így én és a nővérem, Helen mindketten félfey-ek lettünk. Látszik is rajtunk, hiszen valamelyest elütünk a többi testvérünktől, akik már teljesen nephilimek. Ennek ellenére nem lettünk megkülönböztetve, belőlünk is ugyanúgy kihajtották a lelket, mint mindenki másból. A testvéreimmel szeretjük egymást, bár szinte folyamatos volt a veszekedés és tőlünk volt hangos az Intézet. Mennyire hiányzik most a gyerekek hangja…
Az életem akkor tört ketté, amikor Sebastian úgy döntött, ideje beszambázni Los Angelesbe és azt is felforgatni, nem csak New Yorkot és Idrist. Alig voltam tizenhat, amikor megtámadták az Intézetet a Sötét Árnyvadászaival és az apámat és a mentoromat is átváltoztatták a szemem előtt. Rám is ez a sors várt, de amint rájött az átokfajzat, hogy félig tündér vagyok, inkább odavetett a Vadűzésnek zálugol. Ki tudja, hogy voltak-e ezzel későbbi tervei, felhasznál valamire vagy csak tárgyalási alap lettem neki, nem tudom.
Gwynn kegyetlenül megveretett, amikor bevett a lovasai közé. Elhitették velem, hogy a családom nincs többé, így nem tehetettem mást, ettem a tündérek ételéből, hogy végre abbamaradjon a kínzás. Csatlakoztam, amitől az én szemem is félig aranyra változott. Még mindig gyűlölöm magamon ezt a tulajdonságot, de legalább a másik íriszem még mindig emlékeztet a testvéreimmel töltött időre.
A lovasok között ismerkedtem meg Kierannal, az Unseelie udvar egyik legkisebb hercegével. Magunkra ismertünk egymásban és idővel szeretők lettünk, hiába tilos az ilyesmi a Vadűzésben. Talán kimondatlan szabály, de Gwynn mindent kegyetlenül megtorol, amit nem lát helyén valónak és most neki tartozunk engedelmességgel. Őt is csak a balsors hozott ide, el kellett jönnie az otthonából, akarata ellenére lovas lett és nem menekülhet most már. Mindig is tudtam, hogy nem szerethetem majd szabadon árnyvadászként, akit csak akarok, itt sem más a helyzet.
Később tudtam meg, amikor elszöktem Gwynn mellől egy alkalommal a Seelie udvarban, hogy a családom nem halt meg. Hát élnek! De már nem hagyhatom itt a Vadűzést és… Kieran… Őt sem hagyhatom itt. Valahogyan ki kell juttatnom magunkat innen és visszatérni a régi életemhez.