Azt hiszem, átlagos magasságúnak lehet mondani a 170 centimmel, azonban a megjelenésem ettől függetlenül, nos hát, maradandó. Élénk vörös lágy hullámokba rendeződő loknik, karcsú alak, telt kebel, szálkás izomzat és ragyogó kék szemek. Örökös mosoly honol vérpiros ajkaimon, ám ha elborul a tekintetem... jobb ha futsz. Szeretem az eleganciát és a kényelmet, bár a menekülés alatt ezek a dolgok háttérbe szorultak, hiszen örültem, hogy élünk még. Ha megint találunk egy biztonságos helyet, akkor újra hódolni fogok majd a cipőszenvedélyemnek. Balerina cipők, tűsarkúak, körömcipők, bakancsok, csizmák, szandálok, papucsok! Awwhh... lennénk már ott. Egyébként tipikusan az az alkat vagyok, akinek minden jól áll. Még a férfi póló és boxer is.
A farkasom más tészta, minden pillanatban tekintélyt parancsoló, szigorú, ámde gyönyörű szemekkel megáldott bestia. Nőstények közt nagyobb darab, színtiszta izom és brutalitás, ha megköveteli a helyzet. Egyébként jámbor és nagyon szeret bújni. A fekete és az ezüstös szürke keveredik dús bundájában.

Ez egy nagyon jó kérdés, végtére is úgy gondolom, hogy alapjáraton vidám természetű vagyok, kicsit nagyszájú és eléggé hangos. Legalábbis nem rejtem véka alá a véleményemet. Sok mindent láttam és tapasztaltam meg, veszítettem el emiatt sok társamat is. Ezer év alatt sok minden történhet és történt is. Ellenben, bár gyászolom őket, hiányoznak a régiek, de úgy gondolom, azért vagyok még életben, hogy megvédhessem a kölyköket, a fiatalokat. Igaz ugyan, hogy mindezt tetézi a tény, hogy nem szeretek harcolni. Tudni tudok, de senki ne várja el tőlem, hogy élvezzem is. Sok mindenhez értek, már a koromból adódóan is, ha kell, harcos vagyok, ha kell, gyógyító vagy sztárséf a kis éhenkolbászoknak. Jelenleg éppen alfa vagyok nekik, mert egy elvakult idióta falka úgy gondolta, hogy ha nem állunk mellékük, akkor kiirtanak. A hímek hátramaradtak az alfával egyetemben, hogy mi nőstények kimenekíthessük a falka kincsét, a kölyköket. És nem jöttek utánunk... Most határozott vagyok, féltő, aggódó, s egyben tökéletes maszk, hogy ne lássák rajtam, mennyire tartok minden egyes holnaptól.

Csendben fekszünk egymás mellett az avaron a nőstényekkel és a fiatalokkal. Alig vagyunk egy maréknyian és egy hím sincs köztünk. Fájdalmasan szorul össze a mellkasom, amikor erre gondolok. Amikor eszembe jut, hogy mindannyian hátramaradtak megküzdeni azokkal az aberrált elmebeteg csőcselékbe hordott bagázzsal. Túlerő, öncélú brutalitás, felesleges vérontás az egó ösztönözte önkény hatalmában. S mi maradt a hímek ostoba farokméregetéséből? Egy kis csapat kétségbeesett nőstény, kik az életükért futnak. Akarva és akaratlanul keveredtem ennek a kis társaságnak az élére, mint legidősebb,
legtapasztaltabb. Eleinte csak csapatvezér voltam, mostanra alfaként emlegetnek, ami valahol humoros. Pusztán nőstény, mint vezér? Nem hiszem, hogy sok példa van erre, főleg hím nélkül. De mi mást tehettem volna? Ha én nem védem meg őket, akkor senki. Azok az állatok pedig nem kímélnek meg senkit és semmit. Nem hagyhattam ott őket eledelül a vérengzőknek. Egy kis fekete dzsippel szeljük az országutakat, menekülünk a konfrontáció elől, mert bár meg tudom védeni őket egy bizonyos pontig, azért a túlerővel szemben még én is tehetetlen vagyok. Egész egyszerűen nem tudok annyi helyen lenni, amennyi kellene. Ezért is nem álltam le velük verekedni. Menekülni talán szégyen, de belerohanni a biztos halálba meg ostobaság volna. Őszintén szólva kicsit váratlanul érintett az új pozíció, amit csak úgy a nyakamba öntöttek, de igazat kell adnom nekik. Ha nem én, akkor ki? Óriási felelősség, állandó megosztott figyelem és tervezés, hogy mindig legyen B-terv minden eshetőségre. Roppantmód fárasztó és leterhelő, nem is szándékozom ezt sokáig csinálni. Ha már találunk egy normális falkát egy normális alfával, akkor odaadom a nőstényeket, még ha nekem akkor mennem is kell. Bár nyilván optimális az lenne, ha egész egyszerűen maradhatnék én is velük, de hát ki tudja, ahány alfa, annyi szokás. Aahh... olyan rég láttam már egy valamire való hímet is. Mégiscsak az az igazi...
- Csajszik... mocskosul fárasztó hímnek lenni...
Bukik ki belőlem, hiszen jelen pillanatban én viselkedem úgy, minden nőiességemet sutba dobva, hogy megvédjem magunkat. A kisebbek felnevetnek, az idősebbek aggódva néznek rám. Lágy hangom kuncog párat, aztán mély hallgatásba süllyed. Tényleg túl sok energiát igényel, főleg egyedül, harcosok nélkül. Siri az egyetlen, aki még úgy ahogy harcol is, ha kell, de jobbára a fiatalok az elsők, így a parancs mindig a kimenekítés, amíg én időt nyerek. Aztán, hogy mi lesz, ha egyszer nem tudok elég időt nyerni? Nem tudom, nem is akarok belegondolni. Siri nyüsszen a távolból, ideje az őrségváltásnak, felküzdöm magam állásba, tudomást sem véve sajgó csontjaimról s megviselt sportcipőben, vérfoltos farmerban és enyhén szétszakadt rozsdabarna ingben indulok meg, hogy leváltsam a társam pihenni. Sötét van már, szemeim rozsdás sárgán világítanak a sötétben. Ó világ, csak adj egy nyugodalmas éjszakát.