Hűvös szellő kísértette Manhattan utcáit. Hiába volt nappal jó idő estére lehűlt a levegő és inkább a télre emlékeztetett engem, mint a tavaszra. Mivel nekem nincs hova mennem így csak álltam az egyik háznál és a falnak neki dőlve szívtam a cigim. Szokatlan nekem, hogy nem kószálnak erre a suhancok. Talán úgy gondolták, hogy jobb otthon ülni a melegben és egyszer az életben nem zargatni másokat. Az lenne számomra a Mennyország. Nem sérti fülemet a hangos nyivákolásuk, hiába vagyok a többséggel egyidős a hangjuk rosszabb, mint egy elkényeztetett szajháé, aki azt hiszi minden az övé és, ha nem azt csinálod, amit ő az apja rád küldi az embereit. Ilyenek ezek a nők nem csoda, hogy inkább a fiúk érdekelnek. A többségüknek már benőtt a fejük lágya, plusz vannak, akiknek a vonalai már eléggé...kápráztatóak. Főleg, ha az illető oda figyel magára akkor eléggé vonzó külsőt lehet összehozni. Mélyet szívok a dohányból és észre vettem miről is ábrándozok így gyorsan elhessegettem a gondolataim. Csak bajt hozna rám, ha elkezdenék flörtölni a férfiakkal. Teljesen neki dőlök a falnak már csak a tégla tart állva. Unalmas az éjszaka a pimasz kölykök nélkül. Nem tudom mit csinálhatnék, amíg el nem fáradok és az egyik sikátorban meg nem húzom magam. Már épp azon gondolkodtam, hogy megyek teszek egy sétát, mikor megláttam a régi ismerősöket. Úgy látszik még sem maradtak otthon. Furcsálltam, hogy nem kötöttek belém, mint szoktak, de aztán rájöttem miért. A 4 tagú társaságból 2 egy lányt követett a másik 2 meg biztosan körbe akarnak menni, hogy elzárják az útját. Beleavatkozzak? Vagy hagyjam most az egyszer, hogy szórakozzanak? - Gyere, ide Cicuka! Cicc, cicc! Ne félj nem bántunk! - hallom meg az idegesítő hangjukat. Testem megdermedt és a kezemben a cigi ég lassan míg végül eldöntöm, hogy nem hagyom magára a lányt. Visszaveszem számba a dohányt és kilépve a sötétből közelebb megyek hozzájuk. - Nem lenne jobb békén hagyni azt a szerencsétlen lányt? - kérdezem tök nyugodtan. Nem zavartatom magam. Persze egyből fölismertek és eltávolodottak a lánytól kivéve a vezér. Rám förmedt, hogy húzzak a vérbe és hallgatva cifra káromkodásait csak álltam ott, mint egy szobor egyedül pislogtam. Talán azon agyaltam, hogy mit gondolhat és, hogy mekkora lehet az IQ-ja. Valószínűleg kevés, de ez az ő gondja. Mikor látta, hogy eszem ágában sincs elmenni előhúzta a bicskáját. Hm...vagy tízszer próbálta belém állítani, de nem sikerült én meg udvariasan visszaadtam neki. Rám küldte a 3 emberét és, amíg közel nem értek hozzám csak nyugodtan elszívtam a cigim. Az egyik emelte a kezét, hogy behúzzon nekem, de elkaptam és a másikhoz vágtam. A harmadikon látszott, hogy nem akar ujjat húzni nekem. Elvégre többször is ment már haza sérülésekkel, amiket én okoztam. - El is mehetsz. Nem foglak hátba támadni úgy, mint ti szoktátok. - először összerezzent szavamra, majd magához térve szépen elmegy mellettem lesem véve rólam tekintetét. Mikor már kellő távolságra ért elkezdett rohanni és vissza sem nézett. Okos fiú. Úgy látszik tanult a leckéből. Az utolsó dühvel elöntött fejjel ront felém. Meglendíti bicskáját és a csuklóját elkapom. Elkezdem lassan kicsavarni a kezét. Nem akarom eltörni a kezét csak fájdalmat akarok okozni neki, hogy feladja. Ordítása tölti be az utcát. Elengedem és összeesik. - Menj mielőtt meggondolom magam és eltöröm kezed. - erre ő lassan feláll és tovább áll a többiekkel. Odalépek a lányhoz és kezemet nyújtom neki. - Jól vagy?
A zh időszak, a vizsgák, a végzős projekt és záró munka egyszer meg fog engem ölni. Mindig is sokat vállaltam magamra, sosem tudtam a csinos kis fenekemen megmaradni, de ez már nekem is kezd sok lenni. Alig bambulva ki a fejemből, hulla fáradtan vánszorgok vissza a lakásom felé egy hosszú nap után a stúdióban. Egész nap ott dolgoztam a diplomamunkámon és alaposan besötétedett közben. Csak a kevésbé frekventált utcák ritkás lámpái világítják meg a környéket, aminek nem a legjobb a híre. Nem tehetek róla, hogy itt a lakhatás elég olcsó, hogy egyetem mellett is meg tudjam fizetni egyedül. Valahogyan élni kell. Rossz érzésem van, ezért igyekszem szedni a lábaimat, de ahogyan mindig, bejön a megérzésem és néhányan körbevesznek. Látásból már ismerem ezt a bandát, ezért igyekszem kicsire húzni magam és elslisszolni mellettük, de naná, hogy nem hagynak. Ha jól emlékszem, azt nem tudják, hogy nem vagyok néma, szóval elkezdek nekik jelelni mindenfélét össze-vissza. Nincs sok értelme, de még az is gyors, hogy ne érthessék, véletlenül sem. De valaki közbeszól, mielőtt még bármi mást tehettem volna, ami alaposan meglep. Itt, New Yorkban nem szoktak ennyire segítőkészek lenni az utcán. A szemeim kistányér méretűre nőnek, ahogy nézem a jelenetet, milyen gyorsan és hatékonyan leszereli őket a srác. Lenyűgöző. Ahogy mellém lép, még mindig "néma" módban vagyok, jelelek tovább, mintha mi sem történt volna, de aztán észbekapok. -Jaj, bocsánat, nem figyeltem magamra. Nem vagyok ám néma, csak néha. Jól vagyok, köszönöm a segítséget. Neked nem esett bajod? -vizslatom végig tetőtől-talpig, táskámat a kezemben szorongatva. Nem örülnék, ha miattam esett volna baja.
Hamar elkergetem ezt a pár barmot. Néhányuk mondjuk már megtanulta a leckét és belátták semmi esélyük ellenem. Nem úgy, mint a fő kolompos, aki az egészet irányítja és utána csodálkozik, hogy monoklival megy haza. Közelebb lépve a lányhoz nyújtom segítő kezem. Meglátva, hogy hadonászik a kezével először azt hittem, hogy a pánik miatt nem akarja, hogy hozzá érjek. De eszembe jut miről is mesélt egyszer a tanárom. Van egy nyelv, amit a siketek és a némák használnak kommunikáció gyanánt. Mi is volt a neve? Je..jelentés...jelelés! Mivel nem értem mit próbál elmutogatni nekem így csak vakarom a fejem. - Áh... - csak ennyit bírok kinyögni miután megszólalt. Talán ez nekem kicsit sok, mert azt hittem néma és valahogy megkel oldanom, hogy megértsem ha már ezt a jelelést, vagy mit úgy sem értem meg. - Nem nincs semmi bajom. Megszoktam nem ez az első eset velük. - nyugtatóm meg. Hangom szelíd, ám talán hallatszik rajta, hogy nekem kell még egy kis idő mire teljesen feldolgozok mindent vele kapcsolatban. Talán csak ennyire csendes típus, hogy jobban szeret nem megszólalni? Hm... kicsit magamra emlékeztet csak én nem tudnék úgy élni, hogy eljátszom a némát. - Szerintem menjünk mielőtt úgy döntenek visszajönnek csak többen. - ajánlom fel neki, hogy jobb lenne tovább állni - Öm...elkísérjelek a lakásodra? Kérdezem tőle, ha elfogadja akkor vele megyek, ha nem akkor csak egy kis ideig követem, hogy biztonságban tudjam aztán megyek is a dolgomra. Ennyire érdekelnének a mondénok, hogy miattuk aggódnék? Hm.. nem hiszem túlságosan nem szoktam aggódni senki iránt. Majd kiderül miért ajánlottam fel gondolkodás nélkül, hogy haza viszem.
Csak ámulni tudok a tényen, hogy valami fiú, aki ráadásul nálam még fiatalabb is, csak úgy elkergeti a csapat barmot, akik megtaláltak engem. Mindig is egy szerencsecsomag voltam, állandóan megtalál a balszerencse és persze a túlontúl jó szerencse is vele együtt, de kezd egyre inkább elszabadulni az egész. Nem tudom mire vélni, hogy miért talál meg ennyire végletesen az ilyesmi, mikor mások szinte észre sem veszik, mikor éppen melyik jut ki nekik. Észbe kapok, hogy talán nem kéne egy olyan nyelvet használnom kommunikációra, amit a másik nem ért, ezért gyorsan váltok is hangos beszédre. -Bocsi... -vakarom meg a tarkómat, kicsit szégyellem is magam, hogy meg is ment és még jeleléssel is jutalmazom szegényt. Jobban kéne figyelnem magamra. -Már nem az első? -döbbenek le helyben, nekem szinte felfoghatatlan ezt nem egyszer eljátszani, így is elég félelmetes dolog New York és esténként kijárni, de hogy többször összefutni ezekkel az alakokkal... Brrr, azt hiszem inkább eljárok majd önvédelmi órákra vagy nem tudom, ha egyszer végeztem az utolsó évemmel egyetemen. -Nem egy rossz ötlet -kapok észbe, most hogy mondja és gyorsan összeszedem az elejtett táskámat a járdáról, vállamra csapom és már indulásra készen is vagyok. -Nem kell, de örülnék neki, ha el tudnál velem jönni legalább valameddig. Nem vagyok félős, de talán jobb együtt maradni egy darabig -magyarázom, ahogy már meg is indultam a lakásom irányába. Már nem vagyok messze, alig tíz-tizenöt perc innen, de örülnék, ha legalább egy kicsit nem kellene egyedül lennem. Nincs igazán kit riasztanom, ha valami bajom esne, inkább legyen bajom egyáltalán.
Nem nehéz farkasként az emberek fölé kerekedni. Bár nem is használom ki teljes erőmet. Félek akkor olyasmit teszek, amit megbánnék. Nem akarok senkinek sem ártani, de a dühömet időnként nehéz kontrolálni, főleg teliholdkor. Talán ezért is szoktam rá a cigire. Két éve, hogy rászoktam. Ideges voltam és egy idegen srác, aki csak kicsivel volt idősebb nálam megkínált a sajátjából. Még jó, hogy semmilyen más káros szenvedélyem nincs. Akkor ennyi erővel el is áshatnám magam. - Nem...Eléggé gyakran összefutok velük. Nappal, éjjel, most... Lassan már a nevüket is megtanulom. - válaszolom meg kérdését. Bár arról ne is beszéljünk hányszor próbáltak megölni és megszúrni, de nagy bajom sose volt. Mindig elvertem őket, nagy károkat nem okozva. Nem lenne jó, ha valaki miattam sérülne meg, vagy ami még rosszabb, meghalni. Nem tudom megtudnám e bocsájtani magamnak, ha megölnék valakit. - Szívesen elmegyek veled valameddig. - egyezem bele, hogy vele menjek. Végül is értem nem kár. Csak egy árva vagyok, aki az utcán él. Senki sem aggódik értem, senki sem kedvel. Nem is létezem számukra. Csak átnéznek rajtam én meg élem az életem ahogy tudom. El is kéne mennem Staten Island-ra. Megnézni tényleg igaz e amit hallottam. Ha igen az sem érdekel beledöglök e. Ahogy megindul szó nélkül követem. Ha kérdezni akar úgy is megteszi, ha nem akkor nem. Nem tudom mennyire örülne neki, ha boldog kiskutyaként a nyakában akarnék lenni. Bár...én nem is igazán igénylem a szocializálódást. Ez alatt a két év alatt teljesen egyedül voltam nem igen tudtam kihez szólni, így megszoktam.
Kezdőlap
A zh időszak, a vizsgák, a végzős projekt és záró munka egyszer meg fog engem ölni. Mindig is sokat vállaltam magamra, sosem tudtam a csinos kis fenekemen megmaradni, de ez már nekem is kezd sok lenni. 
