Mosolygok, mert a testvérem vagy, S kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit.
Mosolyogva leszállok a metróról, ahogy megáll Manhattan belvárosában. Néha szokásom a tömegközlekedést választani, holott könnyebb lenne, ha csak nyitnék egy portált, és átlépve eljutnék, oda ahová csak akarok, de néha szeretek a mondénok között járni, kelni, hallgatni az apró kis problémáikat, és magamban mosolyogni. Ha tudnák, hogy a kis világuk bármelyik pillanatban össze omolhat, nem lennének ilyen nyugodtak. Nem mintha nagyon foglalkoznék velük, számomra épp elég a Brooklyni alvilágiak döntéseit figyelemmel kísérnem, és vigyáznom rájuk amennyire tőlem telik. Szerencsés helyzetben vagyok, mert Manhattan főboszorkánymestere történetesen a féltestvérem, így az együtt működés kicsit könnyebb. Épp hozzá igyekszem, bár most épp nem munka ügyben csak úgy „barátságból”. Ő is gyakran meglátogat engem, de most úgy éreztem jobb, ha én megyek. El akartam neki újságolni, hogy Alexanderrel újra együtt vagyunk. Emlékszem majdnem agyon ütött, amikor oda állítottam az ajtajába, mint egy nyavalygó kisfiú, hogy szakítottam Aleccel. Úgy nézett rám, ahogyan azt senkinek se kívánom, mégis behívott, leültetett elmondta, hogy egy idióta vagyok, és hogy reméli, hogy jóvá fogom tenni, mert ő nem nézi a savanyú képemet évszázadokig. Az emlék megmosolyogtat, ahogy lassan sétálok a házak között afelé a ház felé, amelyikben ő lakik. Nem állítom magamról, hogy olyan elveszett volnék, sőt mindig úgy gondoltam magamról, hogy jól ellavírozok mind a mondénok között, mind pedig a saját fajtám, az alvilágiak között, mégis néha szükségem van rá, hogy valaki megveregesse a vállam, és jobban tudja, mi folyik a világban, mint én. És Mist erre több mint tökéletes, azóta, hogy először találkoztunk. Megállva felnézek a magas épületre, majd egy egyszerű varázslattal kinyitom a kaput és belépek. Az ablakában fényt láttam, szóval biztosan itthon van, remélem nem zavarom meg semmiben. Beszállok a liftbe, megigazítom az ingem, a tükörben megnézem a hajam. Misttel néha annyira hasonlítunk egymásra, hogy össze tévesztenek minket, pedig több száz évvel idősebb nálam. Nem mintha zavarna a dolog, kifejezetten viccesnek találom. Kilépek a liftből, megállva az ajtaja előtt egy pillanatig hallgatózom. Beszédet nem hallok, szóval nem tárgyal senkivel, és más hangok se szűrődnek ki az ajtón, így bátran megnyomom a csengőt. Felteszek egy ezer wattos mosolyt, amikor kinyitja az ajtót. -Helló! Ugye nem zavarok?
A szobámban félhomály van, kellemes füstölő illat és leginkább csend, béke és nyugalom amire szükségem van. Túl vagyok ma már egy démon idézésen, és nem esett jól, undorító egy férget kellett megidéznem, és fél napig szellőztetni utána, minimum. A pokol szökevényeknek van egyfajta jellegzetes rohadásra emlékeztető szaguk, ami még az én gyomrom is megfekszi minden alkalommal. Feketében és ezüstben pompázom, amolyan ázsiai szabású, bő tunika, és a hajam is éppen hosszú, mint valami uralkodóé. Jelenleg az is vagyok, uralkodom a lakásomban és a város felett, de itt rendezkedtem be huzamosabb időre. Közel esik mindenhez, még az úgynevezett féltestvéremhez is aki olyan szerencsétlen a saját szerelmi életében mint egy marék kavics. Mégis, mint jó testvére vagy mije, lelket vertem belé, amikor elsírta hogy szakított azzal a nephilimmel. Mondtam én, hogy meg kellett volna maradnia Camillenél, de hát... Ő tudja. Én mondtam neki akkor, hogy legyen esze.
Kényelmesen hátradőlve heverek az antik kanapémon, és vizipipázom, ennyi lazulás nekem is jár, amikor megérzem hogy áttörték a védvonalam, de nem ártó szándékkal történt. Kikémlelek, és az emlegetett díjnyertes ökröt látom odakint. Megvárom amíg csenget, aztán kitárom neki az ajtót, és beengedem. Az ő kedvéért megmoccanok a kényelmi pozíciómból. Bolond kicsi öcsém... - Magnus, micsoda meglepetés. Nem igazán vártalak az az igazság.Csak azt ne mondd, hogy megint szerelmi válságod van, mert ezúttal én teszlek ki az arábi sivatagba hogy kaktuszként élj... - bocsátom előre ahogy becsukom mögötte az ajtót, és a szalonba kísérem. - Frissítőt, vagy pipázol velem? - dőlök vissza lezserül, mint valami herceg. Kíváncsian várom mi szél fújta erre.
Mosolygok mert a testvérem vagy. S kacagok mert nem tehetsz ellene semmit
Elmosolyodom, belépek a lakásba, megnyugtató a füstölő illat. - Egy pohár vizet elfogadok, az egyelőre tökéletes lesz –rá mosolygok- A sivatagba pedig semmi szükség, hogy kitegyél, éppen hogy jó hírt hoztam. Tudom, hogy nem számítottál rám, de ezt úgy éreztem el kell mondanom. Leülök, vele szembe az egyik fotelba kényelmesen elhelyezkedem. Ilyenkor mindig az jut eszembe, mikor fiatal boszorkánymesterként megtaláltam őt a nagyvilágban. Nagyon örültem, hogy valaki hozzám hasonlóval beszélhetek, aki sokkal tapasztaltabb, mint én, és nem mellékesen a féltestvérem. A Madridi Néma Város után ő segített eligazodnom a való világban a mondénok között. Sokat köszönhetek neki, néha úgy érzem az, hogy ilyen magas pozícióba jutottam részben az ő érdeme. Persze ezt így sosem mondtam még ki neki, egyikünk sem az az érzelgős fajta, de remélem, érzi milyen hálás vagyok neki. - Mint mondtam jó hírem van –elmosolyodom- Nem is nagyon akarom bő lére ereszteni a dolgot, de úgy éreztem ezt el kell mondanom neked. Szóval… Alexander és én újra együtt vagyunk. Tudom, tudom, szerinted meg kellett volna maradnom Camille mellett… de Alexander igazán különleges. Igyekszem nem elszúrni a dolgot, hogy ne kelljen, kirakjál a sivatagba kaktusznak, bár nem kétlem, hogy megtennéd. Ahogy befejezem a mondandómat, nagyot kortyolok a vizemből és kényelmesen hátra dőlve várom a reakcióját. Elismerem, a szerelmi életem az övénél valóban jóval zűrösebb, de valahogy kalandvágyó léleknek gondolom magam, és elég sokáig nagyon is szerettem nagy lábon élni. Sokszor voltam szerelmes, és nagyon sokszor csalódtam, sok kedvesemet eltemettem, és vannak páran, akikkel nem szívesen találkozom többet. Közöttük van Camille is. Igazán erőteljes volt, ami kettőnk között volt, de csúnyán volt vége, és sokáig nem találtam a helyem utána. A barátaim persze mellettem voltak, akik átsegítettek a nehéz időszakon, most pedig boldogabb vagyok, mint az megfogalmazni tudnám. Érzem Mist fürkésző pillantását, várom, hogy mi lesz a reakciója.
Mindent elfed a füstölő illat, de éppen ezért tartom, szeretem az egzotikus dolgokat, azt hiszem ez egy olyan vonás ami mindkettőnkben közös, de ahogy közli hogy mit kér, majdnem átesek a tökéletesen egyenletes szőnyegem szélében. - He? Mi van Magnus, te beteg vagy? Vizet? A sok színes szagos, cukros koktélod mellett? Azt hiszem joggal kezdhetek aggódni, ki vagy te és micsináltál Magnussal - kapok a szívemhez drámaian, hiszen pontosan tudom, hogy micsoda alvilági bulik voltak olykor a tetőtéri lakásában, és nem egyen magam is megfordultam. Láttam miféle színes és válogatott italok alkották a kínálatot, és magam is szívesen ittam egy kettőt. Bár én általában a tiszta tömény alkoholért vagyok oda, berúgni úgysem tudok. Az lenne még szép. - Hát remélem is hogy jó lesz az a hír, ha már itt lesokkolsz rögvest a beszélgetésünk elején. Nem túl szép ám mit ne mondjak... - nézek rá enyhe szemrehányással, ahogy vissza döglök a kényelmes ülőalkalmatosságba és varázsolok neki valamit, amit kér inni és amennyiben nem egy pohár víz. Az méreg. Tele van klórral meg mittudjam én miféle dolgokkal. - Áh, szóval újra együtt a nagy csapat. Remélem ezúttal együtt is maradtok, és nem akar egyikőtök sem szakítani, mert sajnálnám a sivatagot ha ki kéne tennem ott téged - vigyorodok el, hiszen tény hogy megígértem neki. A perui kalandját hallva... nem kételkedem benne hogy micsoda kaland lehetett Catarinának is hogy Magnussal ment. A mai napig heccelem szerencsétlent az alternatív gyógymódokkal, és a tengerimalac kúrával. - Való igaz hogy kedveltem Camillet-t, még alvilági mértékkel nézve is dögös volt, de valamiért te kellettél neki. Ezentúl egy kicsit sajnálom hogy meghalt, de... Raphaelt jobban. Tudom hogy jóban voltatok, és még nem is fejeztem ki részvétemet miatta igazán - sóhajtok fel, a vámpírok érdekes lények, és valahogy mindünk életében hajlamosak felbukkanni. Voltak vámpír szeretőim, hát tüzes kis démonok az ágyban azt meg kell hagyni.
Elmosolyodom, megcsóválom a fejemet. Hogy én sokkolom őt, csak mert kivételesen nem valami alkoholosat kérek inni. Hát igen, vannak ilyen napjaim, ma már rengeteg dolgom volt, ha most egy korty alkoholt is innék, szerintem itt helyben bealudnék. Bele süppedek, a fotelba körbe nézek az otthonos kis lakásban. - Azt hiszem ezt a kaktusz dolgot jobb, ha megjegyzem magamnak, még mielőtt tényleg kaktuszként élhetem le a hátra lévő életemet. Nos, nem, állt szándékomban újra szakítani vele, így talán megúszom a pozsgások sanyarú életét – mosolygok, bele bámulok egy pillanatra a poharamba. Mindig is ilyen volt, fenyeget, csak hogy „jól viselkedjek” és ne keveredjek bajba. Eljátssza, hogy nem érdekli, mi van velem, de tudom, hogy a lelke mélyén aggódik értem, és szomorú lenne, ha történne velem valamit. - Hát ne haragudj, hogy lesokkoltalak, nem állt szándékomban. Hulla fáradt vagyok, ha egy korty alkoholt is innék, elaludnék, pedig még haza is kellene valahogy jutnom. Hacsak nem akarod, hogy itt szunyáljak a kanapédon. Mikor Raphaelt említi, kicsit elszomorodom. Nem is tudom, mit jelentett nekem, nem mondom, hogy olyan volt, mint a gyermekem, szerelmes pedig pláne nem voltam belé, sőt az agyamra ment. Azt hiszem, úgy mondanám, egy jó barát volt, akinek segítettem élete legnehezebb időszakán túl esni, és vissza térni a családjához, amíg még megtehette. Azt hittem nem fog elmenni soha, és örökre keseríteni fogja az életemet… erre egyszer csak fogja magát és feldobja a talpát. Azt hittem nem fog megrázni, de tévedtem. Egy újabb barát, aki elment és soha nem láthatom már többé. Felsóhajtok, ahogy kirángatom magam a gondolataim közül. - Köszönöm szépen. Azt hittem nem fog megrázni a halála. Amíg együtt laktunk az agyamra ment… most mát hiányzik, hogy az agyamra menjen. Nagy kár érte, de hát ilyen az élet. Azt hiszem, már megtanultam együtt élni a gondolattal, hogy az emberek meghalnak. Csak hát, ki számít rá, hogy egy vámpír meghal. Lehajtom a vizem, majd félre teszem a poharat. Látom a szemre hányó tekintetét, egy pillanatra elgondolkozom, majd úgy döntök, ez a Raphael-dolog eléggé elszomorított. - Tudod mit… kérek valami erősebbet! Rám fog férni.
Razan Layton
Hozzászólások száma :
29
Tárgy: Re: My dear brother-Mist&Magnus Pént. Május 19, 2017 7:53 pm
"Szerintem, ha valaki elég merész, hogy valóra váltsa álmait, már győzött, mindegy, hogy végződik."
Mindig öröm számomra Magnus érkezése, kivétel természetesen ha nem, de hát ez is benne van a pakliban. Legutóbb nem élveztem a sirámait, de most úgy fest helyre állt a lelki békéje. Ami igazán megnyugtató tény és bevallom sokknak élem meg a választását, amibe semmi alkoholos nincs. Varázsolok magamnak egy színes koktélt és megvárom mit akar inkább a víz helyett mert azt nem adok. Az van neki otthon is, de én különleges koktélokat tudok keverni, és szívesen keverek neki is. - Jajj, tudod hogy ha ott hagynálak a Góbi sivatagban az környezet szennyezés lenne, én meg környezet tudatos vagyok ha tudok az lenni. Még Catarina mesélte nekem a perui kalandodat, és ki kelltt neki is hevernie az élményt. Elmesélte a tengerimalacokat is és nem bírom ki hogy ne hozzam fel, sajnálom - vigyorgok két pofára, hiszen tény hogy Magnus eléggé zűrös de ez nekem csak jó. Meghúzhatom magam a háttérbe, és nem is igazán engem keresnek, holott mindenki tudja hogy egész New York az enyém. Mégis hagyom hadd higgyék hogy nem. Kedvelem Magnust is tudom hogy ő sem akarná hogy a várossal valami történjen. - Nem akartad, mégis sikerült... na de megbocsátom, mert nagylelkű vagyok. Hah? Itt felejtenéd magad? Még sosem éjszakáztál nálam ami azt illeti van vendég szobám nem is egy, nem kéne a kanapéra kényszerülnöd - mosolyodom el, mert ezen nem fog múlni, én hagyom neki hogy itt aludjon, és senki más vendégem nincs éppen aki megzavarná testvéries magányunkat. Vannak dolgok, amiket még nem sikerült megbeszélnünk a háború miatt és sok megválaszolatlan kérdésem is maradt. - És arra ki számít hogy egy másik boszorkány is meghal? Hiszen elvileg örökké élünk, és ebben a háborúban két barátodat is elvesztetted. Ragnort és Raphaelt is. Kevés híján te magad is meghaltál apánk birodalmában. Meglep hogy tudok róla? - vonom fel a szemöldököm mikor hitetlenkedő nézéssel mered rám. Vele ellentétben én nem zárkózom el apánk elől, és hajlandó ezért kicsit kevésbé szigorú lenni mint a másik fiával. Mi ketten vagyunk a legöregebb élő utódai, azt hiszem valahol az elfuserált démoni lelke mélyén erre büszke. Varázsolok neki is egy koktélt, amit eliszogathat. - Ha esetleg berúgnál, megígérem hazaviszlek ha akarod - jegyzem meg neki ahogy belekortyolok a sajátomba. - Milyen terveitek vannak most Alexanderrel? - kérdezek rá csak úgy kíváncsiságból.
Széles vigyor fut végig az arcomon, ha Peruról beszélnek mindig így reagálok, egyszerűen nem tudok mit tenni, habár már régen történt. - Nem kell, ám mindent elhinni, amit Catarina mond. A tengeri malac nem volt olyan rémes, mint elsőre hinnéd, ki kell próbálni az egzotikus ízeket is néha. Nem vallaná be, de ő is élvezte. Hirtelen száll el minden boldogságom, és szomorodom el, ahogy halott barátaimat szóba hozza. Barátok… hát nem is igazán annak nevezném őket. Ragnor a maga furcsa, zárkózott és mogorva módján mármár a testvérem volt, Raphaelt pedig fiamként szerettem. Hiányuk soha el nem múlóan ég a szívemben, semmi nem segít, hogy gyászomat enyhítse. Főleg, hogy mikor mindez történt, még egyedül voltam, nem sírhattam ki magam Alexander vállán. A gyászt és az elkeseredettséget így mélyen a szívembe zártam, és senkinek nem mutattam meg, de arcom most elárul. - Annyira nem lep meg –jegyzem meg kicsit elszontyolodott hangon. – Már kezdek hozzá szokni, hogy mindenhol van szemed, és hogy ebből legalább kettő mindig rám szegeződik. Gondolataimat igyekszem gyorsan vissza fordítani a jelenbe, és egy erőtlen mosollyal nyugtázom, mikor a kezembe terem a koktél. - Köszönöm ez… azt hiszem jól fog jönni –sóhajtom, bele bámulva a színes löttybe. – Hát, bocs hogy élek nem fordul elő többé! –mondom kicsit már őszintébben mosolyogva. Ahogy bele iszom a pohárba, az alkohol erőszakos íze őszinte undort vált ki belőlem, de remélem ezt sikerül elrejtenem előle. Most valahogy nincs hangulatom hozzá, torkomat szorítja az elvesztettek miatt érzett keserű fájdalom. Arcom grimaszba rándul, gyomromnak pedig nem akaródzik legyűrni a gonosz folyadékot, de csak megbirkózom vele valahogy. - Ez igazán rendes tőled, de azt hiszem, ha rendesen berúgok, a cipőmet sem fogom találni, nem hogy a lakáskulcsomat. Úgyhogy ha ez megtörténik, sajnos meg kell tenned azt, amit szerintem sosem akartál, és pesztrálnod, mint ahogy ez egy rendes bátyushoz illik. –vigyorgok rá. Szerencsére most nem kellett sok az italból, hogy rosszkedvemet elűzze, elvégre Ragnor és Raphael sem akarnák, hogy az orromat lógatva, búslakodva gyászoljam őket. Ahogy szóba hozza kedvesemet, nem tehetek róla, de elvörösödöm. A néhány nappal ezelőtti szenvedélyes éjszaka emlékei vulkánként robbannak tudatomba, arcomba kergetve ezzel a vért. Próbálom elhessegetni az emlékeket, azt akarom, hogy ez csak a kettőnké legyen, bízzak bármennyire testvéremben. - Néhány napja nálam töltötte az éjszakát…- kezdem, közben torkom köszörülöm. -… és megbeszéltük, hogy megpróbáljuk újra együtt. Tudod… most úgy érzem, sosem voltam még ilyen őrülten szerelmes. Megerősödve jöttünk ki ebből az egész agyrémből, most már minden rendben lesz. Úgy fog működni ez a dolog kettőnk között, ahogy kell neki, és nem fogok többet ide jönni neked siránkozni. Gondolom, ezt értékeled. – szúrom oda mondandóm végére, kedvesen, csipkelődősen. Nem akarom megbántani, tudom hogy törődik velem, és a magunk furcsa módján szeret engem, ahogy én is őt, de nem lehetett egyszerű a nyerkergésemet hallgatnia.
Kényelembe helyezem magam a kanapémon, hiszen ez a lehető legpuhább és kényelmesebb dolog az egész nappalimban, de amennyi időt itt töltök, kell is hogy az legyen. Elmosolyodom én is az emlékre, hiszen Catarina nagy lelkesedéssel mesélt erről nekem. - Oh, szóval szerinted Catarina csak költői túlzásokkal élt, és igazából nem dörzsölgette végig azt a másnapos testedet egy rakás tengeri malaccal? Hm, nos ez meglehetősen nem vallana rá - gondolkozol el látványosan, és széles mosolyra szalad az ábrázatom, hiszen tudom én, mindketten szeretnek túlozni. Magnus egyenesen a mestere annak, hogyan ne mondjon igazat, és szerintem már a tündérekkel is versenyre kelhetne. Mellé telepedve kissé megpaskolom a vállát, ahogy elszomorodik. Tudom mit érez, mindig nehéz valakit elveszíteni, akiről azt gondoljuk hogy örökké fog élni, mint azt elvárjuk egy másik boszorkánymestertől, vagy vámpírtól. Ismertem én is Raphaelt, tudtam hogy az öcsém foglalkozott vele amíg kezdő vámpír volt. Sajnáltam őt, értelmes vezető lett volna Camille helyett. De ami elmúlt az elmúlt. - Kell is hogy legyen, hiszen információból élünk, és figyelnem kell kevésbe rokoni kapcsolatomra, ha már egyszer itt vagy nekem - vigyorodom el, mivel akármennyire is szívom a vérét, valahol kedvelem és szeretem Magnust. Csak jól titkolom, de ide bármikor jöhet. Ha az itala nem tetszik, átalakítja valamivé. Ennyire már csak felnőtt lehet. - Ha nem szereted akkor alakítsd át, de legalább van mivel koccintanunk - mosolyodok el, ahogy figyelem az arcát, és nem kerüli el a figyelmem ahogy fintorog. Talán nem jól kombinált italt varázsoltam, nem tudom, mindenesetre majd megoldja szépen. - Oh micsoda fájdalom lesz, egyszer az életben igazi báttyjként viselkedni és a gondodat viselni részegen. El sem tudom képzelni, hogy ezt is megérhetem még - nevetek fel őszintén, mert erre még nem volt példa. Nem vagyok benne biztos, hogy örülne neki, de tény és való gondoskodnék róla a magam módján, és nem vinném haza, ne lássa így se Alec, se a macskája. - Oh, szóval kibékültetek? Ezt örömmel hallom, és nagyon remélem hogy most már a jó irányba fogtok haladni ezzel a kapcsolattal. Ha viszont megint hullámvölgybe érnétek, ide bármikor jöhetsz tudod, majd nem varázsollak kaktusszá. Igen, értékelem, de azért elhozhatnád egyszer, bemutatni nekem életed értelmét, mint egyetlen élő rokonodnak - vigyorodok el, hiszen sok mindent hallottam már a hollóhajú nephilimről, de nem ismerem személyesen még.
Ahogy leülök, az egyik kényelmes fotelba mosoly szalad át az arcomon. Nem hittem volna, hogy Catarina az egész esetet el fogja mondani Mistnek. Tudom, hogy jóban vannak, de nem hittem, hogy éppen az én drága barátném az egyik, aki mindig lejelenti, bátyámnak merre járok, és milyen őrültséget műveltem éppen. Bár lehet, hogy nem is baj. Olyan orbitális hülyeségeket tudok néha elkövetni, főleg alkoholos befolyásoltság alatt, hogy nem baj, ha testvérem sok pár szeméből az egyik folyton engem figyel. - Jóóóóóó talán nem kamuzott… akkorát –vigyorgok-, Hát látod… izgalmas velem az élet, egyszer végre el kéne utaznunk ketten. Ezer éve tervezgetjük. Mikor hirtelen tör rám a szomorúság, jól esik, hogy csak csendesen mellém telepszik. Mikor megérzem kezét a vállamon, nem érzem magamat olyan elhagyatottnak. Löttyentek egyet a poharamon, az ital kicsit megváltozik, majd nem ízlelgetve vagy szagolgatva egyszerűen lehajtom. Mikor elemelem a számtól a poharat, azonnal megtelik újra csordulásig az erős abszinttal, amibe bele készülök fojtani bánatomat. - Nem hogy itt vagyok, de még itt is leszek –mosolyodom el, kicsit pimaszkodva vele. Majdnem kétszer olyan idős, mint én, és ezt szereti is éreztetni velem néha, cserébe én nem átallok a világ legpimaszabb kisöccse lenni. – Nem szabadulsz meg tőlem, soha többé. Tudom, ne ígérgessek ilyen szépeket –kuncogom, ahogy rettentő csúnyán néz rám. Fordítok egy újabbat a poháron, aminek tartalma élénk zöldről, éjfeketévé változik. Nem vagyok különösebben oda a fekete abszintért, de jó erős, és most erre van szükségem. - Hát, mint látod megtettem. És ez egy lépés afelé, hogy úgy berúgjak, mint a szamár –vigyorgok-, Ennyire talán még képes vagyok, jelen állapotomban is. [/color] Elgondolkodom egy pillanatra. Bemutatni neki Alexandert. Magam sem hiszem el, de remek ötletnek tartom. Valahogy az véglegesítené az egészet kettőnk között, végtére is Mystral az egyetlen élő rokonom, ráadásul én már ismerem Alexander egész családját. Ez mondjuk nem feltétlenül pozitív, mivel az anyja és az apja ki nem állhat, de a húga Izabelle egy tünemény, Jace-t is kedvelem, és igazából mindenki mást, aki körülötte van. De ő még alig ismeri a barátaimat, a családomat. Tessával talán ha egyszer találkozott, ahogy Ragnorral is, Catarináról nem is beszélve. És persze akkor még itt van az én drága bátyám, aki vélhetőleg mindent meg fog tenni, hogy a frászt hozza rá, ami remélem nem fog sikerülni. - Hát kibékültünk, bár nem annak indult… - sokat sejtetően megigazítom a sálat amit szorosan nyakam köré tekertem, hogy ne látszódjanak a lila nyomok-…és azt hiszem, már nem is tudnánk rossz irányba haladni. –megint széles vigyor fut végig az arcomon. - Ez igazán rendes tőled, valahogy nemn vágytam az egész életemet kaktuszként leélni. De elhozom, hamarosan. Szerintem kedvelni fogjátok egymást.
Sárga szemekkel figyelem, ahogy helyet foglal és kényelembe helyezi magát. Nem idegen tőle ahogy tőlem sem, hogy macskás vonásokat őrizgetve, bárhol kényelembe tudjuk magunkat helyezni, függetlenül attól hogy illene vagy sem. Én legalábbis nem szoktam ezzel foglalkozni és legtöbbször vendégek is hozzám jönnek, akik valamiféle szolgálatot szeretnének tőlem. Általában megcsinálom, jó pénzért, vagy ha nagyon nem akarózik akkor adom lejjebb, Magnusnak, vagy Kounak. -Talán nem kamuzott? Kettőtök közül ki is szokott nagyokat mondani és azt hazudni, hogy nálam is öregebb? – vigyorgok rá, hiszen tudom, hogy az öcsém képtelen bevallani a valós korát, és mond összevissza mindenfélét, amit aztán később ő is elfelejt. Mert ő már csak ilyen. Javíthatatlan. - Egyszer elutazunk kettesben, de vihetjük Catarinát is ha szeretnéd. Bár nem tudom mennyire jó ötlet, ez az érthetetlen rajongása az alternatív gyógyítás iránt…- vigyorgok megint, képtelen vagyok nem szekálni és felhozni neki a csúfos Perui kalandját, aminek következtében ő már be sem teheti a lábát oda. Nekem nincs ott dolgom, szóval nem érdekel különösebben az a hely, de mindenesetre viccesnek látom. Mellé telepedve nem igen szólalok meg, csak éreztetem vele, hogy nincs egyedül, még ha csak egy ilyen elcseszett bátyja is van, mint én. Ez is több, mint ami a legtöbb boszorkánymesternek kijut. Figyelem, ahogy megtelik a pohara, és elvigyorodom. Ma innen két lábon nem megy haza az szent igaz. Ha abszintba fojtja magát a színes koktélok helyett. Csettintek, és az én kezemben is az jelenik meg. Csak kékben. -Már nem kell a címért indulnod, régen megnyerted, bár még így sincs okom panaszkodni, végül is magad is főboszorkánymester vagy. Ha így folytatod, utánam te leszel New York ura is, ha én nyugdíjba megyek – vigyorodom el, ahogy koccintok vele. Nem tudom, mire kell inni, de ok mindig van rá. - Hát jól van, igyuk le magunkat istenesen, végül is van mire inni, neked is meg nekem is, szóval egészségedre – mosolyodok el, ahogy ránézek, ahogy nagyon boldogan fojtja magát fekete abszintba. Az barátok közt is olyan durván nyolcvan kilencven százalékos alkoholfokot jelent. Látom hogy elgondolkodik azon hogy bemutassa-e nekem Alexandert, de valószínűsítem be fogja. Előre is vigyorgok magamban, hogy az összes ciki sztorit elő kell szednem Magnusról amit csak tudok. A régi sztorikban még Ragnor Fell is benne volt, és fájó szívvel emlékeztetem magam hogy ő már nem él. - Nem, sosem annak indul, de tudod ugye hogy gyanús nekem az a sál a nyakadon, ugyanis te sosem vennél fel ilyesmit – kuncogok, de nem boncolgatom a témát ha nem muszáj. Ez is egyel több információ, mint amit szerettem volna tudni. - Jól van, bármikor jöhettek, de jobb ha szóltok előtte. Nem akarom hogy a kedvesed véletlen levadásszon nekem egy ügyfelet aki jól fizet – nevetek fel ahogy még egy kört töltök magunknak, ha már iszunk akkor csináljuk rendesen és tisztességgel.
Elnyúlok a kanapén, mintha kötelező lenne, mit sem törődve az etikettel, hogy nem kínált hellyel. Nem mintha ő annyira nagyra tartaná az etikettet. Jobbára ez így szokott menni. Megérkezek, valami bánatommal, elheverek a kanapén, és máris kerek a világ. - Ennek most semmi köze a témához –vigyorgok vissza. – A fontos embereknek mindig megmondom a koromat…ha még egyáltalán emlékszem rá helyesen. Ezen most elgondolkodom egy pillanatra. Utazás…hárman. Érdekesen hangzik. Bár ebből az lenne, hogy Mist próbál ellopni valamit, Catarina valami alternatív gyógymódba ássa bele magát, én pedig a kultúrát próbálom felfedezni, és nem is látjuk egymást, maximum két naponta egyszer. - Nem hangzik rosszul, évszázadok óta érik a dolog –egyezem bele végül, annyira nem rossz kilátások. Legyen. Lássunk világot végre, mert már nagyon meguntam a seggemen ülni. - Na hagyjál élni –morgok. nem szeretem, ha felhozzák Perut. Fájó pont, mert én még mindig úgy érzem, nem szolgáltam rá, hogy kidobjanak onnan, és ne engedjenek vissza soha többé. Na de majd egy napon. Nem hagyom annyiban a dolgot. Elmosolyodom, ahogy közli, hogy véleménye szerint irritáló vagyok, de azért büszke rám. Jól esik a kis szívemnek, hogy ezt mondja, igazán megnyugtatót, hogy nem tart egy rakás szerencsétlenségnek. Még ha annak tartana..akkor most nem pátyolgatna itt, mert nem is állna szóba velem. Szerencsés vagyok, hogy van nekem, akkor is, ha a magunk furcsa módján mutatjuk ki, hogy fontos nekünk a másik, és meggyőződésesen szívjuk egymás vérét. - Te jó isten, ne merj nyugdíjba menni! Megtiltom! –vigyorgok, ahogy koccintásra emeli a poharát. Az kéne még nekem. Egész New York. Néha még Brooklyn is több mint sok, nem hiányzik nekem ez a hatalmas város a nyakamba. – Szívemből szóltál testvér! –kuncogok, ahogy a berúgás lehetőségét hozza fel. Ez lenne a cél. A vén Ragnor szerint ez nem megoldás, de hát ő már nincs, hogy ilyeneket mondjon. Ahogy a sálamra tesz megjegyzést, hirtelen elvörösödöm, pedig nem szoktam zavarba jönni. Alexander nem mindig bír magával, annak a nyomát próbálom takargatni, és valamiért most nagyon is zavarba ejtő. De abban igaza van Mistnek, hogy nem lenne szerencsés, ha elterjedne, hogy nála ölik a kuncsaftokat. Gyorsan zuhanna a népszerűsége, azt pedig nem akarom rombolni a renoméját. Már azzal is eléggé rombolom, hogy néha úgy viselkedem, ahogy. - Ne aggódj, már kezd leszokni róla, hogy előbb lő, és csak aztán kérdez. De szólni fogok, jóval, mielőtt jövünk, hogy azért mégse legyen baj..
Razan Layton
Hozzászólások száma :
29
Tárgy: Re: My dear brother-Mist&Magnus Kedd Dec. 25, 2018 1:53 am
Magnus & Mystral
Játszótársam mondd, akarsz-e lenni...
Nem veszem fel ahogy elhelyezkedik a kanapén, én is megtenném ha nála lennék. Mert mi ilyenek vagyunk, és ez rendben is van. Magnus amúgy is sokat hever itt, de ez ilyen bevett szokás már már, hogy itt tartunk pszcihológiai szakrendelést. Mert bár hiába nem vagyunk igazán rokonok, ugyanaz a démon az apánk és így szegről végül... foglalkozunk egymással. - A fontos embereknek? Nincs belőlük olyan sokan, nem igaz? Emlékszel még hány éves vagy? - piszkálom egy kicsit, hiszen a nagyotmondása már már legendás. Nem is értem hogy tud így élni. Én legalább vállalom a valós koromat ami lassan az ezerhez tendál már. Úristen de rohadtul öreg vagyok basszus. Még belegondolni is rossz. Na mindegy. - Ugye, hogy? Szerintem Catarina is értékelni fogja az ötletet ha felvetem neki. Mi hármasban még nem is igazán nyaraltunk, csak ti Ragnarral - hagyom annyiban de hát igen, egyszer élünk és nem bírom ki hogy ne szekáljam arégi perui sztorival hiszen ki ne emlékezne bolondos öcsém bolond kalandjaira amikor kitiltotta magát az országból mert istentelenül berúgott és ki tudja hány tengerimalacot áldoztak fel miatta. Szerencsétlen szőrös kis jószágok. - Pedig benne vagyok a korban már de hát... nem tudnék sokáig a fenekemen ülni, úgyhogy még egy ideig várnod kell a posztra de neked fogom átadni ha nem dobod fel a bakancsot addig - nevetek fel a pánikbeteg feje láttán. Brooklyn, csak egy kis szelet a világból, én egész New Yorkot vezetem és vigyázom, de eddig nagyjából rendben is van. Ritkán mutatkozom, és néha kétes a vendégköröm. De ennyi belefér még nekem is. - Tudom én - nyújtom koccintásra a poharam és ide varázsolok egy vizipipát is. Nagy és gyömölcsös dohánnyal van töltve, de semmi más. Ártalmatlan mondén szórakozás, de mi tudunk más alakzatokat is fújni nem csak köröket. - Szolgáld ki magad - intek a pipa egyik szára felé, hiszen kettő van. A vörösödésére harsányan felnevetek, hiszen jól tudom mit rejt az a sál, és néha én is veszek fel ilyesmit ha Amelia kissé agresszívabb mint kellene. Mondjuk átlag meggyógyítom magam mielőtt bárki is látná de hát... - Jól van. Majd gyertek át valamikor ebédre csak szóljatok hogy felkészülhessek - kuncogok és beleszívok a pipába és egy kis sárkány mintát fújok felé.
Kezdőlap
Mosolyogva leszállok a metróról, ahogy megáll Manhattan belvárosában. Néha szokásom a tömegközlekedést választani, holott könnyebb lenne, ha csak nyitnék egy portált, és átlépve eljutnék, oda ahová csak akarok, de néha szeretek a mondénok között járni, kelni, hallgatni az apró kis problémáikat, és magamban mosolyogni. Ha tudnák, hogy a kis világuk bármelyik pillanatban össze omolhat, nem lennének ilyen nyugodtak. Nem mintha nagyon foglalkoznék velük, számomra épp elég a Brooklyni alvilágiak döntéseit figyelemmel kísérnem, és vigyáznom rájuk amennyire tőlem telik. Szerencsés helyzetben vagyok, mert Manhattan főboszorkánymestere történetesen a féltestvérem, így az együtt működés kicsit könnyebb. Épp hozzá igyekszem, bár most épp nem munka ügyben csak úgy „barátságból”. Ő is gyakran meglátogat engem, de most úgy éreztem jobb, ha én megyek. El akartam neki újságolni, hogy Alexanderrel újra együtt vagyunk. Emlékszem majdnem agyon ütött, amikor oda állítottam az ajtajába, mint egy nyavalygó kisfiú, hogy szakítottam Aleccel. Úgy nézett rám, ahogyan azt senkinek se kívánom, mégis behívott, leültetett elmondta, hogy egy idióta vagyok, és hogy reméli, hogy jóvá fogom tenni, mert ő nem nézi a savanyú képemet évszázadokig. 
Széles vigyor fut végig az arcomon, ha Peruról beszélnek mindig így reagálok, egyszerűen nem tudok mit tenni, habár már régen történt. 
Ahogy leülök, az egyik kényelmes fotelba mosoly szalad át az arcomon. Nem hittem volna, hogy Catarina az egész esetet el fogja mondani Mistnek. Tudom, hogy jóban vannak, de nem hittem, hogy éppen az én drága barátném az egyik, aki mindig lejelenti, bátyámnak merre járok, és milyen őrültséget műveltem éppen. Bár lehet, hogy nem is baj. Olyan orbitális hülyeségeket tudok néha elkövetni, főleg alkoholos befolyásoltság alatt, hogy nem baj, ha testvérem sok pár szeméből az egyik folyton engem figyel. 
