iszonylag laza napot tudhatok magam mögött, ugyanis nem igazán csináltam semmi olyat, ami eget rengetően nagy dolog lett volna. Küldetése mondhatni nem dolgoztam, csak egy rendetlenkedő démont küldtem vissza a dimenziójába, de az sem volt túl nagy, szóval a napom maradék részében próbáltam lazulni és egyszerre kéznél lenni, hátha valaki úgy döntene, hogy szüksége van rám. Pont ezért ültem be az intézet könyvtárába. Soha nem voltam az a nagy olvasgatós, és nem is kifejezetten kedveltem a verseket, vagy a történeteket. Azt is nyugodt szívvel állíthatom, hogy a legtöbb esetben többszöri olvasásra tudtam csak értelmezni az elvontabb tartalmakat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy olvasó géniusz vagyok, vagy mi a fene, mert szerintem egész életemben nem volt túl sok könyv a kezemben, maximum azután kezdtem el fabrikált történeteket olvasni, miután a Néma városba kerültem. Ezáltal akartam egy picit közelebb kerülni a parabataiomhoz, akinek a kifakult rúnája még mindig a mellkasomon van. Talán részben most is ezért vagyok itt. Hogy Willre emlékezhessek, hiszen ő viszont úgy bújta a könyveket, mintha el akarna menekülni egy olyan világba, ahol egyedül lehet. Soha nem hibáztattam volna érte, ha részben ezért forgatja annyit azoknak a könyveknek a lapjait. Mi jogom lett volna nekem, a drága Will felett ítélkezni, aki annyi éven át egyedül volt a keserűségével és a fájdalmaival? A válasz teljesen egyértelmű. Semmi. Épp ezért is voltam boldog, amikor Tessa végül mellette döntött. Én akkoriban nem voltam elég jól ahhoz, hogy bármelyikükre is vigyázzak, ezért örültem neki, hogy végül egymásra találtak. Nem éreztem magam hátba szúrva, ugyanis senki sem bántott. Nem köthettem volna a szívemhez Tessát, ugyanis haldokoltam, Willt pedig nem taszíthattam örök keserűségbe azzal, hogy nem adom rájuk az áldásomat.
Mindig is tudtam, hogy én Tessámnak két örök szerelem adatott meg, ezért is vártam boldogan a sorsomra, vártam meg azt, hogy a Will halála által bekövetkezett gyász úgy váljon porrá, ahogy maga Will vált egykor. Hiszen porból vagyunk és porrá leszünk, ez van megírva mindenkinek. Biztos vagyok benne, hogy találkozni fogok a fiúval, ha eljön az ideje, s talán nem is fogom megismerni, hiszen ki tudja angyali képet kaphatott, amikor eltávozott. Bár ez butaságnak tűnik, hiszen a szemének tengerszerű ragyogása az mindig felismerhető lesz számomra, ahhoz a kék szemekhez fogható nem létezik. Talán a Lightwood gyerekek lehetnek hasonlóak, de valahogy Willé számomra mindig különlegesebb lesz, valahogy az ő szemszíne kékebbnek tűnt a kék színnél is.
Amint eljött az idő, hogy nekiálljak készülődni, már szedtem is a cuccaimat, hogy Tessa elé mehessek, ugyanis ma megbeszéltük, hogy találkozni fogunk. Nem vagyok amúgy sem késős típus, és az utóbbi időben úgy alakult, hogy kicsit kevés időt tudtunk együtt tölteni, szóval örültem is neki, hogy végre találkozhatok vele. Ezért is kaptam magamhoz gyorsan a kabátom, hátha mégis szükség lenne rá az enyhe idő ellenére is, vagy ha hirtelen leszakadna az ég, akkor Tessával alá bújhassunk. Elegáns darab volt, csak úgy, mint a legtöbb ruhám. Az ember nem is gondolná, hogy a mai világban, a sok kényelmes viselet mellett, valaki szívesebben öltözködik elegánsan. Sokan a kötelező öltönyöket nyűgként fogják fel, én pedig mondhatni meg vagyok szokva az ilyenekkel, ugyanis az én koromban a divat az volt. Most már más ez tény, de ettől függetlenül én otthonosabban érzem magam elegánsabb göncökkel, ezért is hordok gyakrabban ingeket és kardigánokat sima nadrágokkal, ritkán koptatott, vagy szaggatott farmerrel, mint mondjuk pólót és olyan alsó ruházatot, ami úgy néz ki, mintha végigment volna az ember lábán egy fűnyíró.
Magabiztos léptekkel indulok meg a könyvesbolt felé, ahol Tessa dolgozik, mondván, hogy most vagy meglepem, vagy pedig fél úton összefutunk. Jelen esetben az utóbbi történt, így mosolyogva lépkedtem felé, az emberek között. Ahogy odaértem hozzá, a karjaimba kaptam és úgy öleltem a már több, mint száz éve ismerős derekat, mintha ez lehetne az első és utolsó alkalmam arra, hogy megtegyem.
- Nagyon hiányoztál, én Tessám – szorítottam magamhoz a testét, és megcirógattam ujjaimmal azokat a bájos vonásokat, amikbe talán az első pillanatban beleszerettem. Néhány elszabadult tincset tűrtem a fiatal nő füle mögé, aztán magamhoz húztam az arcát, hogy egy üdvözlő csókban forrhassunk össze. Még mindig úgy éreztem, hogy az egész testem beleremeg, annak ellenére is, hogy nem ez az első alkalom. Valahogy ilyenkor mindig feltámadtak a gyomromban tanyázó pillangók, fittyet hányva arra, hogy a szerelmünk már több száz évet ívelt át. Úgy néz ki tényleg létezik olyan láng, amire ha két ember vigyáz, akár az idők végezetéig is pislákolhat.
- Az a helyzet, hogy nagyon éhes vagyok, szóval elmehetnénk valahova, a többit pedig kitaláljuk út közben, jó? – mosolyogtam rá, és az ujjaimat az övéire kulcsoltam, hogy elindulhassunk valamerre. Ismertem a környéken egy egész jó éttermet, szóval ha nincs ellenvetése a hölgyeménynek, és nem akar feltétlenül vezetni, akkor oda fogom vinni.
- És milyen napod volt? – érdeklődtem nála, miután kézen fogva indultunk el a végleges úti célunk felé. Mindez engem tényleg nagyon érdekelt, nem pedig azért kérdeztem, hogy kitöltsem valamivel a csendet. Tessával még hallgatni is nagyon szeretek.

lig vártam már az eseménytelen nap után, hogy végre megpillantsam a kedvesemet, és együtt mehessünk el valahova, valami tökéletes helyre, ahol csak mi ketten vagyunk. A baj, hogy kreativitásban nem vagyok otthon mostanában, így csak annyira futotta, hogy elvigyem őt vacsorázni. Időközben lehet, hogy még kitalálok valamit, de azt hiszem egyelőre ez is megteszi, hiszen valamivel kedveskedhetek neki, és ez a lényeg. Most, hogy végre egymáséi lehetünk anélkül, hogy drága Will testvéremet bántanám. Sokáig kínzott a lelkiismeretem, és az járt a fejembe, hogy egyszerűen nem lehetek Tessával, mert ő Willé. Ki másé lehetne, ez a csodálatos lány? Eleinte nagyon óvatos voltam vele, egészen addig, amíg a halott parabataiom meg nem jelent az egyik álmomban, és adta a tudtomra, hogy őt egyáltalán nem bántja a dolog, hiszen már nincs az élők sorában, Tessa pedig örök életet kapott áldásul, vagy éppen átokként, ami miatt nem én leszek sem az első, sem az utolsó az életében. Akkor már én is rájöttem, hogy mindez nem az ő csodás emlékének megcsúfolása, hanem a hármunk boldogsága szól minderről. Hiszen Will életében boldog volt a szerelmemmel, amíg én távol voltam tőlük. Talán most jött el az én időm? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer el fogom hinni, hogy valaki lehet két emberbe szerelmes, de most már tudom, hogy Tessának mekkora megpróbáltatás volt őt és engem is szeretni.
Elmosolyodtam attól, ahogyan megéreztem az ujjait a bőrömön, ettől pedig az arcomra költözött az apró gödröcském is, és a karjaim is a derekára simultak. Annyira örültem, hogy láttam, egyszerűen nem tudtam felülkerekedni az érzéseimen még mindig. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, akinek rögtön kiugrik a szíve az első szerelmének látványától és belegondolva... Ez történik velem. Hiszen ténylegesen ő az első szerelmem, és nem volt időnk mindezt kiélvezni, de majd most...
Az üdvözlő csók természetesen elmaradhatatlan volt. lágyan simítottam a lány derekára a kezeimet, törtem utat a nyelvemmel az ő szájába. Hosszasan, édesen csókoltam, hiszen nagyon hiányoztak az ajkai, holott tegnap ízlelhettem őket. Ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy az annyira régen volt, hogy belehalok. Mindezek után határozottan fogtam meg a kezét, amolyan „rá ne nézzetek a barátnőmre, mert kiszúrom a szemeteket” pillantással mentem el minden férfi mellett, akik vagy helyeselve vigyorogtak a saját barátnőjük kezét fogva, vagy röhögtek egyet rajtam. Mindenesetre nem vagyok ahhoz szokva, hogy mondén helyre vigyem Tessát randizni, így próbálom mindenki tudtára adni, hogy igen. A barátnőm gyönyörű, és az enyém, köszönöm szépen.
Elmosolyodom, ahogyan immáron az arcomon érzem meg a puha, rózsaszín párnácskákat, és a ugyanúgy nyomok puszit a halántékára, ahogyan ő tette az enyémmel. Azt hiszem tényleg nagyon boldog vagyok attól, hogy mellettem lehet, és remélem, hogy egyszer a kapcsolatunk mélyebb vizekre fog evezni, és itt a házasságra gondolok, bár talán ezt még korai lenne eldönteni, hiszen szegény Tessa már egy férjét eltemette. Talán nem akarja még egyszer végignézni a gyermekei és a férje halálát. Akármennyire szeretném, hogy szülessenek árnyvadász babáink, akiknél majd büszkén nézhetjük végig az első rúna megkapását, mehetünk el az esküvőjükre, aztán lehetünk nagyszülők... Nem kényszeríthetem bele Tessát ebbe az egészbe, így még halogattam a lánykérést és a család kérdését. Egyelőre csak szeressük egymást, még mind a ketten kellőképpen fiatalok vagyunk.
-Legalább olvasni van időd – mosolyogtam rá kedvesen, mert tény, hogy Tessa mindig imádott olvasni, ahogy Will is. Pont ezért éreztem úgy, hogy ők ketten nagyon egy hullámhosszon vannak, én pedig egy kicsit kilógtam a zene iránti szeretetem miatt, de ez sosem zavarta egyikünket sem.
- Igen, a mi időnkben még szégyenteljes volt az, ha egy nő dolgozott. Jó, hogy az árnyvadász világban mindig egyenlőség volt ilyen téren – mert nálunk a szükség megkövetelte. A mi munkánk az, hogy démonokat öljünk, és nincs mese, szükség volt a női harcosokra is. Az igaz, hogy a mondén nők akkoriban nem dolgoztak, de lassan már az ő társadalmuk is lesz annyira fejlett, hogy végre a nők ne legyenek elnyomva. Egyre több a magas beosztású nő, én pedig ezt mindig jónak éreztem, hiszen a nem az sosem volt döntő a hierarchiában. Ugyanúgy egy nő és egy férfi is lehet borzalmas vezető, vagy munkás, én mindig ezt vallottam.
- Én nagyrészt tényleg unatkoztam. Néhány kisebb démonnal végeztem csak, aztán elővettem a hegedűmet és játszottam rajta. Ennyi, azt hiszem – nem volt semmi emlékezetes a mai napomba, nem harapták le se a fejem, se a karom, pedig talán akkor jobban ellettem volna, hiszen eléggé... degradáló ami most körülöttem folyik. Ergo mást sem csinálok, csak szétunom a fejem... Utálom az ilyet.
Lassan megérkeztünk az étterem felé, én pedig a lapockájára csúsztattam a kezem. Nem akartam egy kifőzdébe, a Takiba, vagy gyorskajáldába vinni, valami meghitt, és nyugodt helyet akartam nyújtani neki, hiszen a mi kapcsolatunk is mindig ilyen volt, kivéve egy két hevesebb éjszakát, amit egymásba feledkezve töltöttünk el.
- Itt is vagyunk – mondtam végül, és mivel tökéletesen tisztában vagyok az éttermi etikettel, előrementem, aztán a belső bejáratnál engedtem előre Tessát, és segítettem le róla a kabátját. Én a sajátomat magamon hagytam, mert azzal egyelőre még célom volt.
- Remélem nem sietsz haza. Még lenne egy meglepetésem neked a mai este után – mosolyogtam rá, miközben az asztalunkhoz kísértem, és kihúztam neki az egyik, kényelmesnek tűnő, kipárnázott széket.