A reggeli ébredés felér a pokollal, és nagyon valószínű, hogy oda fogok kerülni, hisz egyrészt alvilági vagyok, másrészt nem élem a szentek életét, mégis élvezni akarom az életem, ami azt illeti még nagyon hosszú ideig, de reggel felkelni, még akkor is, ha az már késő délután, olyan akár a vég. Nem is vagyok túlságosan jó kedvemben, ahogy kikászálódom az ágyból, mert azt muszáj, felkelni, és bemenni a kaszinóba, nem hagyhatom, hogy a sok tökkelütött idióta valamit elszarjon nekem. Fel kéne már vennem valakit igazgatónak, de nem sok jelentkező van. Lehetséges, hogy nem tesz jót az elhalálozási ráta, amit az előzőek produkáltak.
Csak egy kopott farmert kapok magamra mielőtt kilépek az ajtón, ha otthon lennék, a másik otthonomban, akkor pucéran rohangálnék a lakásban, de itt a falka bármely tagja tartózkodhat, és lakhat, ha akar, arról nem beszélve, hogy Nicó épp elégszer baszogatott már, azért mert „elfelejtettem” felöltözni. „Itt gyerekek is mászkálnak! Nem vagy képes megérteni?”, szinte hallom is a morgós hangját a fülben, az alfának. Amúgy, de képes vagyok, csak kurvára nem érdekel a dolog. Arról meg már nem is beszélve, hogy pár gyereket az én nyakamba sózott, mintha mentor lennék, és nem testőr. Időnként, értsd szinte mindig az idegeimre megy a főnök, meg a sok hülye kölyök is. Miért nem tudnak már felnőni.
- Hé! Kérsz te is kávét? – és már hallom is a konyhából a hangját az egyiknek, hogy szakadjon rá a délibusz. Talán, ha gyorsan kitörném a nyakát, és elásnám, valahol messze a várostól, sokkal kevesebb gondom lenne.  De lehet el sem kéne ásni, csak kivinném valahova, és felfalnám, az lenne a legegyszerűbb, bár nem annyira izmos, elég magas, ennyit nem tudok megenni. Mérem végig az ajtóban állva, a kis porbafingót. Kajának sajnos túl sok, másokat meg nem hívhatok meg vacsira, mert amiről egy valakinél többen tudnak, az már nem titok. És ez igaz a gyilkosságra is, ha nincs holttest, és nem látta senki, akkor nem is történt gyilkosság.
- Kérek! – vakkantom oda, és beljebb megyek, letelepedve a konyhaszékre, kényelmesen terpeszkedve, a karom egy másik szék támláján pihentetve.
- Halljam, mit csináltál, vagy fogsz csinálni, hogy kávéval kínálsz! – nagyot ásítok közben, persze a kezem nem teszem a szám elé, és már a kérdés elhangzásakor sem akarom tudni a válaszát, mert most amúgy is minden idegesít, hát még a nagyszájú kölykök. Csak be kéne tömni a száját, de még nem döntöttem el, hogy az öklömmel tegyem-e meg.