Sötét barna haj, szinte áttetsző szürke szempár, borosta... ennyit látsz belőlem hirtelen, mert többnyire fedem mindenem. Miért? Akik tudják, honnan származom és ismerik a véleményemet az arab kultúra térnyeréséről, mind azzal jönnek, hogy csak átvettem onnan valamit, hiszen a kendő és a fej fedése onnan ered, amit elég sűrűn megteszek.

A fenét, ezt mindig akkor vettem magamra, mikor el akartam tűnni a világ elől, jelezve, hagyjon mindenki békén. Kaname a mai napig hangosan röhög, mikor magamra öltöm az úgynevezett "Durci kendőmet", ahogyan én hívom.
Persze nem vagyok maradi, imádom a mai kifacsarodott és őrült divatot, és képes vagyok a leglehetetlenebb összeállításban megjelenni, legyen az akár egy rocker szerkó vagy éppen egy kimono, mert ahhoz van kedvem.

Nem vagyok égimeszelő, éppen csak elérem a 175 cm-t, és nem vagyok hatalmas kigyúrt fickó sem, de nekem így jó.
Mások szemében elképesztően szexi vagyok, ahogy ma fogalmaznak, én pedig azt vallom, olyan vagyok, amilyennek lennem kell.

Lázadó és makacs, vagy pont nem, konok és önfejű vagy éppen nem, komoly és pókerarcú vagy nem, türelmes és higgadt, vagy épp az ellenkezője, kegyetlen és kíméletlen gyilkos vagy pont nem, kemény kezű vagy sem, barátságos és nyitott vagy éppen ellenséges és antiszociális, infantilis és gyerekes vagy épp megint nem.

Választhatsz, éppen melyik énemet helyezem előtérbe, mindegyiket mesteri szinten adom elő, volt időm kifejleszteni az összeset.
Ami jellemző rám, és bárhol felvállalom? Gyilkos ragadozó.  Szeretem a halált, a haláltusát, örömömet lelem benne, s lehet, ezt a vámpír lét hozta ki belőlem, vagy bennem volt mindig is, ez mit sem változott.

Azt mondják, kitartó vagyok, szívós és eszes, igazság szerint sosem értékeltem magamat, de olvasott vagyok minden téren, és szeretem bővíteni a tudásomat.
Ami biztos és már adtam tanúbizonyságát, hogy lehet rám számítani, támogatom az apámat, és ha éppen házon kívül van, ugyanolyan magabiztossággal és határozottan ügyelek a rendre... többnyire.

A kezdetek...

Egyiptom szülötte vagyok, 616-ban láttam meg a napvilágot, mikor már az arab kalifátusok terjeszkedtek a világban, melyet a Szászánidák éppen elfoglaltak Bizánctól.
Már gyermekként sem értettem, miért nem tisztelik azt a földet amire betették a lábukat, s bár szüleim óva intettek attól, hogy ezt hangoztassam, én már akkor is megtettem.
Más világot képviseltem mint ők, tudtam, hogy honnan jövök, tudtam, hogy van múltam, és azt a múltat tovább kell vinnem. Mások számára érthetetlen módon találtam meg azokat a helyeket és információkat, melyekről sejtésem sem lehetett volna.

Alig voltam 10 éves, mikor apám elém állt, és azt kérdezte: "Ki vagy te?" Nem tudtam felelni neki, akkor még nem, de emlékszem a szavaira, amikor azt mondta, a szemeimből egyfajta ősi bölcsesség árad, és abban sem biztos, hogy jó helyre születtem. Testvéreimmel és velük ellentétben én mégis hittem ebben, hogy itt kell megtalálnom valamit, amit majd elvihetek magammal, amivel életben tarthatom azt, amit annak idején az őseink tudtak.

20 évesen már birtokomban volt minden, amire szükségem volt, és megtaláltam azt a közeget, ahol értették, miről beszélek, akik nem voltak hajlandóak behódolni az arab kultúrának.
Felnőtt férfi voltam, akire csúnyán néztek, akinek a háta mögött összesúgtak, hiszen nem volt családja, nem nősült meg, nem nemzett utódokat, helyette annak élt amire hivatott. Mégis hogy magyaráztam volna meg a vakoknak, hogy számomra nem a világi dolgok jelentik a boldogságot? Sehogy.

Az összes templomot bejártam, az összes templomban kutattam, mert én értettem azt a nyelvet a falakon amelyet senki. A titkos nyelv, így hívták már akkor is. A halandó vak szempár csupán annyit látott, egyet ismer, egyet találgat, egyről fogalma sincs. A főpapok nyelve volt, a kiválasztottaké, melyet még az ókori papok sem tudhattak.
Éveken keresztül visszajártam egyhez, a Luxori templomba, ahol azzal sem foglalkoztam, hogy katonai bázist alakítottak ki, én pofátlanul belógtam.

25 éves voltam éppen, és itt leltem rá arra, ami még hiányzott a tarsolyomból. Éjszaka dolgoztam, nappal a többiekkel megbeszéltük, mit kellett. Az utolsó éjszaka azonban másként sült el, mint az addigiak.
Megvolt a menetrendem, tudtam, hol a gyenge pont, hogyan nem kapnak el, és mégis megtörtént, ám nem a katonák voltak azok, hanem valaki más.  

Kaname Kazushi...

Miért és hogy a jó égbe keveredett oda éppen akkor, máig nem tudom, csak azt, hogy éppen le akartam lépni, amikor egyszerűen belefordultam valakibe, aki az előbb még nem volt ott.
Először azt hittem katona, és épp arra készültem, hogy megölöm, de arra sem volt időm, hogy a kezemet megemeljem. Gyors volt, olyan gyors, amilyet még sosem láttam, és olyan erővel rendelkezett, amit ki sem néztem volna belőle.

A következő emlékem az, hogy elástak, és én kétségbeesetten akarok kiszabadulni, mert még élek, és zihálva török a felszínre, valaki pedig üdvözöl a világában, mint gyermekét.
Nem értettem, miről beszél, volt saját apám, hát miért kellett volna nekem még egy? Anyám pedig tisztességes asszony, hiába vagyunk sokan testvérek, nem ment félre, képtelenség. Csoda hát, ha elhajtottam a fenébe, és haza akartam menni? Egyáltalán nem.
A probléma ott kezdődött, kijelentette, mától ő a családom. Nem tudtam róla, hogy felnőtt férfi létemre a szüleim éppen most adtak el valakinek, valahogy ez nem volt divat mifelénk.

Meg akartam veregetni a vállát, hogy jó keveréket talált, majd néhanapján nekem is adhat belőle, de akkor én hazamennék, és el is indultam... azaz sikerült két lépést tennem, de valami megállított.
Az a valami, azaz valaki Kaname volt, egyszerűen mozdulni sem voltam képes. Kényszerített, vele menjek, és én gyűlöltem azért amit tud.
Egész életemben az ősi tudást kutattam, hívtam vissza magamból, és jön valaki, aki megmutatja, sokkal erősebb erők léteznek, mint azt hittem volna.

Mégis mi a fene ez? Ki a fene ez, aki bármit megtehet és megengedhet magának? Akkor még nem tudtam, akkor még egyszerre gyűlöltem és kötődtem hozzá, bár ez utóbbit nem tudtam megérteni, nem akartam, eltaszítottam és kizártam, minden porcikám tiltakozott ellene.
Gyűlöltem azért, mert kitépett hazámból, gyűlöltem, mert elszakított a családomtól, gyűlöltem, mert kérdés nélkül tett szörnyeteggé, és én csak ezt láttam benne, a rideg, kegyetlen gyilkost, aki éppen játszótérnek nézi azt a területet, ahol jár.

Észérvekkel sem tudott meggyőzni, lázadtam mindennel szemben amit mondott, lázadtam és minden egyes alkalmat megragadtam azért, hogy bosszantsam, idegesítsem, és takaríthassa utánam a "véletlen baleset" miatt elhalálozott halandókat. Öltem... nem keveset, öltem, mert így akartam bosszút állni Kanamén, hogy akkor bűnhődjön miattam, és oldja meg amit én elbaltáztam. Öltem folyamatosan, nem foglalkozva azzal, hogy ugyanolyan szörnnyé váltam igen hamar, mint ő maga, igazság szerint észre sem vettem. A bosszú édes gondolata elvakított, és még akkor is tiltakoztam, amikor ezzel egyszerűen szembesített a maga módján.

A változás...

Viharos volt a kapcsolatunk atyámmal, és akkor ez igen enyhe kifejezés, sokszor azt sem értettem, miért nem adja fel, mikor láthatja, nem vagyok hajlandó úgy élni, ahogy ő szeretné. Sosem fejtette ki és én sosem jöttem rá, mi volt az, ami miatt kitartott mellettem.

Aztán egyszer csak valami áttört bennem, már nem a gyűlölet uralkodott, már nem akartam balhézni, nem akartam ész nélkül menni és a napi vitákat folytatni, a napi büntetéseket begyűjteni. Nem, nem megtört, bár tény, Kaname kemény kézzel bánt velem, mindennek meg volt a következménye, és mégis ennek valamiért vége szakadt.
Nincs rá magyarázat, pedig kerestem, mégis mi váltotta ki a fordulatot, mégsem találtam. Maradt a kötődés, és az, hogy elkezdtem figyelni rá, a szavaira.

Ráébredtem, nem is olyan szörnyeteg, nem hülye sőt, kifejezetten intelligens, kedves és jó fej, akivel az ordítozáson kívül beszélgetni is lehet. Volt benne valami amit vonzónak találtam, s bár először meggyanúsítottam, hogy megint az ő keze van az egészben, de kiröhögött és állította, ehhez köze nincs.
Lehet, egy biztos, egészen más irányt vett a kapcsolatunk mint az elején, már nem csak az atyám volt, sokkal több annál és még ökörködni is tudtunk együtt, ugratni egymást, megviccelni másokat. Gondoltam volna ezt magamról annak idején? Soha.

Innentől kezdve már érdekelt, mit tud, hogyan csinálja, és én hogyan fejlődhetek minél gyorsabban. Persze a válasz a türelem, a tanulás és a kor volt. Ez volt az a pillanat, mikor felfogtam, mit is mondott, hány éves... és ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, mindezt el akarom sajátítani.
Megkomolyodtam? Igen, megértettem, atyámat mi hajtja, megértettem a világát azaz akkor már az én világomat is, megértettem, hogy támaszra van szüksége nem ellenségre, nem olyasvalakire, aki hátráltatja a baromságaival. Eljutott a tudatomig, mit nyertem ezzel az egésszel, hogyan használhatom a képességeimet a célok elérésére, és eljutott a tudatomig az is, hogy ha hoz valakit, nekem kell példát mutatnom előtte.

Csapjunk a lecsóba...

Soha többé nem volt vita, hangos szó, inkább segítettem ahogy tudtam, és szépen lassan felfogtam azt is, mit jelent az igazi türelem.
Hamarosan én lettem a nagy, a legidősebb fiú, hiszen Kaname sorra termelte az utódait, a testvéreimet, amire én csak annyit tudtam mondani, a nyulak nem szaporodnak így.
Nevettünk ezen, de értettem, atyám mit szeretne, nagy családot, egy biztos pontot, egy olyan közeget, ahol nincs helye széthúzásnak, mégis komoly erőt képvisel a világban. Maga a nagy család nem zavart, hiszen én is abban nőttem fel, inkább örültem neki, mert a múltammal ellentétben itt nem kellett harcolnom azért, tovább kereshessem az esetlegesen még hiányzó darabokat.

Utazgattunk is, főleg Kaname hazájába, Japánba, ami első blikkre olyan idegennek hatott, hogy öröm volt nézni. Azóta utálom az unit és a szakét, ezt a kettőt le nem nyomja senki a torkomon. Nem vagyok egy finnyás alak, de ez a kettő kifektetett, olyan rosszul sosem voltam, mint akkor, persze kiröhögtek, hogy a hülye egyiptomi gyomra ezt már nem viseli el, bezzeg a homokot a sivatagban simán bírja maszk nélkül is.
Viszont két pofára zabáltam a wasabit, azóta is nagy kedvencem, ám azzal pulzáló ikrával amit egy nyomorult tengeri sünből kellett kihalászni és az ihatatlannak ható löttyel képtelen voltam megbarátkozni.

A kimono az kifejezetten tetszett, nem állt távol a mi öltözékünktől, így felőlem flangálhattunk abban napokig sem éreztem magam kényelmetlenül, de mire megtanultam, mit hová kell hajtani, az sem két perc volt.
Egyik öcsém kérdésére ezzel kapcsolatban csak annyit mondtam, hogy lepedő ez is, az is, a miénk fehér, ez színes, nem mindegy? Persze ez nem teljesen így volt, mégis megnyugtató választ adhattam, mert többé nem merült fel.

Ami viszont hamar kiderült a számomra, ha én japánnak születek, akkor már rég nem élek. A társadalmi berendezkedésüket képtelen voltam megtanulni, pedig igyekeztem, tényleg, még a Kodzsikit is elolvastam háromszor, de egyszerűen nem ment. Az, hogy férfiközpontú volt, oké, nekünk is, de már ott elvesztettem a fonalat, hogy én miért nem lehetek szamuráj?
Azt is értettem, hogy a kínai kultúra hatást gyakorolt a japánra, ami nem is csoda, de megkülönböztetni őket egymástól mikor már egybeforrtak, na az az igazi művészet. Kaname ha nem segít, akkor bele is fulladok, de olyan türelmesen magyarázott, mint egy éppen járni tanuló kisgyereknek, hogy kiigazodjak a hazájában.

Amerika felfedezése...

Szerettem utazgatni, kifejezetten élveztem, hogy más kultúrákat láthatok vagy ismerhetek meg, de ami ezután fogadott, arra nem igazán voltam felkészülve.
Nem, nem mi voltunk Kolumbusz, sem a vikingek, sem egyebek, csak valahogy ide keveredtünk. El lehet képzelni a látványt, ahogy beállít egy japán és egy egyiptomi kart karba öltve, mögöttük még pár innen-onnan származó taggal. Megvan a látvány? Na, körülbelül így néztek ránk az ottaniak is, akik nem vitték túlzásba az öltözködést.
Hol voltunk? Fogalmam sincs, atyám viszont azt mondta, ebben van a jövő. Milyen jövőt látott akkor, azt nem tudom megmondani, mert éppen egy lándzsával és ágyékkötőben elrohanó férfit figyeltem, aki úgy ki volt mázolva, mint aki nemzeti ünnepre készül, csak elcsúszott a sminkje.

Engem kérdezett volna, ettől még a piramisainkban is nagyobb jövőt láttam, pedig nem akkor épültek. Azt hittem ismerem Kanamét már valamennyire, ám az, hogy ilyesfajta terveket szövöget az engem is meglepett.
Már éppen láttam magam előtt, ahogy ilyen lengedező bőrdarabban, magunkra kent fél liter festékkel és egy faággal rohanunk ordítva valami után, mikor atyám rám nézett és sejtve, mi járhat a fejemben hangos röhögésben tört ki. Mint kiderült, nem egészen erre gondolt. Megnyugodtam. Olaj és vasút... jól jövedelmezett, a többi nem érdekelt.

Sokszor tértünk vissza erre a földrészre, végül megszerettem, és lehet, jártunk másfelé, egyike volt azoknak, melyek meghatározták az életemet.
A kezdetben rám jellemző mérhetetlen gyilkolási vágy itt tört felszínre ismét, egyszerűen kéjes örömöt jelentett az, ha végignézhettem a haláltusát, és élveztem minden pillanatát.
Kemény felismerés volt, mikor rájöttem, hogy az, amit annak idején műveltem igenis a részem, és nem csak azért csináltam, mert apám tettéért akartam a véres bosszút. Szeretek ölni. Ragadozó... Kaname így fogalmazott mosolyogva... hát elértem a szintet mely fajunkat jellemzi, átléptem a saját korlátomat és ragadozóvá váltam.

Földfoglalás és letelepedés...

Már kezdtem megszokni az utazást és visszatérést az újvilágba, mikor lóhalálában száguldottunk Japánba, legalábbis nekem úgy tűnt. Az okát akkor még nem értettem, bár az első blikkre is lejött, hogy atyám teremtője mintha nem lenne az igazi.
Becsavarodott. Felvont szemöldökkel fogadtam a hírt, mert ha ez vár rám is majd évezredek múltán, köszönöm, de akkor visszaásom magam a föld alá és nem jövök ki.

Kaname viszont pontot tett az ügy végére, bár az első hangokból nem igazán lehetett tudni, hogy csupán lerombolják a helyet, vagy valaki beépít valakit a falba. Végül atyám jött ki elsőként, és utána a néma csend. Kissé ziláltnak tűnt, de ezt akkor, abban a pillanatban inkább nem hoztam a tudomására, csak vártam, a döntését. A bejelentését vigyorogva fogadtam és titkon hálát rebegtem azért, mert nem akart ott maradni, így ismét Amerikában kötöttünk ki.

Jó ideig még nem kerestünk végleges otthon, de egy sziget felkeltette mindenkinek az érdeklődését úgy 30 éve.
Staten Island... ahol laktak, de mégsem laktak, ha ez így érthető. Kaname szerint pár száz éves suhanc nem pálya, azaz nincs jogosultságuk a szigethez, így inkább "átvette" azt. Azóta a miénk, berendezkedtünk, és ami biztos, egykönnyen nem adjuk.