Fázósan a nyakamba húzom a sálamat, ahogy átsietek a parkon. Mielőtt beléptem már többször körbe néztem, hogy nem leselkednek-e valamelyik sarkon rendőrök. A New Yorki rendőrök között már híres vagyok, mert rendszeresen előbb kapom el a rosszfiúkat, mint ők, persze nem emberbaráti szeretetből, hanem hogy bezsebeljem a pénzt értük. Körbe nézek, az egyik padon meglátok egy hajléktalant, mellette a bokor gyanúsan mozog, felhorkanok. Ohhh a Nagy Alma… mikor ellógtam Tündérföldről, hatalmas elvárásaim voltak. Azt hiszem úgy jártam, mint azok, akik egy szegény országból vándoroltak be Amerikába. Azt hittem kolbászból van a kerítés, hogy itt majd minden egyszerű és csodálatos lesz. Hát nagyot tévedtem. De persze nem panaszkodom, szeretek itt élni, jobban, mint a puccos udvarban, ahol egész nap csak unatkoztam. Meg kell dolgoznom mindenért, amim van, és ez jó nagyon élvezem. Magamat tartom el és a magam ura vagyok. A gondolataim közepette egy pillanatra megállok, a tó másik oldalán kiszúrok, egy másik tündért gyorsan megfordulok és elindulok a másik irányba, leszegve a fejemet. Bármi is történjék is, nem engedhetem meg magamnak, hogy a fajtársaim közül bárki meglásson, mert akkor vissza visznek Tündérföldre, a hülye apám pedig tutira kivégeztet. Egyetlen egy levelet kaptam tőle mióta itt vagyok, de nem volt éppen baráti hangulatú. Ahogy rohanok, hirtelen neki ütközöm valakinek. Megrázom a fejem, a tekintetem elindul felfelé a férfi mellkasán, mire meglátom, az arcát már jócskán felfelé nézek. Jól szemügyre veszem a szőke hajú férfit, ahogy elnézem, első blikkre boszorkánymesternek tűnik. Mióta fejvadászként dolgozom egésze rá állt a szemem az alvilágiakra, elvégre én is az vagyok. Figyelem, ahogy pislogva lefelé néz rám, nem vagyok egészen biztos benne, hogy nem fogja azt mondani, hogy jé, milyen aranyos kis manó, de akkor biztos, hogy felrobbanok, vagy épp elröhögöm magam. Így állunk egymással szemben vagy jó egy percig mire úgy gondolom, ideje lenne megszólalni. - Ne haragudj, hogy neked jöttem… bár nem lehetett túl nagy trauma! –mosolygok- Ha már így neked jöttem… elkísérnél a park széléig, ha nem nagy tolakodás így ismeretlenül?
Remek idő volt egy kis kimozduláshoz, így arra használtam a délutánomat, hogy lefárasszam magam egy kicsit a parkban. Felcsatoltam a görkorimat és keresztülgurultam a városrészen, hogy aztán a megszokott ösvényeken száguldozhassak. Egy olyan részt választottam a parkban, ahol nem járnak sokan, itt nem szólt rám senki, ha felugráltam a padokra, és kisebb volt a valószínűsége, hogy letarolok valakit. Már nagyon vártam, hogy elmúljon a tél és végre visszatérhessek ehhez a hobbimhoz, szóval megragadtam az első adandó alkalmat, amikor elég meleg volt kimozdulni. Az elég meleg persze nem jelenti azt, hogy száz ágra sütött a nap, vagy hogy egy szál pulcsiban meg lehetett sülni, de nem kellett nagy kabát és nem fagytam oda a járdához, szóval tökéletesen megfelelt a hőmérséklet. Egy pulcsiban meg mellényben indultam útnak, de mivel eleget mozogtam, egyáltalán nem fáztam. Az is megfordult a fejemben, hogy talán a gördeszkapályához kellett volna mennem, hiszen ott sokkal több lehetőség adódott trükköket gyakorolni, de aznap nem sok kedvem volt a kamasz mondénok társaságához, így végül mégis a park mellett döntöttem. Itt is feltaláltam magam, az éppen forgalmon kívül lévő szökőkút széle, és a padok tökéletes akadályokként szolgáltak. Hosszú ideig száguldoztam fel-le, gyakoroltam az ugrásokat és pördüléseket, amiket a tél alatt esetleg elfelejthettem, és összességében csak jól éreztem magam. Éppen egy forgásból értem talajt, amikor hirtelen felbukkant valaki közvetlenül előttem, és mielőtt irányt változtathattam volna, egyenesen egymásba rohantunk. Az illető picike volt, csak a mellkasomig ért, szóval az első pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora mázli, hogy nem löktem fel. Aztán felnézett rám, én pedig lepislogtam rá, és lassan kitisztult a kép. A nő egy tündér volt, ezt első pillantásra sikerült megállapítanom. Mondjuk ennek inkább a kisugárzásához volt köze, mint a kinézetéhez, de a lényeg, hogy nem okozott gondot beazonosítani. Hosszan néztük egymást, sokáig csak a helyzettől ledöbbenve ácsorogtunk, és nem én kaptam először észbe. - Nem, nem volt az. És nincs semmi baj, én is figyelhettem volna jobban – eresztettem meg egy aprócska mosolyt, hogy jelezzem, hogy minden rendben. A kérése viszont meglepett, azt hiszem furán néztem rá néhány másodpercig. - Hát … rendben, miért is ne? – rándítottam meg végül a vállam beleegyezően, majd gyorsan körbe néztem – Bajban vagy? – érdeklődtem csak úgy. Volt egy aprócska megérzésem a helyzettel kapcsolatban, de persze szükségem volt megerősítésre, hogy biztos lehessek benne.
Kezdőlap
Fázósan a nyakamba húzom a sálamat, ahogy átsietek a parkon. Mielőtt beléptem már többször körbe néztem, hogy nem leselkednek-e valamelyik sarkon rendőrök. A New Yorki rendőrök között már híres vagyok, mert rendszeresen előbb kapom el a rosszfiúkat, mint ők, persze nem emberbaráti szeretetből, hanem hogy bezsebeljem a pénzt értük. Körbe nézek, az egyik padon meglátok egy hajléktalant, mellette a bokor gyanúsan mozog, felhorkanok. Ohhh a Nagy Alma… mikor ellógtam Tündérföldről, hatalmas elvárásaim voltak. Azt hiszem úgy jártam, mint azok, akik egy szegény országból vándoroltak be Amerikába. Azt hittem kolbászból van a kerítés, hogy itt majd minden egyszerű és csodálatos lesz. Hát nagyot tévedtem. De persze nem panaszkodom, szeretek itt élni, jobban, mint a puccos udvarban, ahol egész nap csak unatkoztam. Meg kell dolgoznom mindenért, amim van, és ez jó nagyon élvezem. Magamat tartom el és a magam ura vagyok. 
Remek idő volt egy kis kimozduláshoz, így arra használtam a délutánomat, hogy lefárasszam magam egy kicsit a parkban. Felcsatoltam a görkorimat és keresztülgurultam a városrészen, hogy aztán a megszokott ösvényeken száguldozhassak. Egy olyan részt választottam a parkban, ahol nem járnak sokan, itt nem szólt rám senki, ha felugráltam a padokra, és kisebb volt a valószínűsége, hogy letarolok valakit. Már nagyon vártam, hogy elmúljon a tél és végre visszatérhessek ehhez a hobbimhoz, szóval megragadtam az első adandó alkalmat, amikor elég meleg volt kimozdulni. Az elég meleg persze nem jelenti azt, hogy száz ágra sütött a nap, vagy hogy egy szál pulcsiban meg lehetett sülni, de nem kellett nagy kabát és nem fagytam oda a járdához, szóval tökéletesen megfelelt a hőmérséklet. Egy pulcsiban meg mellényben indultam útnak, de mivel eleget mozogtam, egyáltalán nem fáztam. 
