Első ránézésre egy sportos, mégis inkább törékeny tinédzsernek tűnik. 182 cm magas, vékony alkat, de izmosabb, mint amilyennek látszik. Fekete hajjal született, de sosem tetszett neki ez az adottság, így egy idő után festeni kezdte. Mostanában hidrogén-szőke frizurát visel, amely csinos szénaboglyaként ül a feje tetején, előidézve a rá jellemző, kócos kisfiú kinézetet. A szemei élénk világoskékek, a bőre árnyalata pedig egyenesen porcelánfehér. A feje tetején apró, visszakunkorodó szarvacskák árulkodnak arról, melyik fajba is tartozik. Öltözködés terén előnyben részesíti a laza, kopottnak tűnő holmikat, néha direkt egy számmal nagyobb felsőket hord. Szereti a színes darabokat, de sosem öltözködik túl kirívóan, alaposan megválogatja, mit mivel hord, hogy elkerülje a túlzott feltűnőséget. A tartása megmagyarázhatatlanul tökéletes, a léptei puhák és a mozdulataiban is megfigyelhető egyfajta finomság. Ő mindezt utálja és igyekszik leplezni, de nem tud sokat tenni ellene.

Mit mondhatnék? A külső nem mindig megtévesztő. Épp olyan fiatalnak érzem magam, amennyinek kinézek. Az életkedvem határtalan, az új évszázaddal mintha új emberré születtem volna, rengeteg új lehetőség nyílt élvezni az életet, amit a világért sem szalasztanék el. Általában a felhőtlen gondtalanságot tükrözöm, sokat mosolygok és szeretem ugratni az embereket. Bátran vágok bele mindenféle butaságba, amit a mai mondén gyerekek is előszeretettel próbálnak ki. Tudok vigyázni magamra, sosem szegülök a szabályok ellen, csak ha biztos vagyok benne, hogy elég apró a vétek ahhoz, hogy ne érhessen miatta komoly kár. Nem szeretek ujjat húzni az árnyvadászokkal, inkább csak mondén kategóriás csínyeket követek el.
Amikor kell, komoly is tudok lenni és azért mégiscsak egy évszázad bölcsességével és tudásával rendelkezem. Tudom, mikor jön el az ideje annak, hogy megembereljem magam és tudok a koromnak megfelelően viselkedni. Négy nyelven beszélek folyékonyan: oroszul, angolul, spanyolul és németül.
Szeretek olvasni és kézzel levelet írni, annak ellenére is, hogy a mostanság népszerű kommunikációs lehetőségeket sem vetem meg. Kedvelem a régi és a modern zenét, szeretek táncolni (keringőt vagy tangót, nem a modern ugrálós-vonaglós táncokat), gyakran járok el bulizni és remekül boldogulok a fejlett technológiával is. A hobbim a korcsolyázás, gyakran járok el gurulni egyet, ahogy mások gördeszkával vagy azokkal a nevetségesen apró biciklikkel teszik. Alig néhány hónapja rátaláltam a mondén videojátékokra, ami azóta a szenvedélyemmé vált. Beszereztem egy Nintendót és egy Xboxot is, a szabadidőmben rengeteget játszok.
A mai divat nem az erősségem és nem is akarom, hogy az legyen. Az önkifejezést mindig is fontosnak tartottam, ehhez mérten válogatom meg a ruhatáramat is.
Irtózok az indiai kajától, mióta egyszer annyit ettem belőle, hogy nagyon rosszul lettem és napokba telt kipihennem. A csípős dolgokat sem igazán bírja a gyomrom, de mivel azokat szeretem, néha kockáztatok. Félek a nagy madaraktól. De komolyan.
Megbízhatónak tartom magam, sosem szegem meg az adott szavam. Ez egy olyan dolog, amit nagyon komolyan veszek, szeretném, hogy a barátaim merjenek bízni bennem és mindig számíthassanak rám.
Mindazonáltal néha egy kissé talán fennhéjázóan és beképzelten viselkedem. Esetleg lenézően. De csak nagyon ritkán. A gőgös ridegség állítólag az arisztokrata felmenőimhez vezethető vissza, akikről tudomást sem igazán akarok venni. A származásomat tagadom, amikor csak lehet.
Van egy kabalám, egy régi, elvarázsolt kristálydarab, ami változtatja a színét. Ezt mindig mindenhova magammal hordom.

Az első világháború közepén születtem, Oroszország szívében. Édesanyám, a cárné titokban adott életet nekem, hogy azután máris egy dajkára bízzon, aki messzire vitt engem a palotától és a csillogástól. Állítólag kényszerdöntés volt, veszélyben forgott az életem. Sosem tudtam ezt igazán elfogadni, ahogyan azt sem, hogy nem ismertem személyesen a saját anyámat. Kicsi voltam még, amikor az egész cári családot meggyilkolták, akkor sem emlékezhetnék rá, ha találkoztunk volna. De ha logikusan nézzük, ki is akart volna megtartani egy házasságtörésből fogant gyermeket? Főleg egy démon utódját? A jegy, amelyet születésem óta viselek, mindig is taszította az embereket. A kis szarvakat mindenki a pokol jegyének tartotta, féltek tőle, tőlem. Talán igazuk is volt, de kisgyermekként ezt nem értettem.
A dajkám, Stasya nevelt fel, tőle tanultam mindent, amitől egy kicsit is embernek éreztem magam. Az első háború alatt egy kis falucskában éltünk, erre az időszakra nem is emlékszem. Túl fiatal voltam hozzá, hogy megjegyezzek bármit életem ezen szakaszából. Az első emlékeim idején béke volt. Egy apró házban laktunk, ugyanabban a faluban. Csak egy szobánk és egy konyhánk volt, ezt is béreltük. Stasya mosónőként dolgozott, minden nap hosszú órákat töltött a piszkos ruhák felett, míg én körülötte játszottam. Sosem engedett ki a házból egyedül, rejtegetnie kellett engem az emberek elől. Mindig egy sapkát kellett viselnem a fejemen, ha az utcára mentem, még akkor is, amikor az időjárás ezt egyébként nem követelte meg. Olyan korán hozzászoktam ehhez, hogy egyáltalán nem is ellenkeztem, a sapkaviselés ugyanolyan természetes volt számomra, mint másoknak egy nadrág vagy egy cipő.
Hat éves lehettem, amikor elkezdtem felfedezni a varázserőmet. Apró véletlenekkel kezdődött. Néha mikor nem találtam valamit, rejtélyes módon percekkel később felbukkant szinte közvetlenül mellettem. Máskor pedig véletlenül találtam a konyhában abból a cukorkából, amit annyira szerettem volna, de a nevelőm szerint nem volt pénzünk rá. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy mindezt én idézem elő, és elkezdtem magamtól gyakorolni a kis képességeimet. Tíz éves koromra már tudatosan irányítottam a varázserőmet, igaz, sosem használtam nagy dolgokra. Ha a szükség rávitt, a segítségével szereztem magunknak ételt vagy titokban kipótoltam a lakbért. Stasya eleinte megszidott, amikor rájött, mit művelek, de egy idő után beletörődött, hogy megkönnyítem a megélhetésünket. Annyit dolgozott, és mégis éheznünk kellett volna a trükkjeim nélkül.
Már nagyobbacska voltam, majdnem tizenhárom éves, amikor egyik nap beállított hozzánk egy furcsa férfi. Azt mondta, tudja, mi vagyok és segíteni akart. Eleinte nem hittünk neki, a dajkám (akit ekkor már büszkén neveztem anyámnak) féltett attól az embertől, elküldte a házunkból. De ő visszajött, újra és újra. Bebizonyította, hogy ő is olyan, mint én, varázsolni tanított és beavatott az Alvilág titkaiba. Azonban ez nem folytatódott így sokáig, új tanítómnak alig pár hét múlva vissza kellett utaznia Amerikába, ahonnét jött. Magával akart vinni, de én nem akartam ebbe beleegyezni. Emlékszem, hosszan beszélgettünk erről fogadott anyámmal, ő el akart küldeni. Jobb életet akart biztosítani nekem, olyan emberek közt, akik elfogadnak, akik olyanok, mint én. Én hallani sem akartam erről, maradni akartam és tovább segíteni őt mindenben, de végül természetesen nem az én szavam nyert.
1929 tavaszán költöztem Amerikába, újdonsült pártfogómmal. Edmund Rossnak hívták és az ő különleges jegye egy harmadik szem volt a homloka közepén. Nagyon szerettem őt, az életem jelentős részét mellette éltem le. Először Bostonba költöztünk, de nem maradtunk ott sokáig. Míg megismertem az Árnyvilág összes titkát, a saját gyökereimet és megtanultam használni az erőmet rengeteg helyre utaztunk. Tulajdonképpen bejártuk a világot, még a második világháború előtt. Sok új barátot szereztem, és ekkor ismerkedtem meg igazán magammal is. Éppen Argentínában tartózkodtunk, amikor nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után felfedeztem, hogy többé nem öregszem. A vonásaim állandósultak, és egy határozott naptól kezdve megszűntem emberként növekedni. Nehezen szoktam hozzá ehhez, de végül sikerült elfogadnom. Eközben pedig szép lassan belekeveredtem életem első kapcsolataiba. Lányoknak udvarolgattam, sokszor nálam sokkal idősebb Alvilágiaknak, szereztem egy kis tapasztalatot, de sosem mentem bele igazán komoly kapcsolatokba. Aztán megismertem egy gyönyörű, Robert nevű fiút és fülig belezúgtam. Ő volt az első velem egynemű partnerem és közel sem az utolsó. Mialatt mesteremmel körbeutaztuk a világot több alkalmi kapcsolatban volt részem, fiúkkal és lányokkal is, és nagyon élveztem, viszont akkoriban még semmi kedvem nem volt huzamosan lekötni magam valaki mellett. Néhány hét, esetleg hónap után odébbálltunk Edmunddal, és onnantól kezdve legfeljebb levélben tartottam a kapcsolatot a kis afférjaimmal.
A mondénok háborúja alatt ismét az Államokban húztuk meg magunkat. Volt időm beilleszkedni az ottani Alvilágba, tartós barátságokat kötni és egy kicsit megkomolyodni. Néha azért rövid időre elhagytuk az országot portálok segítségével. Így történt 1940-ben is, amikor Németországba látogattunk pár hétre. Edmundnak dolga volt ott, én pedig elkísértem. Később ezt halálosan megbántam. Ott tartózkodásunk idején tudtam meg, hogy tulajdonképpen létezik egy egész közeli rokonom. Hívhatjuk a testvéremnek is, ha úgy vesszük, ez esetben egy nálam alig pár hónappal idősebb bátyról beszélünk, akiben ugyanannak a démonnak a vére csörgedezik. Mint kiderült, Mikhalnak hívják, és nem épp egy kedves személyiség. Mielőtt találkoztunk, nem sokat tudtam apám örökségéről, mindig is inkább elzárkóztam a lényem sötét része elől. Azonban aznap, amikor találkoztunk, rájöttem, hogy mennyire sötét is lehetne az életem. Alig pár órát töltöttünk együtt, de ez idő alatt rájöttünk, hogy mennyire különbözünk egymástól és ez a testvéremben élő démonnak annyira nem tetszett, hogy kis híján meg is ölt. Ha Edmund nem siet a segítségemre, biztosan otthagyom a fogam. Az eset után nem sokkal vissza is tértünk Amerikába és azóta messziről elkerülöm a németeket. Mikhalt is akkor láttam utoljára és nem állítom, hogy sajnálnám ezt.
A hatvanas években aztán megint utazásra adtam a fejem, ezúttal már a mentorom nélkül. Eddigre a saját lábamra álltam és önálló életet kezdtem. Mindig is vissza akartam menni Oroszországba, de mire ezt megtehettem, anyám már nem élt. Miután elhagytam az országot, egy ideig leveleztünk, de aztán megszakadt köztünk a kapcsolat. Amikor pedig eljutottam a kis falunkba és kerestem őt, azt kellett megtudnom, hogy a háború alatt elhunyt. Néhány évet magamban éltem szülőhazámban, de nem éreztem már igazán otthon magam.
A nyolcvanas évek közepén költöztem megint Amerikába, ahol le is telepedtem egész hosszú időre. Csak jóval az ezredforduló után hagytam el Floridát és költöztem inkább New Yorkba, ahol néhány éve lakom egy csinos lakásban, nem messze a belvárostól. Jelenleg latin táncot tanítok kisebb csoportoknak, emellett pedig persze vállalok varázslással kapcsolatos megbízatásokat is, de egyelőre nem sokszor keresnek fel ilyen ügyben.