Halkan sóhajtva próbálok átvergődni a járdán is gyötrő forgalmon. Mikhal dühös lesz ha nem érdek oda megint időben. Pedig olyan ritkán mozdulunk ki vacsorázni. Bosszankodok és a lépéseimet sürgetve haladok előre a fekete bőr csizmámmal halkan kopogva. Egy zebra állít meg. Kelletlenül megállok a pirosnál és kihúzom magam körbe pillantok az embereken. Egytől egyig unalmas testek. Egy nagyobb szellő fújja a hajam az arcomba, majd lassan simítom a fülem mögé mikor a zebra túl oldalán megpillantok egy apró embert. Egy ház aljában ül egy kislány. 14 év körüli lehet. Sápadt. Hunyorogva fókuszálok rá jobban és amint a lámpa zöldre vált elindulok. Ahogy közeledek, egyre erősebben érzem az auráját. Lesújtó. Egyre csak haladok és gondolkozok. Biztos várják már otthon. Elszökött? Egyáltalán miért érdekel? Kérdem magamtól szusszanva és teljesen jogosan mikor azon kapom magam hogy két méterre megálltam előtte. Remek. Dasha, mi van veled? Már rég késésben vagy... Végig mérem a kislányt és oldalra billentem a fejem. - Késő van már ahhoz, hogy egy ilyen kislány mint te, idekint ücsörögjön... nem? -kérdem eleinte nem túl kedvesen, sőt félszegen. Vajon csak meglépett otthonról? Lóg? Felvonom a szemöldököm és a szemeibe pillantok. A tekintetem a szavaimmal ellentétben nem túl kegyetlen.

Figyelem a rémült tekintetet és elfolytok egy halvány mosolyt. Megijedt tőlem. Egy ideig nem is válaszolok neki csak nézem és kielemzem minden tényezőjét. Őszintének tűnik ahogy hallgatom és gondolkozok. Továbbra se értem miért álltam meg egy utcagyereknél, de ezen már inkább túl kell lépni. Talán kicsit sajnálom őt. Egy kislány, egy gyerek aki nem kell senkinek. Nincs hol laknia.- Miért nincs hova hazamenned? Biztosan keres már valaki. Engem nem zavar, hogy itt ücsörögsz a hidegben lány létedre a hideg lépcsőn... Felőlem maradhatsz. De fel fogsz fázni. Szóval inkább fel kellene kelned. -mondom érzelemmentesen és figyelem a félelmet az arcán. Halkan sóhajtok és indulnék tovább de valami azt súgja, hogy ne. Maradj még. A fülem mögé simítom a hajam és inkább nem kérdezek többet a családjáról.- Éhes vagy? Hm? -kérdem továbbra is nem túl kedves hangon és csípőre teszem a kezeimet.

Felkel és hallgatom. Árva. Bár én is árva lettem volna. Ez a mondat fúrja be magát a fejembe. Nem mer igazán a szemembe nézni. Persze, hogy éhes.- Nem vihetlek oda ahová megyek, mert Mikhal megöl téged pedig nem engednek be ilyen ruhában. -pillantok rajta végig és a hangom nem cinikus. Szusszanok és előveszem a telefonomat. Oroszul beszélek egy percig a vonal túlsó végén lévővel majd leteszem. Nem lennék nyugodt ha itt maradna. A lelkiismeretem pedig inkább hagyjon békén. Közelebb lépek hozzá és kicsit lehajolok hozzá- Figyelj rám várnak, de jönni fog érted egy kocsi az egyik emberemmel. Nem kell tőle tartanod. El visz a régi lakásomra és visz neked enni. Zuhanyozz le ,ruhát találsz majd kikészítve. Későn megyek, ha elfáradsz aludj. Viktor figyelni fog rád amíg nem érek oda. Oké? -kérdem és érzem hogy kissé hadarok. A régi lakásomban Mikhalt nem zavarja és mást se. Viktorban bízok, kézben fogja tartani a helyzetet. Nem tudom Mikhalnak elmondjam e de majd út közben kitalálom.

Csak hallgatom és közben az órámra pillantok. Viktor pontos lesz, efelől semmi kétségem. Csak felületesen hallom igazán amit a lány mond. Nem érdekel. Nem érdekelnek a kifogások. Egyszer akarok segíteni valakinek és még visszakozik is. Halkan felkuncogok magamon szórakozottan. Csak arra figyelek fel mikor a mondandója végén rájön, hogy nem akar egyedül maradni. Figyelem és még mindig alig mer a szemembe nézni.- Nem érdekel a véleményed. -jelentem ki kerek perec és a kezem a homlokához emelem és mint ahogy az anyák szokták, megnézem lázas e, csak mert nem fest valami jól. A jéghideg kezem a forró homlokkal találkozik és oldalra billentem a fejem, de nem veszem el a kezem.Eszembe jut az én anyám. Eszembe jut, hogy sosem csinált ilyet. A szolgáink feladata volt. Eszembe jut ahogy Mikhal pillantott rám mikor megöltük.- Hőemelkedés, de idővel lázzá fog alakulni. Inkább ne várj meg, feküdj le. -Lehunyom egy pillanatra a szemem. Jól döntöttem. - Mi a neved? -kérdem és lassan elhúzom a kezem. Vajon minden anyának ez a sorsa?

Tiltakozik és végül elárulja a nevét. Patricia. -Szép név.- jegyzem meg eleinte nem reagálva a többi mondandójára. Valamennyire megértem, hogy tart tőlem, de nekem erre nincs most időm.- Nézd, Patricia. Az én nevem Dasha. Szívesen elvinnélek de a párom vár. Nem várathatom tovább mert nagyon mérges lesz. De megígérem neked, hogy amint tudok odamegyek, rendben? Te pedig cserébe ígérd meg, hogy szót fogadsz Viktornak és nem szaladsz el vagy ilyesmi. Oké? -kérdem már kissé lágyabba hangon és elég furcsán érzem magam, ahogy itt állok estélyiben gyémántokkal a nyakamban és magyarázok. De már nem kell sok idő és Viktor ide ér. 10 perc. Közben látom, hogy Franko leparkol mellettem és kiszállva nyitja az ajtót. Lassan fújom ki a levegőt- Bízz bennem kérlek. Az emberem 10 percen belül itt van érted. Sietek. -mondom már menet közben és az arcát figyelem visszafordulva. Remélem tényleg jó kislány lesz. Beülök a kocsiba és onnan figyelem egy darabig majd elhajtunk lassan.

A lakáshoz érve lépek be nem rohanva, de azért sietve. Viktor az ajtóban fogad és én intve engedem, hogy pár perc szünetet tartson. Becsukja maga után az ajtót én pedig a táskámból kiveszek pár gyógyszeres dobozt és ledobom a kanapéra. A cipőmet nem veszem le, halkan kopogva sétálok be egyenesen a szobába benyitva. Helyes, ágyban van és pihen ahogy kértem. A dobozokból kiveszek egy-egy szemet és lerakom az éjjeli szekrényre. Hozok be még egy pohár vizet. Mélyen alszik, fáradt lehetett. A homlokára teszem a kezem és beszélni kezd hozzám félálomban. Azt mondja anya... Csak pislogok rá egy ideig és nem tudom hogy reagáljak erre. Tovább beszél hozzám én pedig csendesen nézem. Engem még soha senki nem szólított így. Tudom, hogy nincs magánál de akkor is. A testvéreiről is beszél.. A résnyire nyílt szemeket figyelem és simogatom a forró homlokát. Elkezdi kapkodni a levegőt és próbálom megnyugtatni - Hé, hé, semmi baj, semmi baj nincs. Minden rendben, itt vagyok, megígértem, hogy jövök. Minden rendben -mondom nyugodt hangon és finoman rázogatom az egyik kezemmel, hogy ébredjen. - Be kell venned a lázcsillapítót, rendben? - mondom és próbálom felültetni. Lehajolok hozzá és megemelve támasztom meg kissé a hátát. Amint megnyugszik a légzése kicsit, nem várok és egész egyszerűen a szájába teszem a két kis tablettát és a poharat is oda emelve itatom meg. Rendben, le ment. Ez le fogja vinni. Lassan vissza engedem az ágyba és felegyenesedve megyek kis és hozok neki egy vizes ruhát a homlokára. Így jó lesz szerintem.- Mostmár minden rendben, meg fogsz gyógyulni -mondom halkan és a ruhát a homlokán megigazítva simítom meg kicsit a haját. Egyenlőre nem veszem észre a viselkedésem furcsaságát. Olyan természetesnek tűnik ez, pedig nagyon nem az. Kifújom a levegőt és a cipőmet ledobva ülök le az ágy mellé húzott puffra. Nem olyan nehéz ez a dolog mint ahogy mindig mondják. Vagy nem tudom. Figyelem hogy reagál és kicsit megnyugszok, hogy most már tudok rá személyesen figyelni. Még sosem kellett senkiről így gondoskodnom. Mikhal nem gyerek, vele más. Rá másként kell figyelnem. Kicsit áradt vagyok de nem vészes.

Lassan de biztosan álmosodok el ahogy leülök mellé. Nem véletlen, egy kicsit becsíptem azért a bortól. Megnyugodva, hogy lejjebb ment a láza, lassan szundikálok el mellette. De éberen alszok és minden szusszanására figyelek. Így telnek az órák mikor érzékelem, hogy felébred reggel tájt. Szándékosan nem nyitom ki a szemeimet és nem mozdulok. Figyelek, kíváncsi vagyok rá, mire készülhet egy ilyen helyzetben. Kíváncsian bújik ki az ágyból és lassan takar be engem. Elfolytok egy apró mosolyt. Hálásnak tűnik. Nincsenek nyitva a szemeim mégis mindent látok. Vajon meg akar szökni? Figyelem és hallom ahogy léptei puhán haladnak a szobából kifelé. A lépcsőn le és megtorpan a nappaliban. Igazából megértem, hogy szökni próbál. Én is ezt tenném a helyében. Na de még is.. Kinyitom a szemeimet lassan és nyújtózok egy kicsit. Egyszerűen feleslegesnek tartom tovább palástolni a dolgokat. Minek is? Áruljak zsákbamacskát? Nem rám vallana. Egy pillanat alatt jelenek meg a nappaliban a kanapén és keresztbe teszem a lábaimat. Látom rajta, hogy sokat segítettek a gyógyszerek és ha nem is teljesen, de gyógyul. Életben marad, ez a lényeg. Figyeli a holmijaimat, én pedig őt. Túl hangtalan voltam, ezért várok amíg észrevesz- Jó reggelt -mondom kedvesen és lassan felállok- Látom jobban vagy. Jól aludtál? -kérdem és közelebb lépek. Mókás lehetek az estélyimben. De majd átöltözök. Figyelem a reakcióit.- Tudom, hogy furcsa neked ez a helyzet és most elég ijesztő ahhoz, hogy világgá menj innen de hidd el, jobban jársz ha itt maradsz és hagyod, hogy segítsek neked. Mit gondolsz Patricia? -kérdem nyugodt hangon és figyelem az arcát.

Hallgatom csendesen kedves arccal és figyelem a reakcióit. Ha nem látnám, és nem hallanám, akkor is érezném, hogy fél. A félelem szagát és súlyos levegőjét. Egyszerre ragaszkodna és fél. Egyébként teljesen megértem őt. Én már rég megpróbáltam volna menekülni a helyében. De vagy gyáva, vagy visszatartja még valami más. Nézem a szemeit és tudom, hogy alig mer rám nézni. Elfolytok egy mosolyt. Keresi azért a menekülési útvonalakat és pedig kihúzom magam. Tökéletes teste, arca, szép lakás.. Gyermeki őszinteség.- Figyelj rám Pat. -mondom és kissé lehajolok hozzá- Tudom, hogy félsz és tudom, hogy elég bizarr ez most neked de.. -felegyenesedek- Tudod én az a fajta vagyok aki önző, sosem sajnál meg senkit. Sosem érdekelt más. Magamon kívül és őszinte is ritkán vagyok, szóval kérlek becsüld meg. -mondom kivételesen őszintén de kellő magabiztossággal- Tudod Pat elég szerencsés vagy, mert téged megsajnáltalak. Azt hiszem segíteni akarok, hogy pontosan miért még nem tudom. -mondom és a szemeit figyelem- Biztosíthatlak, hogy nem foglak bántani. És arról is biztosíthatlak, hogy a nevelőid se érdekelnek, mivel itt sokkal jobbak a körülmények. -mondom és halványan elmosolyodok- Nem ajánlom a szökést, mármint mi a jobb a hideg utca vagy ez a ház? -kérdem nyugodt hangon és várom az egyértelmű választ.- Viktor nemsoká ideér a reggelivel és pár holmival. Megvárhatnád -mondom és hátra simítom a hajam.

Figyelem és tudom, hogy szíven üti az amit mondtam. Kissé oldalra billentem a fejem é halkan sóhajtok. Még hozzá kell szoknom, hogy ilyen érzékeny. Vissza kell fognom magam egy kicsit vele szemben úgy érzem. Senki sem szereti ha megsajnálják. Senkinek sem jó ha én őszinte vagyok. A szememben némi empátia csillan. Erőltetem. Ahogy befejezi a mondandója egy részét elmosolyodok és összefonom magam előtt a kezem, ez egyik ujjammal az államhoz érek. Örökbe fogadni. Nem tűnik kispályásnak, akaratos, céltudatos és túl akar élni. Akármennyire is jól kiismerem az embereket, őt még nem. Nem akartam így elsietni ezt az egészet, de hát ilyen ez. Spontenaitás. Az ellenségem. Hallgatom ahogy mondja tovább. Elmegy és vissza jön. Őszintén nem érdekelnek a nevelői, nem érdekelnek más emberek. Az is csoda, hogy ez az ember gyerek érdekel. Eszembe jut Mikhal arca, ahogy azt mondom, haza hozom. Elvigyorodok magamban, szórakozottan figyelem. Mikhal megölne, biztos vagyok benne. De megegyeztünk egy lányban. Egy közösben ugye, de neki van egy fia aki csak az övé. Ő jár nekem. Felcsillannak kissé a szemeim. Bele fog nyugodni még ha ebből konfliktus is lesz. Ő mondta. Különleges, ha én választottam.- Nézd, őszintén szólva egyátalán nem érdekelnek a nevelőid vagy bárki. A rendőrség pedig nekem dolgozik. Innentől nem lehet nagy baj. Mindenesetre legyen. Megreggelizel és elmehetsz szabadon, nem foglak itt tartani. De itt foglak várni, rajtad áll, vissza jössz e. Nem foglak ide hozatni, ne aggódj.-mondom egyenesen, és próbálok nem túl semleges hangszínben beszélni. A zsebemből kiveszek egy levél gyógyszert és átnyújtom neki.- Antibiotikum, napi 2 amíg nem jössz, addig is kell szedni, mert különben nem gyógyulsz meg. Márpedig az a cél nem?- kérdem és talán kicsit kedvesebb a hangom. Szándékosan nem reagálok az örökbefogadásra. Egyrészt még át kell gondolnom ezt, másrészt érdekel így vissza jön e hozzám. Figyelem a szemeit. Tele vannak élettel. De nem irigylem az embereket. Jobb ez így.

Figyelem a tekintetét, ahogy lehunyja a szemeit elégedetten és megnyugodva. Tudom, hogy tetszik neki a bizalom, és hogy ha kicsit is de dönthet. Muszáj fenntartani a látszatot. Muszáj mindig azt hinniük, hogy dönthetnek. Ez a remény és tudat élteti őket. Ezt már nagyon régen megértettem. De csak kicsit szabad engedni. Csak egy kicsit. Okos, amiért tart tőlem. Mások néha elfelejtik kivel állnak szemben. A konyha felé fordulok majd vissza rá.- Gyere, nézünk valamit. -mondom már én is nyugodtabban és elindulok a hatalmas márvány konyha felé. A hűtőhöz lépkedve nyitom ki és megkönnyebbülten látom, hogy Victor jól feltöltötte. Kipakolok egy kis narancs levet, vajat, felvágottakat, sajtokat, tejet és zöldséget. A pultra teszem és veszek elő evőeszközöket és tányért. Végül a konyhaszigetre terítek meg és szinte mindent elé rakok- Egyél amennyi jól esik. Meg kell erősödnöd. -mondom és veszek ki neki poharat, majd nekidőlök a pultnak és onnan figyelem. Régen se szerettem enni. Sosem szerettem igazán. Butaság, de néha feleslegesnek tartottam az ilyesmit. Hátra simítom a hajam és előtérbe kerülnek a finom arcvonások, a hangsúlyos arccsont. Igyekszem figyelni, hogy lélegezzek, elvégre ennek a titoknak még titoknak kell maradnia. Eszembe jut, mikor én voltam ekkora. Mikor még minden más volt. De ha minden úgy maradt volna.. Mikhal az életembe nem jött volna el, csak a halálomban tudjuk szeretni egymást. Halkan kifújom a levegőt és várom a reggelit és a közben felmerülő számomra gyerekesnek tűnő, neki pedig fontos kérdéseket. Mert azok mindig ilyenkor jönnek elő.

Karbatett kézzel nézem ahogy eszik, majd lassan egy laza kontyba kötöm a hajam. Még nem mondom neki, hogy elutazunk Mikhallal, még egyen csak nyugodtan. Egyébként is csak pár napot maradunk, addig pedig nem hiszem, hogy visszajön. 5 napra saccolok konkrétan. 2 nap öröm és szabadság, megnyugvás, mert megmenekült innen. 1 nap kétely. 1 nap önmarcangolás. 1 nap beismerés. Ennyi idő kell neki, hogy vissza jöjjön hozzám. Addigra úgy tervezem vissza érünk. Ha mégse lenne igazam, Viktor itt marad ebben a lakásban és bármikor beengedi őt. - A ruháidat kimostam, előkészítem neked. -mondom egyszerűen és besétálok a szobába. A ruhák már meg is szárattak, én pedig összehajtva helyezem az ágyra a szakadt pamuthalmazt. Mire visszajön veszek neki pár dolgot szerintem. Ahogy végeztem vissza megyek a konyhába megigazítom a sötétítő függönyt az ablakon. Szisszenek egyet halkan ahogy a halovány fény a bőrömhöz ér. Ez az egyetlen amit gyűlölök ebben a létben. A korlátokat. Valamit valamiért. Lehunyom a szemeimet és hagyom hogy a seb begyógyuljon mit sem törődvel Pattal.