Némán ülök egy kihalt tó, kihalt vize mellett s lehorgasztott fejjel bámulok bele a tükörképembe. Barna szemeimben sárga foltok néznek rám vádolva, gúnyosan. Fehér bundámon vörös cseppek vannak elmázolva, a számból még kilóg a nemrég elejtett nyúl lába. Ahogy egyre csak bámulom, a tükröződő szomorúságom nyújtózkodva próbál elkapni és magába rántani. Minek is nyújtózkodsz? Már egy éve elkaptál… Talán már képzelődöm, de a farkasformám helyén megjelenik az emberi alakom. Az az alak, amit azóta nem vettem fel. Kissé megviseltnek tűnök… Hószínű hajam már biztosan nagyon hosszú lehet, porcelán bőröm, vékony alkatom mit sem változott. Nem változhatott. Közvetlenül a szívemet égeti a látvány, amikor a pillantásom a tükörképem nyakában csüngő láncra vetül, aminek fekete bőrszíja szorosan és többszörösen van körbetekerve a nyakamon. Nem is lánc, hanem inkább nyakpánt már. Édesanyám gyönyörű medálja függ a nyakamban. Az üvöltő farkas alakot két sas öleli körbe, háttérben a világító holddal. Ez volt a kedvenc ékszere, ahogy most nekem is. Fújtatok egyet, kiejtem a számból a falatot és belegázolok a képmásomba. A madarak egy néma, ruganyos testű, de talán kissé sovány hófehér farkast látnak éppen a vízben. A cseppek ezüstösen csillannak meg a bundámon, de talán eleve van is egy ilyen mellékszíne a szőrzetemnek. Lemosom magamról a vért, a szagokat, az életemet. Hagyj békén… hagyj magamra.

Valaha cserfes voltam, hangos és minden lében kanál. Én voltam a falka szíve, a melengető, a biztos támasz. Nem csak azért nem bántottak, mert az alfapár nemzett. Nem csak azért tiszteltek, mert mindent nagyon hamar megtanultam és elsajátítottam. Nem csak azért… kiharcoltam. Nem is emlékszem rá, hogy akartam-e, de szinte megszállottként vágytam a legjobb címre. Hogy én legyek a legjobb. A Legjobb. Azt hiszem, akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám… de talán még jobban akartam azt, hogy édesanyám, aki olyan erőről tett tanúbizonyságot, mikor engem várt… hogy ő ne érezze azt, hogy hiába volt az egész. Hónapokig ellenállt a hold csábításának, csak hogy bennem ne tegyen kárt. Ennyire szeretett, pedig még nem is találkoztunk. Miket beszélek, hiszen ez közös munka volt. A falka mindent megtett, hogy nyugalomban tartsa anyámat, mindent megtettek, hogy ne sérüljek meg a pocakjában. Eleinte nem tudtam, nem értettem, de aztán elmondták, mennyire hálásak, hogy ott lehettek és láthatták, ahogy egy kölyök természetes úton születik.  Persze, ez nem az én érdemem, hanem az övék és legfőképpen anyámé. Nyílt voltam és kíváncsi, tudni akartam mindent és megtanulni. Aztán… aztán jött a háború. A rideg, a gyilkos. Elvesztettem mindenkit. A szüleim, a falkám, a családom. Meghasadt a szívem… talán már meg is halt itt a mellkasomban. Már régen. Üres vagyok, némán üvöltök fel minden este, minden áldott eltelt nappal leszek egyre halottabb és mégis élő. Utánuk akarok menni, csatlakozni a csillagokban hozzájuk! De akkor… semmibe veszem az utolsó kívánságukat, az áldozatukat, mindent, amit értem tettek. Nem tehetek mást, csak táncolok a csillagokkal…

A csillagok messze vannak. Olyan messze, hogy amikor nézzük őket, a múltjukat látjuk, hiszen a fény több év alatt ér csak ide, hozzánk. Az emberek néha azt mondják, a csillagok, amiket látunk, valószínűleg már meg is haltak, mire a fényük ideért. Ez nem igaz. A legtöbb csillag, amit látunk, csak néhány száz fényévnyire van. Szóval ne aggódj, a csillagaidnak valószínűleg kutya baja.

Ezt mondtad nekem, anya. Mikor kétségbeesetten sírtam, hogy nem találom az égbolt paplanára felvarrva a kedvenc csillagom. Azt mondtam, biztosan leesett, meg kell keresnünk, nem aludhat ki! És te kerested velem, egész éjjel, napokon át. Sírtam és toporzékoltam, nem találtam meg, fájt és égetett a tudat, hogy tehetetlenségemben hagytam meghalni egy csillagot. Az én csillagomat. Emlékszem a szavaidra, arra, hogy jól véssem eszembe ezt az érzést, jól raktározzon el ezt a keserű fájdalmat, és ne hagyjam soha, de soha, hogy újra elérjen. Úgy edzettem, mint egy őrült, a korombeli kölykök már nem mertek kiállni ellenem, de a felnőttekhez nem engedtél oda. Nem tehettem mást, az erdőben kerestem ellenfelet. Persze miután majdnem kicsinált egy grizzly medve, belátták, hogy jobb, ha olyan ver el, aki legalább meg tud állni. Sok hűhó csak azért, mert lány vagyok. Lefogadom, ha fiúnak születtem volna a legjobb harcosait utasította volna, hogy edzenek engem. Így hogy lány lettem? Nos, kiharcoltam ezt is. Aztán egyik este magadhoz intettél, Anya és egy apró pontot engedtél ki az ujjaid közül, ami fényesen ragyogva szállt fel a magasba. Olybá tűnt, visszamegy az égboltra. Mosolyogtál és azt mondtad, megtaláltad a csillagom és vigyáztál rá, amíg elég erős nem lettem, hogy megvédhessem egymagam is. Tudom, hogy csak egy szentjánosbogár volt, mindennél jobban tudom, de hiszem, hogy akkor újra felragyogott a csillagom és aznap este az ő fényében fürödtünk. Csak 200 évet lehettem velük, csak ennyit engedett a világ nekem. S tudod mit? Nem játssza ezt el velem még egyszer. Zsigerből utasítom el a társakat, a falkákat, de még a mellém verődött galambot is. Menj utadra, szállj el és szökellj odébb. A csillagokkal táncoló farkas nem fogad maga mellé senkit. Nem fogom még egyszer átélni azt az elemi fájdalmat… nem és nem! Nem bírnám ki… nem élném túl.. és akkor… és akkor! Oda minden. Már odaveszett. Igaz is. Nem maradt senkim. Van egy medálom, amire egy éve nem tudtam szemtől szembe ránézni, talán csak a képzeletem játéka által. Eldobtam a testem, eldobtam a szilánkosra tört szívem is. A szilánkokon lépdelek. Nap mint nap, újra és újra. Csak ettől érzem már, hogy még élek. Minduntalan vándorlok, immáron egy éve vetem be magam erdőről erdőre, rétről rétre járva. Igyekszem kerülni a fajtársaimat, az embereket, a társadalmat. Csak… hagyjatok békén. Utamat mindössze az elejtett állatok teteme fémjelzi. Beleszagolok a levegőbe, füleimet hegyezem. Undorodva morgok fel a torkom mélyéről. Ez a város bűze… már messzire szaglik. Napokat töltöttem el azzal, hogy megpróbáljak kivergődni az átkozott félszigetről. Nemzeti Parkokban és védett területeken jelentem meg, állatvédők és fotósok elől bujkáltam. Persze… volt egy nő… aki órákat, majd napokat és heteket várt rám, hogy lefényképezhessen. Eltelt a nyár, az ősz, és ő még a hideg téli napokat is várakozással töltötte. Hát ennyire szeretnéd?  Hm, talán egy kicsit irigylem, amiért van egy ilyen erős szenvedélye, amiért az időjárással is dacol. Három hónap után megszoktam a jelenlétét, már messziről vonyítottam neki, aztán elszaladtam előle. Elbújtam, megvártam és kikerültem. Eleinte bosszankodott, de aztán… nevetve jött utánam. Három hónap és engedtem neki, hogy a hideg és fényesen fehér szűz hóban lépdelve lencsevégre kapjon. Remélem jó kép lett és jó helyre került… De azután, hogy megkapta az áhított képet… soha többet nem jött vissza. Helyette pedig vadászok jöttek, na nem orvul, hanem a főbejáraton. Nem vagyok ide való… el kell távolítani. Mondták ők. Lőttek rám, dzsipekkel űztek, láncokkal és ostorral ütlegeltek, míg én szaladtam előlük, míg futottam az életemért. Riadalmat okoztam, hiszen keresztül-kasul vágtam a lakott területeken is, pánikot keltve, szítva, így a felhömpölygő tömegben elvesztették a nyomom. Meg sem álltam, csak futottam előre, ahogy csak bírtam. Egy tábla fogadott, kissé kopott betűkkel. Brooklyn, hah? Legyen hát… talán itt végleg elvesztenek azok a fattyak… A külvárosban, egy elhagyatott tanya elhagyatott istállójába rongyolok be… mit rongyolok, szinte beesek. Elhúzom magam egy ázott szalmakupacig, s fújtatva-remegve hagyom, hogy a testem összeszedje magát. Csak hagyjatok békén…