A szobámban teszek veszek, próbálom elűzni a kétségeimet és valami hasznossal elfoglalni magam, de... Nem aludt itt velem Nicho, és ezért nem volt itt, amikor felriadtam. Mert megkértem, hogy ne legyen itt. Nem akarom, hogy a földön aludjon miattam, és különben is Camilla szerint sokan tudják... Pedig. Láttam Christ, amikor először rám nézett és szépnek éreztem magam, aztán amikor randizgatni kezdtünk és megérintette a kezemet. Olyan lágyan, vágyakozva, mégis nekem adta a döntést. Emlékszem a gerincemen végigfutott a bizsergés és... hamisítatlan vágyat éreztem az iránt, hogy megcsókoljon, hogy érezhessem őt, hogy szeret... Hiba volt... az álmom itt megszakadt. Egy bőrszíjjal a kezében magasodott felém és halkan beszélt hozzám. Azt mondta gyorsabban ment, mint gondolta és megütött... üvöltöttem és ellenálltam... és a jégkékszemekben játékosságot láttam. Azt mondta, hogy sok helyen úgy törik be a csikókat, hogy összekötik a lábaikat és bekötik a szemüket, majd addig verik őket, amíg egy cseppnyi ellenállás is van bennük. " És a te sorsod is ez lesz..." Megfogta a hajamat és bedobott a ketrecbe... Ekkor felébredtem, és egyedül voltam. Most is egyedül vagyok. Azóta érzem ezt a szívszorító magányt, amióta Nichonak elmondtam mindent és ő... nos ő megölelt. Csak úgy, hívatlanul.
- Hiányzik... - súgom magam elé és a lábaim visznek, csak úgy megindulnak és meg sem állnak a szobájáig. Még be is kopogok, érzem, hogy itt van és hirtelen elfog az ijedtség. És ha nem akar velem találkozni? De már késő. Kinyílik az ajtó és itt áll előttem, de csak a mellkasát látom. Olyan kicsi vagyok, mindig meglep, hogy milyen nagy. Mint egy szelíd óriás... felnézek az arcára és kiszárad a szám.
- Szi... szia... hát izé... gondoltam... szóval... hiányoztál... - bököm ki, de ekkor már nem nézek a szemébe. Itt állok előtte, az új ruháimban, amiket Camillának köszönhetek és valami furcsa félelemmel vegyes izgalmat érzek. Mit szól majd hozzá? Csak egy póló és egy ilyen háremnadrág vagy mi... De új... "Buta kis szajha, azt hiszed a teszed több mint a sivár lelked dobozkája... könnyű rajta sebet ejteni."

Nem reagál, ezért felnézek rá és látom az arcán, hogy valami bántja. Mi baj van? Úgy néz rám, mint egy elveszett kisfiú, amitől összeszorul a szívem. De mégis beinvitál és kicsit megszeppenve álldogálok a szobájában. Körbe nézek és elfog a vágy, hogy itt maradhassak örökre. Engedelmesen leülök és követem a tekintetemmel. Valami nyomasztja. Remélem nem én vagyok az oka, vagy ha mégis akkor meg tudjuk beszélni. Lassan felhúzom magam mellé a lábaim és a tekintetét keresem. Most nem tűnik, olyan erősnek... Hiányoztam? Először megdöbbenek, de aztán felderül az arcom.
- Tényleg? - kérdezem kislányos áhítattal a hangomban és óvatosan felé nyújtom a kezem, de észbe kapok és gyorsan visszahúzom lesütve a szememet. De akkor is hiányoztam neki. Ez mosolyt csal az arcomra és melegség tölt el. Ennek a csodálatos embernek hiányoztam. Felnézek rá és oda minden jó érzésem.
- Mi a baj? - kérdezem halkan, aggődva és ösztönösen közelebb ülök hozzá, hogy leküzdjem a köztünk feszülő távolságot.
- Nicho, mi történt? Kérlek mondd el - könyörgök neki és hirtelen minden összeomlani látszik. Tudtam, hogy baj van az első pillanattól kezdve, de mindig csak a magam fájdalmával törődök és közben nem veszem észre, hogy neki milyen sebei vannak. Úgy szeretnék segíteni neki. Rossz így látnom és legszívesebben megölelném és a fülébe suttognám, hogy "Itt vagyok, nem lesz semmi baj", de csak ülök és nézem meggyötört arcát. A farkasom bőszen örül neki hevesen csóválva a farkát, de ahogy elfekszik előtte a hím, nyüsszögve böködi meg az orrával finoman és megnyalogatja a pofáját, majd elfekszik mellé és tisztogatni kezdi a bundáját. Ő is nagyon törődött állapotban van.

Hallgatom és olyan érzés, mintha gyomorszájon vágtak volna. Akire rá bíztam volna magam, annak ugyan úgy támaszra lenne szüksége. Valakire aki meg tudja vigasztalni és segíteni tud neki. De én el akarok futni, elmenekülni a helyzet elől... Viszont ha nem nyitok most felé, akkor talán megtörik a barátságunk és elvesztem őt. Hosszú, tépelődő csend áll be közénk, majd lassan felé fordulok, és nézem, ahogy itt fekszik mellettem és arra vár, hogy valaki segítsen neki.
- Ismerem az érzést... Nicho, én kétszer próbáltam öngyilkos lenni, de mindig túl hamar rám találtak, pedig csak pár perc kellett volna még, hogy elvérezzek... 13 éve úgy élek, hogy bármikor újra megtettem volna, ha nincs Paul. Aztán ő is elmúlt... És jöttél te. Te vagy nekem a remény - halkan beszélek és csak egy pontot bámulok magam előtt - Nem akarom, hogy elvessz, de ha ezt választod utánad megyek, mert veled halna minden örömöm... ha te nem küzdesz értem, akkor már... - elcsuklik a hangom és könny gyűlik a szemembe.
- Nicho szeretnék segíteni. Tudnod kell, hogy vágyom rá, hogy segítsek... És nem akarom, hogy neked is ezt kelljen érezned... Mit tegyek, hogy könnyebb legyen? Hogyan csináljam? A saját démonaimat sem tudom leküzdeni. Minden éjjel visszatérnek, mint neked - felemelem a fejem, hogy lássam az arcát és késztetést érzek, hogy megérintsem. Itt vagyunk együtt, mégis magányosan. Lassan, bizonytalanul nyújtom ki felé a kezem és csak az ujjaimmal érintem meg a kézfejét, de már ebbe is bele borzongok.

Megérintem és az arcát figyelem, nem tudom mit fog reagálni erre, de ahogy elmosolyodik megkönnyebbülök és újra a kezeinket nézem. A tenyerébe veszi a kézfejem és újra megborzongok. Szinte elveszik az enyém az övében, de a bőre olyan puha és meleg. Az ajkamat harapdálom és csendben hallgatom, amiket mond nekem. Csak egy egy fájdalmas nyögés, vagy szipogás árulhatja el neki, hogy milyen küzdelmek vannak bennem.
- Mert fontos vagy - suttogom és a könnyeim legördülnek az arcomon - Ez valahogy más... nem fáj, csak annyira furcsa, de jó... - méginkább elhalkulok és a másik kezemmel elmaszatolom a könnyeimet és néha felpillantok az arcára, de mindig csak a kezeinket nézem és próbálom megszokni, de a testem akár a felajzott íj, bármikor kész vagyok elugrani. Megszorítja az ujjaimat, mire összerezzenek és levegő után kapok. Egy pillanatra az egész karom megfeszül, de nem rántom el, hagyom, hogy a tenyerében megnyugodjak. Elnyílnak az ajkaim és mintha az érintésen keresztül adna valamit és én is adnék neki, valami jó érzést, valami biztonságot.
- Én köszönöm - nézek a kék szempárba és hagyom magam elveszni a pillantásában, ami már nem hoz zavarba, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Újra megszólal és gombóc lesz a torkomban, ezt nem tudom hallgatni, elrántom a kezemet és szorosan lehunyom a szemem. Ez igaz? Tényleg ezt érezheti miattam? A tenyerembe temetem az arcomat és összehúzom magam.
- Ne, Nicho... ne mond ezt... annyi felelősség, ha valóban így érzel... mondta Camilla, hogy fontos vagyok neked, de hogy ennyire... - elveszem a kezemet a szemem elől és óvatosan rá nézek - Biztos, hogy ez igaz? Annyira félek, hogy elrontom... - suttogom és a kezére nézek, úgy szeretném újra érezni - Pedig én is így érzek irántad - vallom meg halkan és egy picikét közelebb viszem a kezemet, de talán nem is látszik, olyan kicsi a távolság, amit áthidalok közöttünk.
- Nem akarom, hogy fájjon neked miattam. Se most, sem a jövőben - mondom és felnézek rá. Nem visszautasításnak szánom a szavaimat, csak annyira a bizonytalanságba taszított most ezzel, hogy minden összezavarodik.
- Fogd meg a kezem - súgom elhaló hangon kérve, mert annyira vágyom rá, hogy újra érezzem azt a biztonságot, mint az előbb.

Felül és félelmetesen közel van. Bármit megtehetne most velem. És ez rémisztő, de Dr. Smith szerint erről szól a bizalom és lehet gyakorolni. Ha most elfutok, akkor elölről kezdhetjük talán az egészet. Nyelek egyet és figyelem, ahogy megfogja a kezem és jó, hogy megszorítja, Jobb mintha gyengén tartaná, mert így nem akarom elvenni tőle.
- Mit? - nézek fel rá és látom, hogy visszatért belé az ereje és ez megnyugtató. Simogat, amitől újra és újra kiráz a hideg és bizsergés fog el, amitől megrázkódom. Pedig ez csak a kezem...
- Nem hagysz cserben, tudom. Mert... te jó vagy és nem a te hibád, ami a családoddal történt - igyekszem biztatóan beszélni, de annyira lefoglal ez a rengeteg érzés, amik itt kavarognak köztünk és bennem, főleg az érintése, hogy azt sem tudom, hova nézzek, vagy mit gondoljak. Megbénít. Sietve bólogatok és az arcát nézem, a kék szemeit, amik olyan szeretettel tükrözik vissza az arcomat, hogy sírni lenne kedvem és megölelni és megcsókolni az arcát, és a lábához borulva hálálkodni neki, amiért ilyennek lát engem. Értékesnek és fontosnak, és küzd értem. A kezeinkre siklik a tekintetem és egy pillanatig elmosolyodom.
- Jó... nem is tudnám magam távol tartani tőled... annyira jó vagy hozzám, én pedig úgy szomjazom erre... és ha szeretnéd, akkor veled maradok - halk a hangom, de egyre nyugodtabb. Az ami most történik az valami új, valami szép. Olyan, mint ami a filmekben szokott történni, de most velünk történik és ahogy mosolyog rám, melegség tölti meg a szívemet és az én szám is felfelé görbül. A félelmeim elcsendesednek, és behódolnak valami balzsamos érzés előtt, ami szétárad bennem és véglegesen Nichohoz láncol.

Nevet rajtam, de kedves a nevetése mégis pír fut szét az arcomon és egy pillanatra lesütöm a szemem.
- Akkor jó - válaszolom, és újra kislánynak érzem magam, legalábbis akkor szerettem és akkor szerettek így, ilyen odaadással. Hallgatom és gyanakvóan összehúzom a szemöldököm.
- Miért akarod megsimogatni az arcomat? - kérdezem, mert erre most aztán tényleg nem találok magyarázatot. De úgy látom, ő nagyon szeretné, valamiért.
- De ezt szeretném, biztonságban érzem magam így - mondom bólogatva, hogy meggyőzzem.
- Hát végülis megpróbálhatjuk ha ennyire szeretnéd - vonom meg a vállam és a kezeinkre pillantok, de aztán felkapom a fejem.
- Ez nem igaz. Te jó vagy. Biztosan vannak hibáid, de mindenkinek vannak, ne legyél ilyen szigorú magaddal - mondom dacosan, mert most igazam van, mégis zavarba jövök, hogy ilyet mondtam, de hát hogy gondolhatja ezt? Újra a kezeinkre nézek és halkan kuncogok. Csikis... Kérdőn nézek fel rá és óvatosan megmozgatom az ujjaimat. Életfa... hm, érdekes.

Hallgatom a válaszát és meglepődök rajta, aztán meghatódok. Tényleg, ezért?
- Ó... hát ez nagyon kedves tőled - mosolygok még mindig meglepetten és nézem az ő mosolyát. Olyan szép, olyan kedves. Olyan igazi.
- Mindig csak kinevetsz - állapítom meg kislányos nyavajgással és én is elnevetem magam, de csak röviden.
- Köszönöm, kedves tőled, hogy így gondolod - mondom és a kezeinket nézem. Mindig annyira zavarba hoz, amikor rólam ilyesmit mond, de az ő szájából nem cseng hamisan. Szelíden, de határozottan utasít és behunyom a szemem. Még a lélegzetem is visszatartom mert hallani akarom mit csinál, az összes többi érzékem kiélesedik és várom, hogy megtegye. Érzem a kezét, ahogy közeledik és ahogy az arcomhoz ér annyira összeszorítom a szemem, hogy összeráncolódik a homlokom és elkapom a fejemet, de a szemem csukva marad. Nyugi... A kezébe kapaszkodom erősen és lassan visszafordítom a fejem és, erővel ott tartom, hagyva, hogy megcirógasson. Megremeg a szám sarka, és érzem az illatát a kezének a melegét és hirtelen kinyitom a szemem. Zavartan pislogok rá és enged a szorításom. Mélyen beszívom a levegőt és lassan kifújom. Meg kell kicsit nyugodnom. A szemeit figyelem és nyelek egyet.
- Mi... mit gondolsz? - kérdezem és körbe hordozom a tekintetem az arcán. Én is meg akarom érinteni őt. A vágyam kiül a tekintetembe, de nem mondom ki, vagyis szeretném...
- Talán meg is ölelhetsz, ha szólsz előtte - vonom meg a vállam és lesütöm a szemem, de a kezét még mindig nem eresztem.

Fürkészőn nézem az arcát, próbálom kiolvasni belőle, hogy mit gondol, de az látszik, hogy nem örül, és el is mondja nekem. Pedig szeretnék neki örömet szerezni... csak nem tudok még.
- Semmi baj, igazad van. Csak az emlékek miatt nehéz, amiket előhoz az érintésed, nem miattad. Talán ha lesznek jó emlékeim is róla, akkor jobb lesz - mondom csendesen és az én arcomon is átfut egy halvány mosoly. Szeretném, ha ő is szeretne velem közös emlékeket. Mert azt hiszem én szeretnék, azt is szeretném, hogy ne féljek, hogy megtapasztalhassam, milyen az. Milyen úgy élni, hogy nem a félelmek irányítanak, hogy ki merem mondani amit gondolok, és örülök egy barát érintésének. Ez még odébb van, messze, de él bennem a remény. Ő feltámasztotta. Újra megtalálom a kék íriszek pillantását és elgondolkozva nézem, de mielőtt válaszolnék felemeli a kezemet, mintha csak ő válaszolna kimondatlan kérésemre. Meglepetésemben elnyílnak az ajkaim és az ujjaimat figyelem az arcán, ahogy bátortalanul hozzáérnek és finoman böködi őket a borostája. Mégis puhának hat és többet akarok ebből. Lassan kinyitom a tenyeremet és rá simítom az arcára. Csiklandoz és szurkál, de annyira jó érzés. A kezemről az arcára siklik a tekintetem és lehunyt szemein állapodik meg. Fáradt, de nem csak fizikailag, hanem lelkileg. Bármikor felismerném ezt az arckifejezést. Összecsukom a kezem és visszaengedem magunk közé.
- Fáradt vagy. Hozzak valamit, vagy pihennél? Biztosan nem zavarlak? - kérdezem és finoman megszorítom a kezét, de nem akaródzik elengednem. Emlékszem rá, hogy pár perce mondta mennyire örül nekem, hogy itt vagyok. Mégis megkérdezem, mert nem tudom teljesen elhinni ezt. Ez is egy óriási hibám, hogy mivel nem bízok magamban, ezért másokban sem tudok rendesen megbízni.

Olyan furcsa, ellazul, érzem, ahogy elengednek lassan az izmai. Ez attól van, hogy megérintem? Megnyugszik és eltűnik az arcáról az a leharcolt kifejezés, csak a fáradtság marad. Leengedem a kezemet és figyelem szép arcát, ahogy lassan kinyitja a szemét. Olyan mint a tiszta tenger... amiben elsüllyedhetsz, vagy csak felfekszel a vízre, és hagyod, hogy egy szebb jövő felé sodorjon...
- Szabad nekem olyat? Mármint itt aludni? Nem fognak... kinézni? - kérdezem félénken, mert nagyon is hívogató, hogy itt töltsem az éjszakát, de ez nem erkölcstelen? Egyáltalán mi az erkölcsös? Hiszen csak barátok vagyunk, aludhatok itt. De akkor miért célozgatott Camilla is? Összefutnak homlokomon a ráncok és a kezeinkre nézek. Barátok fogják így egymás kezét? Jajj, nem tudom... Annyira járatlan vagyok ezekben a dolgokban. A kérdésével kizökkent és felemelem a tekintetemet és elmosolyodom.
- Velem minden rendben. Újabban Camilla sokat sokat segít. Tudod minden ilyen női dologban. Én nem értek ezekhez... - szégyenlősen megvonom a vállam, de lelkesen mosolygok - És kaptam tőle ruhákat. Szerinte szép vagyok és nem kell elrejtenem, de nem is tudom... Olyan furcsa. És az interjútól is félek, meg a munkától. Mostanában kezdtem jól érezni magam, nem akarok kimenni innen. Nem azért. Nagyon hálás vagyok, amiért segítettél ebben is, csak... Nem akarom elrontani - mondom ki ami már régóta a lelkemen csücsült és a szemeit fürkészem, hogy vajon mit gondol erről.

Elszégyellem magam, és beharapom az ajkam.
- Nem tudom. Nicho én annyira buta vagyok az ilyesmiben... belefér ez egy barátságba? Nem tudom... De ne haragudj emiatt, légyszi - suttogom, mert elkap a félsz, hogy annyira nem tudok semmit, hogy idegesítem vele, és akkor... Felnézek rá és csodálkozva felvonom a szemöldököm, után aztán összeráncolom a homlokom és elkapom tőle a kezem, ahogy kimondja, hogy megfektetni és csak bámulok rá.
- Miért mondod ezt a többiekről? És akkor most mi az igaz? Camilla csak annyit mondott, hogy kedvelsz... Meg hogy... De akkor biztos ez sem igaz - mondom halkan és könny gyűlik a szemembe. Milyen ostoba vagyok. Hogy lehett volna igaz? De miért esett annyira jól a lelkemnek, miért volt annyira hízelgő? Mintha tőrt mártana belém és megforgatná. A szemébe nézek és aprókat bólintok.
- Bocsánat, hogy hittem neki... Mostanában elhiszem, ha valaki különlegesnek tart... az én hibám... De nem alhatok itt. A barátok nem alszanak egymás ágyában, főleg ha az egyikük férfi - felkelek az ágyáról és elszáll minden varázs, oda lesz minden remény, és arcon csap a valóság, pedig már megszokhattam volna. Még egyszer rá pillantok, majd kicsit remegve a fájdalomtól, de elbotorkálok az ajtóig.
- Jó éjt - súgom csendesen és résnyire nyitom az ajtót, hogy kislisszoljak rajta és minél hamarabb eltűnhessek innen.

Nem tart vissza... Én pedig elfutok, elmenekülök megint. Újra. Újra elkergetnek a gondolataim, és megint hiszek nekik. Pedig végig se hallgattam, esélyt sem adtam neki, hogy megmagyarázza. Menjek vissza? Biztosan nem akar már látni. Alig érek be a szobámba kitör belőlem a zokogás és beleverem a fejemet a falba. Te ostoba, idióta liba! Gyűlöllek! Elrontottam. Ezt is! Pedig neki fájt. És örült, hogy ott vagyok, megnyugodott amikor megérintettem... miért hagytam ott? Összeroskadok a földön és tépem a hajamat, karmolom az arcom. Irtózom az egész lényemtől és megduplázza a fájdalmamat, hogy Nichonak most miattam rossz. Cserben hagytam és nem vagyok képes jóvá tenni. Egy senki vagyok... miért nem öltök meg? Kérlek... Nem érek fabatkát sem!! Végezzetek velem...

Én is köszönöm!